Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-09-03 / 18. szám

JAROSLAVA В L A 2 KO VÁ:

амВ&и

h@B<ä

V. folytatás

Most nem volt kedve semmihez, csak az új flörthöz. Gyorsan elhessegette lelkilsmeret-furdalását, rágyújtott egy cigarettára, és feltárcsázta a ”ÖM- művelésügyi Megbízotti Hivatal számát.

A kagylóból Vanda hangja hallatszott, olyan ízes volt, mint a deligyümölcs.

Vanda, édes — mondta őszintén —, vágyódom utánad, és volna hozzád egy egészen különös kérésem Is: Segítesz nekem egy kutyát elveszíteni?

A lány nevetett és rögtön kapcsolt.

— Négykor a Luxor előtt várlak.

A savanyúképű gépírőnő megbotránkozva kopogott a gépen. Andrej fütyülve ment a találkára. A folyosón Paátinsky megállította.

— Gondokat okoz a fiam. Veszélyes korban van és fura mód viselkedik.

— Iszik? — kérdezte Andrej közömbösen.

Isten őrizz — rémüldözött a doktor. — De semmit se vesz komolyan. Nincs előtte tekintély. Még a halál sem ébreszt benne tiszteletet.

Andrej szánakozva nézett rá.

— Más nemzedék.

Paátinsky csóválta a fejét, és csalhatatlan érveit akarta kifejteni, de Andrej félbesziakította:

— Tizenhat éves korban hol van még a halál. Miért respektálná?

Azt akarod mondani, hogy én már közel vagyok hozzá, gondolta a doktor, és abban ia pillanatban valóban százévesnek érezte magát. Unottan húzott elő egy ceruzát a zsebéből és írni kezdte:

Az október 27-íki értekezleten jelen voltak: Albrecht, Bardoü és Elbert mérnökök.

Az életre vonatkozó, határozottan megbízható útbaigazításait már nem fejtette ki.

Négykor Andrej a Luxor előtt állt, fehérnemű-pertiin tartotta a kutyát. A városban körös-körül a rohanó, délutáni csúcsforgalom morajlott. Gyerekkocsik, autók és bevásárlószatyrok, az esti újságra várók tömege. A foghíjas neonfelíratok pislogtak, az autók tülköltek, a villamosok csilingeltek, a levegő tele volt a gyerekek örökös kérdezősködésével, amely mint egy fáradt elefánt rohant

előre. A kalapot viselők az állandó szél ellen küzdöttek, emberek jöttekmentek az automata-büfék forgóajtóin, és sétálók élvezték a szabad estét. — Zsongott Bratislava. Az ő városa. Kissé fáradtan, csupa kézláb, mint egy Iskolás gyerek, kispolgári és vidám. Szerette ezt a várost. A kutya csendben ült a lábánál, a benzin bűze facsarta az orrát, Andrej komikusnak találta a helyzetet. Az előző nap derűje elpárolgott. Félt, hogy a találkára egy szép és bolondos lány jön majd, akivel unatkozni fog.

Vanda a takarékpénztár felőli oldalról jött, és amint meglátta őt, milyen morcosán áll a kutyával, hangosan elnevette magát. Világos téli kosztümöt viselt, kalap nélkül, és karcsú alakja remekül érvényesült. Ezt a kutya Is észrevette, és egy öreg gavallér mosolyával ment elébe. A fiú aggodalmai megszűntek.

Vanda a fülei között megsimogatta a kutyát.

— Olyan, mint a mi Margit nénink. Remélem, nem kutyapecérhez vlszszük?

— Nem. Olyan helyre kell Vele mennünk, ahonnan nem talál viszsza. A ház elé ülne különben, és a húgom szíve meghasadna érte.

— Gyerünk Ligetfalura! Vanda megfogta a pórázt, a kutya bizalommal követte.

— Mindenféle ajándékot kaptam már. Virágot, bonbont, egy keramikus agyagbabákat hordott nekem, de kutyát még senki se hozott nekem. — A hatos villamos felé futott, és Andrej érezte, amint újból hatalmába keríti a jókedv, mintha a kelleténél több oxigént szívna magába.

— A kutyával nem utazhatnak jelentette ki a kalauz. — Nincs szájkosara.

— De ez még egészen kis kutya.

A női báj nem lágyította meg a kalauzt. Meghúzta a csengő szíját, « a villamos bekanyarodott a Stúr utcába.

— Nincs más hátra, — gyalog kell mennünk.

Végig gyalogoltak hát a Duna-hídon, a szél zúgott a vasbordák között. összeborzolta Vanda haját, az arcába fújta és kócosán lebegtette, mint valami lángnyelvet.

Andrej begombolta a kabátját:

— Nem fázol? Nem kellett volna idejönnünk.

— Bizony nem.

— Olyan vagy, mint egy medúza.

A kutya a szélben összeszorította a fogait ős remegett a hidegtől. A gyaloglás a hídon olyan volt, mintha a tátrai Tengerszem-csúcsot mászták volna meg. Andrej meg Péter ezt kitapasztalták, amikor még az egyetemre jártak, őket is elkapta a hegyek ködével teli vad szél, és teleszórta a szemüket homokkal. Csak Ing és viharkabát volt rajtuk, fázni kezdtek, és elvesztették a helyes ösvényt. Egymás előtt hősködtek, a hidegtől átfagyva, kéken-zölden értek föl a csúcsra. Olyan értelmetlenül boldog hangulatban voltak lakkor, mint amilyent csak a kalandorok és a szerelmesek éreznek.

— Mondd, te valóban arisztokrata vagy? — kérdezte Andrej.

A nő felfortyant.

— Már megint ZoSának járt a szája. Az egész családban ő kékvérű, de azért mégsem megy orvoshoz. Én plebejus származék vagyok — ha ezzel el nem szomorítlak. Anyám 'kunyhóban született, apám meg tanító volt. Elég ennyi?

— Köszönöm, elvtársnő — mondta, és bizalmasan megszorította a lány könyökét. — Érti, ugyebár, hogy mielőtt rátérnénk a lényegre, ellenőriznem kell a naclonáléját.

A szürkehabos víz vészjóslóan hömpölygőit, Vanda szeme vidáman csillogott, s Andrej megállapította, hogy a lány jól jellemezte magát. Plebejus volt. Tökéletes volt, akár a fák, a víz vagy a föld.

A parkba mentek. A fák puszta ágai a novemberi időjárás alatt hajladoztak. A vár fölött a nap utolsó csíkja világított, az avarral befedett ösvények eltűntek a sötétben. Már az

ősz lehelete uralkodott, a madárfészkek üresen tátongtak. Andrejnak mégis az volt az érzése, hogy a bükk leveleinek illatát érzi. Azt a lágy illatot, amelyet a tavaszi bogársereg annyira szeret.

Vanda elengedte a kutyát.

A lány szája piros volt, mint egy jcriótánalma,

— Áttérünk a lényegre? — kérdezte Andrej.

Meglegyintette a nő melege. Vanda fejét két meggémberedett kezébe vette, ujjaival érezte az élő vér keringését.

A határon ki-kigyulladt egy zöld fényű jelzőlámpa, a víz fölött varjak keringtek. Károgásukkal együtt mintha Andrejnak az a kissé közömbös, a fölösleges érzések ellen felvértezett énje is eltűnt volna. Újból lüktető halántékú hetedikes volt, abszolút lelkesedéssel, érzékenységgel és átfagyott lábakkal.

Egyik perc múlt a másik után.

Vanda kiszabadította magát az ölelésből, a víz fölött is besötétedett.

— A kutya eltűnt — mondta. Andrejt nem érdekelte a kutya. Újból magához ölelte a lányt.

— Szeretném, ha nyár volna, ha jó meleg lenne és jó magas a fű.

Vanda odaadta a száját a férfinak. Aztán még egyszer megjegyezte:

— A kutya elveszett.

Andrej szerette volna, ha a lány líraibbnak mutatkozik. Egyébként nem kedvelte a lírát, s különösen nem a szerelmit.

— Levetted vállarnról ezt a gondot — felelte józan hangján, amit most erőltetnie kellett. Átkarolta a lány vállát, a part mentén visszatértek a hídhoz.

— Ha nem leszel náthás ... — nem fejezte be. A volt vámbódénál ott ült a kutya és várt. Örömteli nyüszítéssel ugrott föl, a lábukat szaglászta. Egymásra néztek. Vanda fölvette a pórázt és hátrafordult.

— Tudom már, mit csináljunk. Bedugjuk valamelyik kapim, és bezárjuk. — Tíz percig a széllel szemben mentek. A házacskák földszintesek voltak, zárva volt minden kapu.

— Keresnek valakit? — kérdezte egy taligás ember, amikor éppen egy idegen kapu kilincsét rángatták.

— Cibula úrnak kell itt laknia mondta Andrej.

— Itt? Cibula? Itt semmiféle Cibula nem lakik. — Az utca végéig gyanakodva figyelte őket.

Végül találtak egy emeletes házat, melynek nyitva volt a kapuja. A kutyát belökték, s a kaput becsukták. Kézenfogták egymást, és futni kezdtek. Andre] érezte a szíve verését, orrán, száján kitört a nevetés. Egy perccel később nyüszítésre és zajra lettek figyelmesek, a kutya utánuk futott.

— Huligánok! - visította egy női

hang.

Vanda tehetetlenül Andrej vállára támaszkodott. Már nem bírtak nevetni. A lány megsimogatta a kutyát s az hűséges tekintettel követte.

— Még most se fázol?

— Most, ilyen futás után? De ha a következő öt percben nem kapok valami ennivalót, meghalok.

— Én meg fehér ruhás lányokkal meg fúvószenekarral temettetlek majd el.

