Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-08-20 / 17. szám
Jaroslava blaíková: aw B oa Ш<3 (IV. folytatás) Vanda forró volt és puha, telt ajkú. Amikor megérintette, mintha villanyáram sistergett volna közöttük. Lent nyikorgott a kapu, valaki fölfelé ment a lépcsőkön. Lihegve rebbentek szét. — Tetszel nekem — mondta a férfi. — Hol találkozzunk? Vanda vállat vont. Itt? Itt nem lehet. ZoSa rosszabb egy tucat gardedámnál is. — Sose megy moziba? — Sajnos, csak velem. Találj ki valamit. A ház ismét csendes lett, és a lány hozzásimult. Andrejnak az |volt az érzése, hogy ez nem is valóság. Eltűnt a lépcsőház, a dohszag, a zajok, minden fölösleges volt. A nő eltolta magától. — Menj már! Ment lefelé a lépcsőn, visszanézett Vanda bronszfnű fejére, aki merészen áthajolt a korlát felett. Egy pillanatra meghökkent, félt, hogy lezuhan, és kezét ösztönösen, mentő szándékkal feléje nyújtotta, de 'Vanda elnevette magát és még jobban kihajolt. Most szinte a lépcsők fölött lebegett, volt ebben valami rémítő. — Jó éjszakát — kiáltotta a lépcsőaknába. — Jó éjtl Kint a síkos járdán Andrej megcsúszott, nekiütődött az utcai lámpának, de alig érezte. Az orrlikalt betömte a köd. Az volt az érzése, mintha sokat ivott volna. A szobában hideg volt, és a szenynyes edények a mosdó mellett hevertek. Draha két szvetterben Is didergett, befűthetett volna, de sem ehhez, sem a mosogatáshoz nem volt kedve. Az utca nyirkossága behatolt a szobába is és apjának meg anyjának iberámázott fényképe mellett dermesztőn és barátságtalanul ülepedett a falra. A fal túlsó oldalán a háziasszony szidta a gyerekeket, áthallatszott kemény hangja, a zongorákallmpálás és a gyerek ismételgetése: mintha egy anyának lennének [fiai. Egy anya fiai, egy anya dajkálta, tejbe fürösztőtte, aranyba pólyáiba... Drahán ingerültség lett úrrá. Fázott és éhes volt. (Befűthetett volna és főzhetett volna valamit, de egy embernek nem volt érdemes. Étvágy nélkül rágta a kenyeret, ócska harapófogóval felnyitott egy szardínlásdobozt, a foga fájt. Ha Andrej... elhessegette magától Andrejt. Elképzelte iPena doktor gömbölyű, szürke fejét, könyörgő tekintetét: Drahuäka nővér, minden úgy lenne, ahogy maga akarnál ... Csakhogy Draha nem akarta. Egy anya fiai, egy anya dajkálta, tejbe fürösztötte, aranyba pólyáiba... Draha is szívesen pólyázott volna mér, de nem Репа gyereket. A fehérneműs szekrényből előhúzta Andrej fényképét. Ezt egyszer az ő tudta nélkül vitte el, Andrej nem örült neki. A képet a hímzett térítőre tette, és sötét, félig lehunyt szeme fölé hajolt: Andrej — susogta —, Andrej... Aztán dühös lett saját magára és a képet a törülközők közé rakta. Gyorsan levetkőzött, fütyült a takarításra, dermedt lábait mozgatta a paplan alatt. A falon túl a fiú ismételte: Tizenkét jó sólyom, Tátra szép [sólymai, mintha egy anyának lennének [fiai A kislány a Bayer-zongoraiskola futamait gyakorolta. Draha elővette Coperfield Dávidot. A fájdalom sebészete című szákkönyvet akarta olvasni, mégis a jó öreg Dickens mellett döntött, akinél minden olyan egyszerű, az emberek jók és rosszak, a jók a végén megkapják jutalmukat, a szerelmesek összeházasodnak és boldogan, vidáman fogfájás nélkül élnek, amíg meg nem halnak. Andráj édesanyját ia konyhában találta. Krumplilángost sütött és mérgelődött, mert „Az egységes világ“ című panteista brosúrában nem talált megnyugvást. — Képzeld el — mondta —, mit művelt megint ez a lány. A lény a húga volt. Anyjának a Természet és Természeti Erők iránt táplált csodálata folytán a bűbájos Zornlca nevet kapta, és Andrej