Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-09-03 / 18. szám

JAROSLAVA В L A 2 KO VÁ: амВ&и h@B<ä V. folytatás Most nem volt kedve semmihez, csak az új flörthöz. Gyorsan elhessegette lel­­kilsmeret-furdalását, rágyújtott egy cigarettára, és feltárcsázta a ”ÖM- művelésügyi Megbízotti Hivatal szá­mát. A kagylóból Vanda hangja hallat­szott, olyan ízes volt, mint a deli­­gyümölcs. Vanda, édes — mondta őszin­tén —, vágyódom utánad, és volna hozzád egy egészen különös kérésem Is: Segítesz nekem egy kutyát elve­szíteni? A lány nevetett és rögtön kapcsolt. — Négykor a Luxor előtt várlak. A savanyúképű gépírőnő megbot­­ránkozva kopogott a gépen. Andrej fütyülve ment a találkára. A folyosón Paátinsky megállította. — Gondokat okoz a fiam. Veszélyes korban van és fura mód viselkedik. — Iszik? — kérdezte Andrej kö­zömbösen. Isten őrizz — rémüldözött a doktor. — De semmit se vesz komo­lyan. Nincs előtte tekintély. Még a halál sem ébreszt benne tiszteletet. Andrej szánakozva nézett rá. — Más nemzedék. Paátinsky csóválta a fejét, és csal­hatatlan érveit akarta kifejteni, de Andrej félbesziakította: — Tizenhat éves korban hol van még a halál. Miért respektálná? Azt akarod mondani, hogy én már közel vagyok hozzá, gondolta a dok­tor, és abban ia pillanatban valóban százévesnek érezte magát. Unottan húzott elő egy ceruzát a zsebéből és írni kezdte: Az október 27-íki értekezleten je­len voltak: Albrecht, Bardoü és Elbert mérnökök. Az életre vonatkozó, határozottan megbízható útbaigazításait már nem fejtette ki. Négykor Andrej a Luxor előtt állt, fehérnemű-pertiin tartotta a kutyát. A városban körös-körül a rohanó, dél­utáni csúcsforgalom morajlott. Gye­rekkocsik, autók és bevásárlószaty­rok, az esti újságra várók tömege. A foghíjas neonfelíratok pislogtak, az autók tülköltek, a villamosok csi­lingeltek, a levegő tele volt a gye­rekek örökös kérdezősködésével, amely mint egy fáradt elefánt rohant előre. A kalapot viselők az állandó szél ellen küzdöttek, emberek jöttek­­mentek az automata-büfék forgóaj­tóin, és sétálók élvezték a szabad estét. — Zsongott Bratislava. Az ő városa. Kissé fáradtan, csupa kéz­láb, mint egy Iskolás gyerek, kispol­gári és vidám. Szerette ezt a várost. A kutya csendben ült a lábánál, a benzin bűze facsarta az orrát, Andrej komikusnak találta a helyzetet. Az előző nap derűje elpárolgott. Félt, hogy a találkára egy szép és bolon­dos lány jön majd, akivel unatkozni fog. Vanda a takarékpénztár felőli ol­dalról jött, és amint meglátta őt, mi­lyen morcosán áll a kutyával, han­gosan elnevette magát. Világos téli kosztümöt viselt, kalap nélkül, és karcsú alakja remekül érvényesült. Ezt a kutya Is észrevette, és egy öreg gavallér mosolyával ment elébe. A fiú aggodalmai megszűntek. Vanda a fülei között megsimogatta a kutyát. — Olyan, mint a mi Margit nénink. Remélem, nem kutyapecérhez vlsz­­szük? — Nem. Olyan helyre kell Vele mennünk, ahonnan nem talál visz­­sza. A ház elé ülne különben, és a húgom szíve meghasadna érte. — Gyerünk Ligetfalura! Vanda megfogta a pórázt, a kutya bizalom­mal követte. — Mindenféle ajándékot kaptam már. Virágot, bonbont, egy keramikus agyagbabákat hordott nekem, de ku­tyát még senki se hozott nekem. — A hatos villamos felé futott, és Andrej érezte, amint újból hatalmába keríti a jókedv, mintha a kelleténél több oxigént szívna magába. — A kutyával nem utazhatnak jelentette ki a kalauz. — Nincs száj­kosara. — De ez még egészen kis kutya. A női báj nem lágyította meg a ka­lauzt. Meghúzta a csengő szíját, « a villamos bekanyarodott a Stúr utcába. — Nincs más hátra, — gyalog kell mennünk. Végig gyalogoltak hát a Duna-hí­­don, a szél zúgott a vasbordák kö­zött. összeborzolta Vanda haját, az arcába fújta és kócosán lebegtette, mint valami lángnyelvet. Andrej begombolta a kabátját: — Nem fázol? Nem kellett volna idejönnünk. — Bizony nem. — Olyan vagy, mint egy medúza. A kutya a szélben összeszorította a fogait ős remegett a hidegtől. A