Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-08-20 / 17. szám

Bordás lovagot utasítsd, hogy jelenjék meg színünk előtt. Melyik lehet az? Jobbágyunk biztosan halad a csata­téren át, nem rettenti meg a szikrázó fegyverek fénye, mert királynői felsé­günktől jobban fél, mint a fegyverektől, Melyik lehet az? Csak nem az a hóri­­horgas alak? Ahhoz megy, ahhoz megyl Megböki, mutogat neki. Most az elindul felém. Mekkora! Milyen erős lehet! Mi­lyen lomha biztonsággal lépeget végig a hegesztőn, mintha lóról szállt volna le. A lovasok járnak így gyalog. Most kiért a tűzvonalból, és leemeli a sisakját. Szőke, csapzott szőke haja van. Trisztán. Bosszús az arca. Fújja föl magár. Most meglátott. Most elmosolyo­dik. Gyorsabban lép. Nem lehet kibírni. Kifutok a hegesztőből. Kint várom meg. Ahogy a csapóajtó megleng, látszik, hogy siet 5 is. Milyen kibírhatatlan a meleg idekint. A hegesztőben nincs olyan me­leg, mint a nagyöntőben. De gyönyörű! gyönyörű! És ez a Bordás olyan, mint a Komtur a Don Jüanban. Mint a Si­mánál/ a Meistersöngarben, mint a Jo­­viczky a Lohengrinben. Megleng az ajtói Most elém állt. Két fejjel magasabb. Aranyszőke. Most le kéne térdelnie elém, vagy nekem elé? De áll, mint a hülye, és nem szól. Állok, mint a hülye és nem szólok. Erő és méltóság, fenség és hi­degség, lovag elvtársam. — Jani bácsi a nagyolvasztóból azt üzeni, hogy az elvtárs várja meg a sihta után. Olyan a hangja, mint az a régi Bu­­rián-lemez Angéláiknál. Enzo de Muro Lomanto-hangja van. Mit mond? „ Megvárom, köszönöm. Szóval maga segít Jancsin elvtársnak? Vigyázzon az öregre. Mint a szeme fényire." Mit locsog ez az öregről? De csodála­tos hangja van, és napon olyan a haja, mint az arany. ,,Vigyázzon az öregre. Tudja, ö nem ismeri a mértéket. Ne hagyja, hogy lu­­lizzon. Legyen mindig itala. Rég nyug­díjban kéne lennie. De az istennek se megy. Örülök, hogy valakit mellé ad­tak." Mit locsog ez? Hogy engem mellé adtak? „Tudja, tizenkilences az öreg. ö volt a vörösőrség parancsnoka. Apámmal együtt védték az üzemet. Együtt voltak a Markóban, aztán Hajmáskéren. Majd­nem agyonverték őket, apám később abba halt bele. Az öreg később öt évet vert le a Csillagban. De később is ült, még sokszor. Vigyázni kell rá. Ilyenkor, mikor nem volt segítsége, maga szokott kiszaladgálni. Mindig féltjük, hogy meg­­hűti magát. Nem vigyáz magára. Nehéz vele?" Most röhög. Mit röhög? Biztosan ez is tudja a Lucipert. — Nem nehéz, á, nagyon drága em­ber. Ezt én mondtam, én fuvoláztam? én rebegtem? én turbékoltam? Meg vagyok hülyülve egészen. „Szép, hogy ezt mondja. De én isme­rem az öreget. Engem is folyton kuszpi­­tol, pedig ő nevelt föl, hogy apám meg­halt. Mindent neki köszönhetek. De néha engem is kihoz a sodromból. De azért én tudom... Tudja, belül arany." — Aranyember — makogom, szajkó­zom hülyén. De miért mosolygok erre az alakra, mint egy agyalágyult? Vigyor­gok, bűvölöm. Pedig én Diniz király fele­sége vagyok, portugál királyné, magyar királyasszony, apám kilenc gályával küldte hozományomat a portugál lovagtörténetek magyar