boldog volt, hogy előbb született mint húga, különben 6 is hasonló zengzetes névre hallgatna ma, mint például Silóé, Mladofi, Krasoduch, sőt esetleg Since. Anyja villájáról lelkapott egy lepényt, majd közömbös hangon érdeklődött: — Talán nyitva hagyta a csapot a fürdőszobában, vagy kolbásszal tömte a kisbabát, esetleg káposzta helyett ecettel tisztította a szőnyeget? — Csak tréfálkozz. Mindnyájan gúnyt űztök belőlem. A mama éppen síró kedvében volt. — Anyu, anyu. Figyelj ide, felolvasok neked valamit: „Az egész látható vagy más 'formában érzékelhető világ ámítás.“ Az egyik kezében a brosúrát tartotta, a 'másikból a krumplilángost eszegette. „Az ember célja laz, hogy ettől az ámítástól megszabaduljon, és halála után ne új létbe, hanem a végtelen Természetbe térjen vissza, azzal egyesüljön és abban merüljön el. Az ember és az emberiség szerencsétlensége az, hogy görcsösen ragaszkodik egyéni létéhez. Aki majd egyszer az istenség és laz emberség azonosságának az igazságát felismeri, üdvözülnl fog. A megismerés maga az üdvösség.“ Az anya komolyan hallgatta, miközben a tészta majdnem odaégett. Félrehúzta és elnevette magát. — Igazad van. Fölösleges lelkünket haraggal szennyezni... De tudod, mit művelt a húgod? Egy kutyát hozott haza! Zornica szobája tele volt diványnyal, könyvespolccal, szekrénnyel és főleg Bobufkával. Azelőtt, amint ia kislány észrevette Andrejt, mindent otthagyott, belekapaszkodott a nadrágjába, emelgette lábacskáját és erélyesen csak ennyit mondott: He. Ami azt jelentette: Vegyél föl! Most azonban csak körülnézett és kegyesen bejelentette: — Kutyusom van! Apja, aki meglehetősen kényelmetlen pózban ült az asztalnál és az elektroncsövek jegyzékét tanulmányozta, föltekintett és megkérdezte: — Mondd, van ennek esze? Mi? Van-e esze? — Attól függ, melyiket gondolod. Zornlca semmivel sem törődve a hasán feküdt, az állát a könyökére támasztva olvasott. így ismerte őt Andrej gyermekkora óta. — A kutyának bolhái lehetnek, gilisztái vagy nyavalyatörése, és őnagysága idehozza a kisgyermekhez. Mondd, van-e jó esze? — Én figyelmeztettelek, barátocskám. — Mama botrányt csapott, én igyekszem leszerelni, de ő oda se neki. Ha legalább valamirevaló kutya lenne. De egy vén dög. Andrej lekuporodott a cserépkélyha elé, ahol nagy egyetértésben hevert a kutya és a gyerek. Az állat félig lehunyta a szemét, és hagyta, hogy ráneigálják kopaszodó fülét. — Látod, kutyus! — mondta a gyerek. Legalább megfürdettétek? Eszébe is jutna Zornicának! Egyenesen az utcáról hozta ide. — És, ha szabad kérdeznem, tulajdonképpen miért fogadtad örökbe? Zornica lustán fölült és ásított egyet. — Hozzám csatlakozott, velem jött egész hazáig, esett az eső, és szegénykének olyan bánatos volt a szeme. Hát, ha legközelebb egy bánatos szemű krokodilussal találkozol, majd azt is hozd hazai — dörmögte a férje. — Krokodilussal már találkoztam. Hátat fordítottak egymásnak, beletemetkeztek a tankönyvekbe, BObufa meg zavartalanul húzogatta a kutya mancsát. Andrej a szobájába ment. Az ő „szobája“ egy kis háló volt, melybe Zornica férjhezmenetele után az apa és a mama költöztek be, úgyhogy neki egy keskeny heverő és egy könyvespolc jutott, meg egy rajztábla a szekrény mögött. Végignyújtózott. Vdovjakot és a temetést már el is felejtette. Vanda nevetése csengett a fülében. A szobában most nem fűtöttek, ide neki melege volt. Kinyitotta az ablakot, a ködöt mulatságosnak tartotta. Hallotta a zár nyikorgását, az apja jött haza. Bement a hálóba és meglepődött: — Itthon vagy? Ma nem rajzolsz? — Amint látod. Az öregúr, aki a