Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-09-03 / 18. szám
Ez a gyönyOrfi pozdisovcei kancsó dijat nyert a prágai nemzetközi népművészeti tár 1П11Ш V. Veself felvételei Rozsdalepte vaskerítés és két kőből faragott oroszlán között, keskeny, poros út vezet a lombos tölgyek közé, az egykori Szirmay kastélyba, ahol idestova húsz éve dolgoznak a pozdisovcei szövetkezetesek, a híres fazekasmesterek. Nagyot változott e kies fekvésű, csendes kelet-szlovákiai község, merőben megváltozott lakóinak élete is. Elült a gond. megszűnt a félelem, a bizonytalan holnap, a napi keserves küzdelem a megélhetésért. Csupán egyvalami nem változott meg az évszázadok során: az itt dolgozó fazekasmesterek tehetsége, művészete, kézügyessége. Ez nem kopott meg, ez száll apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre egészen 1549 óta, amikor valamely — ma már feledésbe merült — pozdisovcei mester elkészítette itt az első kerámiát . . . Azóta megállás nélkül fejtik a szorgos munkáskezek a közeli hegyoldalból az értékes nyersanyagot, a könynyen formálható sárga agyagot, mely — ahogy errefelé mondogatják — a guminál is rugalmasabb. Azóta forog szinte szünet nélkül a fazekaskorong. Már több mint négyszáz éve , . . Közben pedig a pozdisovcei fazekasmesterek — többnyire népművészek — hírneve eljutott az egész BIRODALMÁBAN világba. A szebbnél-szebb kerámia, a harsogó színű vázák, tálak, kancsók, a jellegzetes életképekkel díszített edények, melyek oly tiszták, üdék és érthetőek, mint maga a legtisztább, legőszintébb népművészet, már múzeumokban hirdetik az itteni mesterek ízlését, tudását. Moszkvában, Havannában, Brüsszelben is . .. Utam a legismertebb népművészhez, Parikrupa-Sipár Mihályhoz vezetett. Ő a legtapasztaltabb, legidősebb. Mindenki ismeri a községben és a környéken. De nem ismeretlen a neve az ország határain túl sem. Már évekkel ezelőtt kitüntették Bukarestben ragyogó „halvicáját“, idehaza minden népművészeti tárlaton képviselteti magát, Prágában embernagyságú kiállított remekművét éremmel jutalmazták. Szorgalmát, nem mindennapi képességeit egy fél évszázad munkássága fémjelzi. Parikrupáéknál már idestova 400 éve öröklődik az agyag, a tűz, a víz, a korongolás és színkeverés iránti ragaszkodás és vonzalom. Az évtizedek csupán a „gyártási“ módot, a receptet változtatták meg, korszerűsítették. Valaha egyszerű tűzhely mellett égették egy-egy edényre a színdús mintákat, népi motívumokat, hangulatos ornamentumokat . . . ma 940 fok hőmérsékletre hevített tűzálló kemencékben vedlik végleges patinájába, varázsszép színeibe az ezüstszínű, folyékony mázzal bevont kerámia. De a kezek, a pozdisovcei mesterek érdes, fürge ujjai mitsem változtak. Gondosan rendben tartott, tiszta falusi házba léptem. Egyenes tartású, nyílt tekintetű, deresedéi férfi fogadott: Parikrupa-Sipár Mihály. A falu krónikása, akinél aligha örökítette meg bárki is hívebben a zempléni ember és falu életét, aki mindent tud, ami a fazekasmesterséggel egybetartozik, és aki még élénken visszaemlékezik arra az időre, amikor nehéz küzdelmet folytattak a pozdisovcei fazekasok mindennapi Bámulatos gyorsasággal születnek a kancsök Parikrupa-Sipár Mihály fürge ujjai közt Forog a korong, rajta a kancsó, a kancsón az ujjak kenyerükért, amikor egyedül árulták portékájukat a kassai, miskolci, ungvári vagy nagymihályi vásárokon. Beszélgetni kezdtünk életéről, a pozdisovcei családok múltjáról, a régi hagyományokról, Kristofcíkékról, Kráfékról, Mackulíkékról. És beszéd közben lassanlassan elővette