tengerén. „De azért egyszer magát is megvár­nám sihta után. Nemcsak az öreget. Hol­nap például. Van egy kis vitorlásom, a hajógyári öbölnél el lehet vele csúszkálni a vizen. Ne hozzon semmit, ott följebb van egy his hepaj, ott ehetünk is vala­mit. Jó?" — Igen — sóhajtom. — Nem tudom teszem hozzá óvatosan. „Szóval, igen. Akkor viszontlátomásom­­ra. Megyek vissza, mert lemaradok, és nem lesz mit ennünk. Holnap fejramtnál a kapuban várom." Most visszamegy. És már az ajtóban a fejébe húzza a sisakot, és nekiront a pogány mórok­nak. Szűz Anyám, térden állva kérlek, hogy Lancelot lovagot, aki vállán viseli szalagomat, óvd meg a dühös pogányok fegyvereitől, hogy diadalt arasson, és elnyerhesse méltó jutalmát királynői ke­zemből! Ügy futok, mintha kergetnének. „Te meg férhői mentél, lányom, hogy ilyen soká jössz!? Na, szaladj csak az étkezőbe, és mondd meg Mari nénéd­­nek, hogy nekem tegyenek félre valamit, de zsír is legyen rajta, az anyjuk keser­­vit. De szedd a lábad, mert mindjárt kezdjük az öntést. No, szaladj mán!" főztjéből nem igen eszik, számára mindez moslék. A nővérszobában másról sem beszél­tek, mint Szabó néniről. Az ágyba pisz­­kított, pedig járni is tud. Üvöltött, ami­kor lemosták. Kiabált, hogy nem jól for­gatják ... a víz hideg. . . azután meg forró... a szappan se jó. Hát ezt már nem lehetett idegekkel bírni. A személyzet menekült az asz­­szonytól. Egyik a másikára hárította a gondozását. Máriára maradt a „nagy teher", a „hárpia" — ahogy egymás­közt beszéltek a betegről, ö volt a leg­türelmesebb. Fiatalsága miatt is, és mint kezdőnek, „vasból" voltak az idegei. A többieket csak a „pletyka" érdekelte, hogy van, mit művel ez a „szörnyeteg". Csak akkor tanúsítottak egy kis részvé­­let a lány iránt, ha kisirt szemét lát­ták. Szabó néni szobatársnői belázasod­­tak, haza akartak menni, mert nem volt nekik sem nyugtuk. Éjszakákon át nem aludtak. A beteg ok nélkül állandóan becsengette az éjszakai ügyeletest, mintha azért kellett volna kórházba kerülnie, hogy megbolygasson mindent. Máriának éjszakai szolgálata volt, ami­kor hirtelen nagy kiabálást hallott. Szabó néni rosszul volt. Ügy látta, agonizál. A lány azonnal felhívta az ügyeletes orvost. „Doktor úr, jöjjön azonnali" Az asszony kiszáradt ajakkal, mereven feküdt a párnán. A nővér meg akarta itatni, látta, hogy a beteg kínlódik, ful­­doklik. Szabóné annyira gyűlölte a lányt, hogy a maradék erejét összeszedve, ki­lökte a nővér kezéből a poharat. Mária kétségbeesve, majdnem sírt. Az orvos mindent megtett, de szfv­gyengeség állt be és Szabóné hajnalban meghalt. Másnap leltárba vették a hagyatékát. A hajcsattól a cipőig mindent apróléko­san, pontosan megnevezve, szín, darab és érték szerint összeírták. Két tanú aláírta és a kis csomagot eltették a szekrénybe. Már lassan mindnyájan elfelejtették Szabó nénit, amikor egy távoli unoka­nővére jelentkezett, az egyetlen rokona és örököse. A betegek sorra elmeséltek mindent a rokonnak, aki külsőre s kor­ban is hasonlított Szabó nénire. Hidegen, mereven ülve a széken, végighallgatta az elhunyt