Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-22 / 2. szám

с 3 о < Н (/) <-J ьо < N О о-J о о Édes kislányom, amikor azt mondtad ne­kem, hogy „Anyu, én olyan tanítónő akarok lenni, mint Éva néni, örülsz ennek?“ Nem tudtam, mit feleljek, mivel nem ismertem azt a tanítónőt, akit úgy bálványoztál. Aztán elolvastam az „Álarcosbál“ című könyvet, amelyben az a bizonyos Éva néni szerepel, és elhatároztam, hogy papírra vetem a válaszo­mat, azt, hogy miért örülök tervezgetésed­­nek. Boldogság az, ha egy álom valóra válik. S ti, mai gyerekek, boldogok lehettek, mert minden tiértetek van. Nekünk is voltak álmaink, tervezgettünk, csakhogy a szörnyű valóság mindenre árnyékot vetett. Tizennégy éves koromban veszítettem el az édesanyámat. Négyen maradtunk árván. Iskolába már nem járhattam. Egy női sza­lonba szerződtem, ahol három és fél évig tanultam a női szabóságot. Amikor kitanul­tam, nem tudtam munkát kapni, mert minden téren nagy volt a munkanélküliség. Ilyen élet mellett még csak nem is gondol­hattam arra, hogy tanítónő legyek. Így hát, hogy élni tudjak, s hogy mégis gyermekeket nevelhessek, elmentem a beretkei árvák ott­honába diakonissza nővérnek. Amikor felvet­tem az apácák fekete ruháját, azzal vigasz­taltam magam, hogy segíthetem a gyengéket, pótolhatom az árváknak azt, aki nekem is nagyon hiányzott — az édesanyát. Ha egy kis árva átfogta a nyakam és azt mondta: „Mar­git testvér olyan jó, mint anyukám volt“, úgy éreztem, elértem az életem célját. Nem kellett azonban sok idő ahhoz, hogy rájöjjek, a vallás leple alatt egyéni és aljas célok elérésében sündörögnek azok, akiket az egyszerű emberek bizalmukkal tiszteltek meg. Őszintén és becsületesen akartam élni, senki tiszteletével és bizalmával nem akar­tam visszaélni, ezért kiléptem az otthonból, levetettem a fekete ruhát és két kisfiú mellett lettem nevelőnő. Három év múlva férjhez mentem, de férjem tizennyolc hónap múlva súlyos tüdőbajban meghalt. Ismét ott álltam egyedül, két testvéremen kívül nem volt senkim, mert édesapámat is tönkretette a munkanélküliség, ő is meghalt. Két év múlva újra férjhez mentem, s ami­kor az első gyermekemet vártam, sokszor felsóhajtottam: bár csak fiú lenne! A férfi mégsem szenved annyit, mint a lánygyerek. És teljesült a kívánságom. Fiam született. Két év múlva még egy. Aztán jött az általá­nos mozgósítás, a nélkülözések. Apád hét évig dolgozott Füleken, tőlünk elzárva, mert Csetnek, ahol akkor laktunk, szlovák terület volt. Éhen pusztultunk volna testvéreiddel, ha édesapád éjnek idején egyszer egy hónap­ban nem hozta volna az élelemmel megrakott hátizsákot. Hét év után végre megkapta az engedélyt, hogy átvihet minket is, a család­ját, a magyar határon. így kerültünk Kún­­tapolcára, ahol megszületett a harmadik fiúnk. Csak nyolc hónapos volt, amikor a há­ború elért mihozzánk is. Ezeket a borzalmas napokat nem tudom leírni, mert amit a fa­siszták műveltek, arról még beszélni sem jó. Amikor eljött a felszabadulás napja, feljöt­tünk a pincéből, romhalmaz volt minden. A bútort, ami a törmelék közt megmaradt, megrongálta a szilánk. Lassan, mint gyógyulni kezdő testben a vér­keringés, megindult az élet. Én is segítettem mindenhol, ahol csak tudtam. Beléptem a pártba, mert azok közt akar­tam lenni, akik a legtöbbet teszik a boldo­gabb élet megteremtéséért. És értetek, gyer­mekekért. Te, kislányom, akkor már három éves voltál. Most már jövődet tervezgeted, életcélt ke­resel magadnak, őrülök, hogy tanítónő akarsz lenni, olyan, mint könyvbeli eszményképed, Éva néni. Ugye, megérted, kislányom, hogy benned, gyermekemben nemcsak neked örü­lök, hanem annak is, hogy ma már minden szép és nemes