legszebb, féltve őrzött alkotásait: évtizedekre visszatekintő munkásságának legbecsesebb emlékeit. — Ezek nőttek leginkább a szívemhez. Régen, nagyon régen gyűjtögetem őket, és mégis alig néhány darab maradt meg. Csak a legkedvesebbek. Nehéz ellentállni, gyakran látogatnak meg messziről jött idegenek. Mindnyájuknak tetszik Zemplén, tetszik nekik a csodálatos táj, Vinné, a Dargó, a népviselet, szívesen visznek magukkal innen emléket. Nemrégiben németek, kubaiak, belgák jártak mifelénk. Kerámiát kerestek. Régit is, újat is. Üj még akadt, de amolyan száz év előtti edényt már az egész faluban hiába kutattak — Valaha nem ment jól a sorunk. Nehéz volt errefelé a megélhetés. Fazekasmester sok volt. „Túl sok volt az eszkimó, fóka meg kevés“, mondaná a költő. Sokan távoztak el a faluból Belgiumba, akik az ottani bányákban, jónéhányan a tengerentúli vasútépítéseknél reméltek jobb keresetet. Am látja, mi mégsem hagytunk fel az ősi mesterséggel. Szeretjük, becsüljük, ápoljuk a népművészetet. Azért ragaszkodom én is oly szeretettel minden eredeti darabhoz, azért töprengek még ma is néha heteken át egy-egy új formán, mintán, színen. Mert a népművészet- hű tükre és tolmácsolója a nemzet kincstárának, az egyszerű ember gaz daságának, tehetségének. Az ember, az erdő, a mező, a falusi nép szokásai, mondái és regéi, a népviselet szinte kimeríthetetlen lehetőséget tárnak a népművész elé. Nincs az a hosszú emberélet, mely kiaknázhatná az összes felkínálkozó lehetőséget. — Minél több életöröm csendül ki a népművész alkotásából, mennél egyszerűbben, tisztábban érzékeli a látottakat és önzetlenebbül teljesíti hivatását, annál értékesebb, elismerésre méltóbb munkát végez. TÄNZER IVÁN A nagyobbak izgalmas társasjátékokkal szórakoznak A selmeci hegyek varázslatos katlanba zárják a Pocúvadlo-tavat. Szinte eszményi üdülőhely ez, békés nyugalom árad mindenfelől. Élménydús kirándulásokról, lubickolásról, csónakázásról, napozásról, játékokról kellene tudósítani ilyen helyről... Mi mégis katasztrófa elől menekült embereket, gyermekeket, családjuktól messzire szakadt emberpalántákat keresünk itt. A Komáromi Hajógyár és az érsekújvári Elektrosvit üdülőiben, a pocúvadlói nyaralótelepen találunk rá a komáromi, csicsói gyerekekre. Közéjük kerülve azonban képtelenség az elemi csapás borzalmait idéznünk. A vidám gyermeksereg között a vízmosta összedúlő házak rémítő képét magával hozó ember szíve is felderül: a kacaj, mese, szórakozás világába csöppen itt az ember. Olyan világba, amelyet jóakaratú, segítőkész emberek emberséges magatartása alkotott. A nyári szabadságukat itt tölteni akaró dolgozók az érsek„Sokat játszom, ep újvári gyárból lemondtak megérdemelt üdülésükről, hogy helyet adjanak a gyerekeknek, pedagógusok szabadságukat áldozták fel, hogy gondját viselhessék a néhány száz emberkének... Szűcs Tibor gondnok, mikor hírt kapott arról, hogy gyermekek érkeznek az üdülőbe, gyorsan homokot szerzett, homokozót épített, a legféltőbb gonddal szerzett be apró székeket, asztalokat, játékokat. Az Elektrosvit dolgozói tiszta, kitakarított, játékokkal, labdákkal, kisautókkal, építőkockákkal felszerelt gyermekparadicsomot létesítettek az üdülőhelyen... Az emberek — itt legalábbis úgy tűnik, — a menekült gyermekekről több körültekintéssel, szeretettel képesek gondoskodni, mint saját üdülésükről. A gyermekparadicsom minden elképzelhető kelléke megvan itt, beleszámítva a féltő szeretetet és gondoskodást. Hiszen Szűcs bácsi akkor is eleget tett volna kötelességének, ha „csak“ tiszta