halálának körülményeit, és a szekatúráiról szóló beszámolót. Aztán átvette az örökséget és felkereste Máriát. — Hallottam, hogy gyötörte magát. . . Itt van ez a cipő, fogadja el. A nővér­szoba asztalára hajította a halott elnyűtt, félretaposott cipőjét és eltávozott. Ennél jobban már nem sérthették volna meg Máriát. Nem az öreg cipő miatt . . . Nem! Hanem, ez a hang és a mód. ö nem várt soha senkitől semmit azért, amit a betegek érdekében tett. Még kö­szönetét sem, habár az mindig jólesett neki. Erőt, önbizalmat, örömet érzett, ha egy-egy beteg eltávozáskor hálásan szo­rongatta a kezét: „Köszönök mindent, nővérke." Ez olyan jó volt. Ilyenkor majdnem könnybelábadt a szeme a meg­hatottságtól. Most csak állt, állt és hallgatott. Be­lülről szenvedett, a sírással küszködött. Azután lassacskán összeszedte magát, mosolyogni próbált, mert megszólalt a hívó csengő. Budai Éva g—• ° ° -* j GYERMEKEKNEK Kedves Gyerekek I Olvastátok lapunk 14-ik számában, hogy gyermekjáték-gyűjtő versenyt inditottunkf Szeretnénk, ha minél több játékot megismernétek, megta­nulnátok, ezért közölni fogjuk az egyes vidékeken ismert csoportos népi játékokat, mondákákat, versiké­ket! Kérünk benneteket, hogy segít­setek I Kérjétek meg szüléiteket, is­merőseiteket, falutok legidősebb em­bereit, meséljék el nektek, hogyan és mit játszottak gyermekkorukban! írjátok le pontoson, szóról-szára úgy, ahogyan hallottátok. (Hogyan, s hányán játszhatják, mi kell a játék­hoz, mik a szabályai)! Aki legtöbb és a legszebb eredeti, eddig még le nem jegyzett csoportos gyermekjátékot tréfás mondókát kiszámoló versikét vagy az Ismert játékok változatait küldi, értékes könyvjutalomban része­sül. A nyerteseknek az ajándékot szerkesztőségünkben adjuk át. Igyekezzetek a gyűjtéssel, mert a beküldési határidő szeptember 15! Ne felejtsétek el megírni: kitől hal­lottátok a lejegyzett játékokat, hány éves az illető, hol lakik, saját neve­teket, és pontos címeteket, azt is, hányadik osztályba jártok. A borítékra írjátok rá gyermekjáték­gyűjtő pályázatunk címét: „Bújj, bújj zöldág...l" Elfogadjuk és külön jutalmazzuk a felnőttek küldeményeit is, tehát a pedagógusok, szülők és fiatalok egyaránt részt vehetnek ebben a né­­népi hagyományokat gyűjtő és nép­szerűsítő munkában. Fáradozásukat külön jutalmazzuk. ' Most pedig olvassátok el, milyen kiszámoló versikéket küldtek a legel­ső gyűjtők. Lehet, hogy ezeket ti is ismeritek. Ha nem, tanuljátok meg, őketl Következő számunkban a be­küldött csoportos játékokból — majd a tréfás mondókákból — közlünk néhányat. Hajjú, hajjú picike, Erdő szélen gerlice Mondd meg kérlek nevedet, Hogy is hívnak tégedet. Sárgalábú kiskakas Kifutott a rétre Patyolatos töröknek Gyönge felesége. Miért jöttél te ide? Nem a miénk vagy te, Mert a miénk nem ilyen Titye-totya, mint tel Beküldte: öllős Márta X. o. Padóny­­bál. Apuka irt levelet Rátette a bélyeget Volt benne sóska Te vagy a fogócskái Ententóró Rózsika tanuló Akire jön tizenhárom, Az lesz a fogó. Beküldte: Árva Erzsébet, VII. o. Fél­ből JOBBKA ÉS BALKA Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két Ikertestvérke, Jobbka és Balka. Születésükkor olyan egyformák voltak, hogy gyakran édesanyjuk ts összetévesztette Okét. Azonban, ahogy nOttek Jobbka für­ge lett mint egy ördögmotolla, Balka viszont sokkal ügyetlenebb­nek bizonyult mint testvérkéié. Ha ettek, Balka olyan kényesen tar­totta a kanalat, hogy az étel min­dig kicsöpögött a térítőre, ha ke­nyeret kellett szegni, Balka leg­feljebb fogta a cipót, de Jobbka ügyesen le ts kanyarított belőle egy-egy szeletet, nem beszélve ar­ról, hogy ha varrogattak, Balka csak kezébe vette az anyagot, de Jobbka szabdalta, öltögette olyan serényen, hogy egy-kettőre kész Is volt a babaruha. Lassan, min­den valamire való munka Jobbká­ra maradt és mert a munka fej­leszti a testet, szemmelláthatóan nagyobbra Is nőtt, erősebb is lett mint a testvérkéje. Balka viszont finomabb alkatú lett, bőre lágyabb, rózsásabb, ujjat karcsúbbak ma­radtak, úgy, hogy még édes­anyjuk Is büszkén szemlélte szép gyermekét. Egy ízben a mama kapott vala­kitől egy gyönyörű, plrosköves aranygyűrűt. Nem tudta melyik gyermekének adfa, de mert Jobbka vastag ujlára nem ment fel a csil­logó ékszer, felpróbálta Balka gyű­rűs ujjúra és olyan könnyen rá­­csúszott, mintha vajból lett vol­na. Mindenki megcsodálta és azóta természetessé vált, hogy akár sza­lagot, akár karkötőt hozott valaki ajándékba, az mindig a szép Bal­­kát díszítette. Jobbkának fájt ts néha, hogy 0 olyan kis mostoha, de sose elégedetlenkedett, hanem mind ügyesebben és szorgalma­sabban végezte dolgát. Történt egyszer, hogy deres eső hullott, a testvérkék elestek a sí­kos úton és a kényesebb Balka eltörte a csont lát. Nem volt ez ve­szélyes törés, de azért a doktor bácsi gipszkötést tett Balkára és mozdulatlanságra kárhoztatta. Ak­kor tűnt csak kt, milyen értékes lény a szerény Jobbka. Igazi se­gítőtárs. Sietett mindent elvégezni Balka helyett Is. Sürgőn-forgott, babusgatta, takargatta, öltöztette, mosogatta testvérkéjét. Varrt, fő­zött, takarított, megöntözte a vi­rágokat és megemelt olyan ne­héz bútorokat, csomagokat ts egyedül, amiről azelőtt maga sem hitte, hogy elbírja. Balkánok eleinte tetszett is ez a henyélés, de mert unatkozott, elkezdett gondolkozni, egy szép napon nagyon elszégyellte magát és sírva fakadt: — Jobbka, testvérem, most lá­tom csak, milyen mihaszna va­gyok én, hiszen te magad ts meg­tudsz mindent csinálni, rám nincs ts szükséged. A derék Jobbka alig tudta meg­­vtgasztalnil — Dehogy nincs rád szükségem testvérke, biztos vagyok benne, ha nekem történt volna valami ba­jom, te ugyanilyen Jószívvel se­gítenél nekem. És ekkor Balka erősen megfogad­ta magában, hogy ha újra egészsé­ges lesz, nem lesz többé hiú a szépsé­gére, meghálálja testvére jóságát és mindenben segít nekt. Rájött, hogy aki megszokja a munkát és örömét lelt benne, az a szerencsésebb, an­nak nem estk ne­hezére, hogy se­gítsen önmagán és mindenkin, akt rá­szorul. Ugye kitaláltátok gyerekek, hogy Jobbka és Balka az én két kezem, amelyek közül a bal eltörött. SIMKO MARGIT

Next

/
Oldalképek
Tartalom