rokkantszövetség titkára volt, bement a fürdőszobába. A konyhából anyja hívását hallotta, Zornica a (férjével, majd az anyjával veszekedett, a kisgyerek sírni kezdett. — Csend legyen! A kutyának mennie kell! — üvöltötte az öregúr. Andrej a heverőn feküdt, hallott minden hangot, és a hangokon túl Vanda állandó kacagását. A két nővér aludni készült. A tanítónő a faragott ágyba, Vanda meg a heverőre. A függöny elválasztotta őket a sötétben, de mindketten egyformán feküdtek, kezüket a fejük alá tették, és rőt hajuk szétomlott a párnán. A fiú igen-igen kedves — jegyezte meg a tanítónő. — Csak vajon elég komoly-e? — Remélem, hogy nem. — Vanda! De hiszen tudod, mire gondolok! Vanda nem válaszolt. — Hallod?! Elvesz? Vanda elnevette magát. A hivatalban temetés utáni hangulat uralkodott. A pedáns Vdovjak a negyedév befejezése után szerezte az infarktust, mikor a tervek elkészültek és már át is adták őket, a rajzolók most új rajzlapokat tűztek a táblára, és az építészek egyik osztályról a másikra tekeregtek. Lubicánál kávét főztek, pletykáltak, fogadásokat kötöttek, ki tölti be Vdovjak helyét. — Csak valami rendes ember jönne — rebegte Paétinsk?, akinek az ún. „Szlovák Állam“ alatt önálló irodája volt és most ez a vállalkozói múlt malomkő gyanánt nyomta. — Én tudnék egy jó főnököt jegyezte meg Péter. — íme, Eubica. Mondd, nem tudnád te ezt csinálni? Ennyi év után. Hány főnököd volt már? Vdovjak volt a harmadik. Dusík, a fiatal műépítész, akinek olyan volt az arca, mint a hónapos retek, hízelegni akart: — Eubica veszélyes. Három férfit temetett már el, és ö maga — mint a pünkösdi rózsái — Kedves Dusíkom, nem mind á három halt meg. — A lecsúszás azonos a halállal. Andre] a jegyzeteiben lapozgatott. Délelőtt egy értekezleten és egy gyűlésen kell részt vennie, majd egy cikket kell leadnia az „Építőművész“ szerkesztőségének. Munkaidejét rendszerint a különböző értekezleteken töltötte, viszont három óra után kénytelen volt nekifogni a munkának. A savanyú képű, pápaszemes kisasszony hangja hallatszott: — Építész úr, telefoni A feketekávés poharat félretéve, lomhán fölállt. A kagylóban Draha józan hangját hallotta: — Szervusz. Mi van veled? Ebben a pillanatban jutott az eszébe, hogy tegnap a temetés után fel akarta hívni, de aztán megfeledkezett róla. Teljesen megfeledkezett és talán már nem is jutott volna az eszébe — soha. Kellemetlennek érezte, hogy beszélnie kell vele, megszégyenítő volt és kínos. — Ne haragudj, de közbejött a temetés, meg más minden ... — Csak tudni akartam, jól vagy-e. — Igen, minden rendben van. — Este találkozunk? — Este? Nem. Nem mehetek. Gondjaim vannak. — Milyen gondjaid? — Egy kutyát kell elvezetnem. — Mit mondasz? Nem értem. — A húgom hazahozott egy kutyát, és azt kell elvezetnem. Azonkívül sok munkám is van. Az íróasztalomon vannak a pályázat feltételei. A hegyi szállóra vonatkozólag. At akarom nézni. Bosszantotta, hogy mentegetőznie kell, de ebben a pillanatban akármilyen kifogás kapóra jött. — Hiszen én nem unszollak, csak tudni akartam, hogy nincs-e valamire szükséged. Nem, semmire sincs szükségem. Valahogy megváltozott a hangod. Csak úgy tűnik neked. Hát Vigyázz magadra, ha majd azzal a kutyával mész. Sok lábtörésünk és tüdőgyulladásunk van. — Viszlát — felelte, és megkönynyebbülve tette le a kagylót. Undort keltett benne Draha anyáskodása. Mi köze van a törésekhez és tüdőgyulladásokhoz? Valójában lelkilsmeretfurdalása volt. Hiába, ez Drahára vallott. Ha rendes lenne, megmondaná neki... De ez fölösleges vitával és fölösleges fájdalommal járna. (Folytatjuk)