gya­loglás a hídon olyan volt, mintha a tátrai Tengerszem-csúcsot mászták volna meg. Andrej meg Péter ezt ki­tapasztalták, amikor még az egyetem­re jártak, őket is elkapta a hegyek ködével teli vad szél, és teleszórta a szemüket homokkal. Csak Ing és viharkabát volt rajtuk, fázni kezdtek, és elvesztették a helyes ösvényt. Egy­más előtt hősködtek, a hidegtől át­fagyva, kéken-zölden értek föl a csúcsra. Olyan értelmetlenül boldog hangulatban voltak lakkor, mint ami­lyent csak a kalandorok és a szerel­mesek éreznek. — Mondd, te valóban arisztokrata vagy? — kérdezte Andrej. A nő felfortyant. — Már megint ZoSának járt a szá­ja. Az egész családban ő kékvérű, de azért mégsem megy orvoshoz. Én ple­bejus származék vagyok — ha ezzel el nem szomorítlak. Anyám 'kunyhó­ban született, apám meg tanító volt. Elég ennyi? — Köszönöm, elvtársnő — mondta, és bizalmasan megszorította a lány könyökét. — Érti, ugyebár, hogy mi­előtt rátérnénk a lényegre, ellenőriz­nem kell a naclonáléját. A szürkehabos víz vészjóslóan höm­pölygőit, Vanda szeme vidáman csil­logott, s Andrej megállapította, hogy a lány jól jellemezte magát. Plebe­jus volt. Tökéletes volt, akár a fák, a víz vagy a föld. A parkba mentek. A fák puszta ágai a novemberi időjárás alatt haj­ladoztak. A vár fölött a nap utolsó csíkja világított, az avarral befedett ösvények eltűntek a sötétben. Már az ősz lehelete uralkodott, a madár­fészkek üresen tátongtak. Andrejnak mégis az volt az érzése, hogy a bükk leveleinek illatát érzi. Azt a lágy il­latot, amelyet a tavaszi bogársereg annyira szeret. Vanda elengedte a kutyát. A lány szája piros volt, mint egy jcriótánalma, — Áttérünk a lényegre? — kérdez­te Andrej. Meglegyintette a nő melege. Vanda fejét két meggémberedett kezébe vet­te, ujjaival érezte az élő vér kerin­gését. A határon ki-kigyulladt egy zöld fényű jelzőlámpa, a víz fölött var­jak keringtek. Károgásukkal együtt mintha Andrejnak az a kissé közöm­bös, a fölösleges érzések ellen fel­vértezett énje is eltűnt volna. Újból lüktető halántékú hetedikes volt, ab­szolút lelkesedéssel, érzékenységgel és átfagyott lábakkal. Egyik perc múlt a másik után. Vanda kiszabadította magát az öle­lésből, a víz fölött is besötétedett. — A kutya eltűnt — mondta. And­­rejt nem érdekelte a kutya. Újból magához ölelte a lányt. — Szeretném, ha nyár volna, ha jó meleg lenne és jó magas a fű. Vanda odaadta a száját a férfinak. Aztán még egyszer megjegyezte: — A kutya elveszett. Andrej szerette volna, ha a lány líraibbnak mutatkozik. Egyébként nem kedvelte a lírát, s különösen nem a szerelmit. — Levetted vállarnról ezt a gon­dot — felelte józan hangján, amit most erőltetnie kellett. Átkarolta a lány vállát, a part mentén visszatér­tek a hídhoz. — Ha nem leszel náthás ... — nem fejezte be. A volt vámbódénál ott ült a kutya és várt. Örömteli nyüszítés­sel ugrott föl, a lábukat szaglászta. Egymásra néztek. Vanda fölvette a pórázt és hátrafordult. — Tudom már, mit csináljunk. Be­dugjuk valamelyik kapim, és bezár­juk. — Tíz percig a széllel szemben mentek. A házacskák földszintesek voltak, zárva volt minden kapu. — Keresnek valakit? — kérdezte egy taligás ember, amikor éppen egy idegen kapu kilincsét rángatták. — Cibula úrnak kell itt laknia mondta Andrej. — Itt? Cibula? Itt semmiféle Ci­bula nem lakik. — Az utca végéig gyanakodva figyelte őket. Végül találtak egy emeletes házat, melynek nyitva volt a kapuja. A ku­tyát belökték, s a kaput becsukták. Kézenfogták egymást, és futni kezd­tek. Andre] érezte a szíve verését, orrán, száján kitört a nevetés. Egy perccel később nyüszítésre és zajra lettek figyelmesek, a kutya utánuk futott. — Huligánok! - visította egy női hang. Vanda tehetetlenül Andrej vállára támaszkodott. Már nem bírtak nevet­ni. A lány megsimogatta a kutyát s az hűséges tekintettel követte. — Még most se fázol? — Most, ilyen futás után? De ha a következő öt percben nem kapok valami ennivalót, meghalok. — Én meg fehér ruhás lányokkal