— Szívtelen.

Az utca sarkán felfedeztek egy kocsmát. A leöntött asztaloknál férfiak ittak sört rummal. Lusta pillantással fordultak Vanda felé. A sovány arcú, hosszú orrú kocsmáros ellenségesen méregette a kutyát, de nem szólt semmit.

— André Gíde-re emlékeztet — súgta Vanda. Minden a világon emlékeztette Valamire.

A vendéglős hatalmas homloka alatt bágyadt szemek pislogtak.

— Ennivalóval nem szolgálhatok.

— Egyáltalán semmivel?

— Csak fokhagymás szalámit adhatok.

— Valami meleg étel nem akadna? Rántotta?

— Talán lesz még egy adag gulyás.

Andrej a lányt az asztal felé tolta, és úgy ült le, hogy minél kevésbé tudják nézegetni.

A pultnál álló kamasz a száját törülgette.

Az anyja mindenit, ez aztán jő

bőr!

A munkások politizálgattak:

— Hogy Hruscsov olvassa a beszédeit? Az eszed tokját. Én mondom neked, nincs arra szüksége. Láttam őt a híradóban.

Vanda nyújtózkodott, arca égett és a legédesebb mosolyát vette elő.

Az asztal alatt a kutya a fülét vakarta.

Andrej ismét a bükklevelek illatát érezte. A sör narancsszínű párái között a fiatal hajtások sokaságát látta. Miért éppen a bükklevelekét? Miért nem a rózsáét, orgonáét, a holdfényéét vagy az irodalombeli szerelmek kopott repertoárjából valamit? Föllélegzett, tárgyilagosan analizált, mint egy vegyész: pacal, sör, Detva cigaretta, a részegek kocsmai bűze. Semmiféle bükkfalevél. Sőt, semmi, ami tavaszias volna.

A kocsmáros egy mélytányér gulyást hozott és a lány elé tette.

— Főzhetek maguknak teát is. — Amikor beszélt, valóban André Gidere hasonlított. Vanda bólintott. Tele volt a szája kenyérrel. A gulyás khakiszínű volt, hagyma úszott benne, de a lány falta, és a kutya éhesen figyelte őt. Nyüszített egyet, Vanda dobott neki egy falatot, ízlett a kutyának is.

André Gide eléjük tette a teáskannát. A rum illata forró körökben szállt föl, és Andrej szeretett volna valami különöset és teljesen szokatlant mondani. Kereste a szavakat, de csak a banális szeretlek jutott az eszébe.

— Ideje, hogy induljunk — mondta.

A kutyának nem akarődzott kimenni a kocsmából. Az ajtó alatti résen beszivárgott a sötétség és a Duna halszagú hidege.

— Itt hagyhatnánk ezt az állatot. Lehet, hogy André Gide megkedvelné — javasolta Vanda.

A kocsmárosnak szép borravalót adtak, és a szundikáló» kutyát otthagyták az asztal alatt. Még az utca sarkát se érték el, amikor a pult előtti kis kamasz lábdobogását hallották.

— Kisasszony, kisasszony!

A pértlít, melynek végén a kutya remegett, a lány kezébe nyomta.

— Ezt nálunk felejtette — lihegte és végigmustrálta a lányt.

— Maga igazán kedves.

— Ilyen hölgyhöz...

— Köszönöm.

— Hiszen gentleman vagyok, nem?

Andrej még egyszer köszönetét

mondott, de olyan hangon, hogy a fiatalember nyomban eltűnt.

Tanácstalanul álltak.

— Kénytelenek leszünk a parkban egy fához kötni.

A sötétben, szélmentes helyen kerestek fát. A szél erősödött, a város fényei úgy kandikáltak át a ködön, mintha távoli szigetről jönnének. Andrej és a kutya kifáradtak. Vanda nevetett.

— Úgy érzem magam, mintha Skandináviában lennék.

A lány vidámsága kissé ijesztő volt. Azokra a vízitündérekre emlékeztetett, akik a Vágnál halálra táncoltatták a legényeket.

Az út mentén egy nyitott kerti bódét találtak. A szél nem fújt be, és a padlón falevelek hevertek. A kutya ellenkezés nélkül hagyta, hogy odakössék. Szívesen heveredett le a sarokba a kerti szerszámok mellé.

— Reggel majd megtalálja itt valaki. Reméljük. — Andrej egyik gyufát a másik után gyújtotta meg. Fényüknél, mint a villámlásnál, látni lehetett a pókhálós mennyezetet, a törött padot és a lány kezét, amint kötözgeti a pórázt. Újból sötétség Majd a lány szeme, hajának fénye és a falbavésett: BV + BB kezdőbetűk. Megint sötétség. Meggyújtotta az utolsó szál gyufát is, és az sisteregve, zöld ívben a falevelekre esett. Sötétség.

(Folytatjuk)

DOLGOZÓ NÓ 12