álom beteljesedése lehetséges. Azt hiszem, ha nem is lehettem sok-sok gyermek pedagógusa, azért mégis tettem va­lamit értetek, és azért, hogy ne kelljen úgy élniök többé a fiataloknak, ahogyan nekem kellett. Szerető anyád KORENY MARGIT — Az ilyet? — mondta Rédei Sándor. — Az ilyet én, no csak! Há, a zsugori parasztja. Kiitta a konyakot mind az üvegből. — Pénzt kért tőle? Én? A felvételiért? — Tán nem adtam volna magának? — mond­ta Rédei Sándor. — Az ilyennek pénze? Mint a szemét. Még most is. Tudom én. Katalin egyszerre bőgni kezdett. A világ sza­kadt rá, az egész mennyboltozat, és túlságosan kemény volt, ő meg nem volt most olyan erős, hogy a szakadást felfoghatta volna. Kifor­dult csendesen, és csak bőgött, sírt, zokogott, nem tudta megállítani a sírását, a kezét harap­ta, lezöttyent a heverőjére, és rágta a kezét, hogy elfojtsa a belülről felfakadó vulkánt; de nem bírt vele, eldűlt a heverőn, húzósán és hörögve sírt, marta az ajkát, hogy abba­hagyhassa, betömte a takaróval a száját, hogy ne hallatszon a vinnyogása, mégsem bírt ma­gával. — Uramistenem. Uramistenem nekem. Hát minden illúzót el kell veszíteni? Nem tudta, mennyi idő telt el. A mozgáso­kat maga körül nem érezte, a fejét belefúrta a heverő takarójába, bele a kis párnába, kí­vánta, hogy a világ is elmúljon, ez az egész homoktenger mélyre süllyedjen, ügy sincs itt semmi, fejét veszik itt minden szentnek, ho­mokba száradt lelkek és testek vannak csak itt, kiszikadt, érzékek nélküli homoksivatag, gyalázatos és gyilkoló, egy homokból való or­szág és világ, ahol nincsen már senki, csak homokszemek vannak egymáshoz maródva, lú­gokkal kiszárítva, nincsen itt más semmi. Mit keressen őt itt? Mit csináljon és mit tegyen? Benne csak szent szándékok voltak, a bűnt meg nem kóstolta soha és meg nem ismerte, törés az életében nem létezett, máshová nem kapcsolódhat csak ehhez a világhoz, hát ezért kell, hogy a feje lehulljon? Még én bizonyít­sam itt a tisztaságomat? Milyen tisztaság már az, amiket bizonygatni kell? Csend volt, amikor felnézett. Rédei Sándor ott állott fölötte. — A mama — mondta —, öreg. Lefeküdt. Természetes. A bor itt volt már kint, és jócskán hiány­zott a kancsóból. Rédei Sándor tekintete vé­resen játszott. — Nagy ember vagyok — mondta. — Bor­zasztó nagy. Innen a tanyáról. Nagyon nagy ember. — Fel fogom jelenteni — mondta csendesen Katalin. Rédei arca püffedt volt és szivacsos, két püffedt keze kinyúlt, megmarkolta Katalin vál­lát. Kemény ember vagyok — mondta. — Ré­szegség? Nuku. Nem számit. Erő számit. Van. — Fel fogom jelenteni. — Ä — mondta Rédei —, nem igaz. Majd mi elintézzük ezt. Ágyon. Szépen. Katalin megdermedt. — Beszéltem — mondta Rédei —•, kivel is? Na, igen, Trepsánszkyval. Ahogy vele az erdőn. Na? S lenyomta az ágyra a lányt. S akkor Katalin erőt érzett a karjában, egyik karját kiszabadította hirtelen, s akkor már tu­dott ütni keményen, félelem nélkül: nem nézte ezt az embert a részegségében, a semmiségé­ben, az elromlottságában és a bűnösségében, csak ütni tudta már két kézzel, nem bánta a vért sem, minden gát elszakadt benne, csak az ereje maradt meg; már dühöngött, és dü­höngésének nem tudott határt szabni. Rédei nekiesett az asztalnak, a kancsó leborult, csö­rögve tört össze, a belső szoba ajtajában pe­dig rémülten jelent meg Rédeiné, hófehér haja világított: — Kisfiam. Katalin ránézett, mintha most ébredne rá, hol van, elhúzódott az asszony elől a kijárati ajtóig, kinyitotta az ajtót, és vértől, mindentől menekülve kifutott. Nem érzett semmit. Szaladt le az iskolától a nagy útra, amely most nem tudta a porát mutatni, mert hóval volt fedve, s ott szaladt tovább. Ösztönei arra vitték, amerre az autóbuszmegálló volt, de vég­telennek tetsző, s lelket szakító futása után reflektorfény vágott a szemébe. Igyekezett ki­húzódni a fényből, bódultán, mint a nyúl. A kocsi azonban megállt mellette s Gaál Imre kiszállt a volán mellől. Átkarolta a lánvt: GALAMBOS LAJOS: 'rrr — Mi van magával? Katalin nem jutott szóhoz. — A városba akar menni? Rábólintott, de a levegő még most sem volt elég a tüdejének, nagy harapásokkal lélegzett, s a teste remegését sem tudta megállítani. En­gedte, hogy Gaál Imre tartsa. — Nincsen már autóbusz — mondta a fiú. — Most jövök a városból, bort vittem a borfor­galmi vállalathoz. A város alatt találkoztam az utolsó busszal. A Táborhegy alatt voltak, amelyet tulajdon­képpen nagyzolásból neveztek hegynek, bár ez emelkedett ki legjobban a homokdombok kö­zül. Sehol fény nem égett már, a szétszórt házak vakon ültek a hóban. — Bántották? A lány hüppögött. — Szálljon be hozzám. Ide, a hátsó ülésre. Kényelmes. Katalin engedte, hogy fölsegítse öt Gaál Imre. S aztán Is ott tartotta maga mellett a fiút, belekapaszkodott, mintha ő lenne az egyetlen, az utolsó szalmaszál, akibe még bele lehet fogódzkodni. Imre pedig nem értette, hogy nem a testével kapaszkodik a lány, sok­kal inkább a remegésével, a félelmével, az egyedülvalóságával; nem értette, és ráhajolt, hogy a szájáról elcsókolja a plhegést. Hát elfojtotta a píhegést, s hiába érezte, hogy a lány két karja fáradtan és bénán fek­szik az ülésen, az ő vére felforrt, s nem hal­lotta a kicsi, erőtlen nyöszörgéseket. A kocsi még sokáig vesztegelt előre csapó fénykévéivel, de aztán kihunyta fényszemeit, és Sötétbe borult minden. A lány kérte a fiút: — Hadd vezessek egy kicsit. — Tudsz te vezetni? — Megpróbálhatom, nem? — Le sem ér a lábad a gázig. — Engedj oda. Hajnali derengésben mentek. A fiú megállt, és engedte, hogy a lány odaüljön a volánhoz. — Hát tessék. — Hogyan kell indítani? A fiú megmutatta neki. — Lassan menjünk — mondta —, nem sze­retném, ha az árokban kötnénk ki. — No, az biztos, hogy nem megyünk az árokba. — Volt már a kezedben volán? — Egyszer, egy traktoré. — Régen? — Tavaly. Szántottam is vele. —Kié volt az a traktor? A lány rápillantott a fiúra: — Teljesen lényegtelen. Mintha sétálnának, úgy mentek. A kocsi ke­rekei kikerültek ugyan néha a kerékvágásból, de nem történt ennél nagyobb baj. S így értek el az iskoláig. — Hogyan álljak meg? — Vedd le a gázt. — És aztán? • Nyomd le a fékpedált. A lány kotorászott a lábával, előre is csú­szott a nagy kocsi ülésén, mégsem találta. — Mondtam, hogy nem ér le a lábad. A fiú nevetett, és behúzta a kéziféket. • — Mosdjál meg, elmegyek a gyerekekért. Katalin lassan sétált fel az iskoláig. A fák csupasz ágain hőpamacsok voltak. Felnyúlt egy ágért, lehúzta magához, s amikor elengedte, kiesett a hóesés alól. Csak akkor jutott eszé­be, hogy most újra találkoznia kell Rédei Sán­dorral. De a személykocsi már nem állt ott az udvaron. Hallgatag s néma volt minden. Amikor odaért Rédeiné házához, az ajtó előtt látta, hogy két bőröndje ki van téve a küszöb­re. Egy kicsit nézte a táskákat, aztán rátette kezét a kilincsre. A zár engedett. Odabent, az első szobában Rédeiné az ő he­­verőjén ült. A rózsafűzért szorongatta, feje nem volt bekötve, fehér hálóinge egybeolvadt hó­fehér hajával. — Miért tette ki a táskámat? — Te ringyó — mondta az öregasszony pusztulj a házamból, te ringyó. Igen, gondolta Katalin, ez várható volt. Ha lefeküdtem volna a fiának, nyilván nem len­nék az. Sklodowska képe ott maradt a heverő felett. Katalin levette onnan, és kiment. Az ajtót sem zárta be maga után. ■fi Ш (Folytatjuk) Mm XX. folytatás

Next

/
Oldalképek
Tartalom