meg fúvószenekarral temettetlek majd el. — Szívtelen. Az utca sarkán felfedeztek egy kocsmát. A leöntött asztaloknál fér­fiak ittak sört rummal. Lusta pillan­tással fordultak Vanda felé. A so­vány arcú, hosszú orrú kocsmáros el­lenségesen méregette a kutyát, de nem szólt semmit. — André Gíde-re emlékeztet — súgta Vanda. Minden a világon em­lékeztette Valamire. A vendéglős hatalmas homloka alatt bágyadt szemek pislogtak. — Ennivalóval nem szolgálhatok. — Egyáltalán semmivel? — Csak fokhagymás szalámit ad­hatok. — Valami meleg étel nem akadna? Rántotta? — Talán lesz még egy adag gu­lyás. Andrej a lányt az asztal felé tol­ta, és úgy ült le, hogy minél kevésbé tudják nézegetni. A pultnál álló kamasz a száját tö­­rülgette. Az anyja mindenit, ez aztán jő bőr! A munkások politizálgattak: — Hogy Hruscsov olvassa a beszé­deit? Az eszed tokját. Én mondom neked, nincs arra szüksége. Láttam őt a híradóban. Vanda nyújtózkodott, arca égett és a legédesebb mosolyát vette elő. Az asztal alatt a kutya a fülét va­karta. Andrej ismét a bükklevelek illatát érezte. A sör narancsszínű párái kö­zött a fiatal hajtások sokaságát látta. Miért éppen a bükklevelekét? Miért nem a rózsáét, orgonáét, a holdfényé­­ét vagy az irodalombeli szerelmek kopott repertoárjából valamit? Föllé­legzett, tárgyilagosan analizált, mint egy vegyész: pacal, sör, Detva ciga­retta, a részegek kocsmai bűze. Sem­miféle bükkfalevél. Sőt, semmi, ami tavaszias volna. A kocsmáros egy mélytányér gu­lyást hozott és a lány elé tette. — Főzhetek maguknak teát is. — Amikor beszélt, valóban André Gide­­re hasonlított. Vanda bólintott. Tele volt a szája kenyérrel. A gulyás kha­kiszínű volt, hagyma úszott benne, de a lány falta, és a kutya éhesen fi­gyelte őt. Nyüszített egyet, Vanda do­bott neki egy falatot, ízlett a kutyá­nak is. André Gide eléjük tette a teáskan­nát. A rum illata forró körökben szállt föl, és Andrej szeretett volna valami különöset és teljesen szokatlant mon­dani. Kereste a szavakat, de csak a banális szeretlek jutott az eszébe. — Ideje, hogy induljunk — mondta. A kutyának nem akarődzott kimen­ni a kocsmából. Az ajtó alatti résen beszivárgott a sötétség és a Duna hal­­szagú hidege. — Itt hagyhatnánk ezt az állatot. Lehet, hogy André Gide megkedvelné — javasolta Vanda. A kocsmárosnak szép borravalót ad­tak, és a szundikáló» kutyát otthagy­ták az asztal alatt. Még az utca sar­kát se érték el, amikor a pult előtti kis kamasz lábdobogását hallották. — Kisasszony, kisasszony! A pértlít, melynek végén a kutya remegett, a lány kezébe nyomta. — Ezt nálunk felejtette — lihegte és végigmustrálta a lányt. — Maga igazán kedves. — Ilyen hölgyhöz... — Köszönöm. — Hiszen gentleman vagyok, nem? Andrej még egyszer köszönetét mondott, de olyan hangon, hogy a fia­talember nyomban eltűnt. Tanácstalanul álltak. — Kénytelenek leszünk a parkban egy fához kötni. A sötétben, szélmentes helyen ke­restek fát. A szél erősödött, a város fényei úgy kandikáltak át a ködön, mintha távoli szigetről jönnének. And­rej és a kutya kifáradtak. Vanda ne­vetett. — Úgy érzem magam, mintha Skan­dináviában lennék. A lány vidámsága kissé ijesztő volt. Azokra a vízitündérekre emlékeztetett, akik a Vágnál halálra táncoltatták a legényeket. Az út mentén egy nyitott kerti bó­dét találtak. A szél nem fújt be, és a padlón falevelek hevertek. A kutya ellenkezés nélkül hagyta, hogy oda­kössék. Szívesen heveredett le a sa­rokba a kerti szerszámok mellé. — Reggel majd megtalálja itt va­laki. Reméljük. — Andrej egyik gyu­fát a másik után gyújtotta meg. Fé­nyüknél, mint a villámlásnál, látni lehetett a pókhálós mennyezetet, a törött padot és a lány kezét, amint kötözgeti a pórázt. Újból sötétség Majd a lány szeme, hajának fénye és a falbavésett: BV + BB kezdőbetűk. Megint sötétség. Meggyújtotta az utol­só szál gyufát is, és az sisteregve, zöld ívben a falevelekre esett. Sötét­ség. (Folytatjuk) DOLGOZÓ NÓ 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom