Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-08-20 / 17. szám
Y I _>J Bóka László: DINIZ KIRÁLYNŐ és LANCELOT LOVAG Azért ez mégiscsak sokl Ha csak kisegítő vagyok is, mert csak a nyári szünetben tudok dolgozni, azért ez mégis túlzás! Én nem várom el azt, hogy úgy bánjanak velem, mint egy szakmunkással. Az nem is lenne méltányos — még akkor sem, ha már a második nyaramat töltöm is az üzemben. De azért ez mégiscsak sok. Beérném én azzal, ha úgy bánnának velem, mint egy betanított segédmunkással. Vagy vennék legalább tekintetbe azt, hogy mégiscsak nő vagyok. Nekem igazán a könyökömön jönnek ki a brosúraszövegek, hogy így a nők felszabadítása, meg úgy a nők egyenjogúsága, de hát mégsem vagyok cseléd! Vagy vennék tekintetbe, hogy nekem is van szakmám. Egyetemi hallgató vagyok. Jövőre nem is jövök vissza. Ilyenkor már jelentkezni megyek az iskolámba. „ Bemutatom az új kollégistát* — ezt mondta az igazgató, mikor fűlika tavaly jelentkezett. Kollegina. Mert okleveles tanár leszek. Ehhez képest azért ez mégiscsak túlzás! „Szaladj, lányom, le a konyhára, mondd meg a Mari néninek, tegyék el az ebédemet, mondd, hogy az öreg Jani üzeni a nagyolvasztóból. .. Szaladj, lányom, hozz nekem egy csomag Munkást, de ne legyen kemény, mondd, hogy az öreg Janinak lesz, a nagyolvasztóból. Ismernek azok engem...“ Engem nem úgy hívnak, hogy „szaladj, lányom! “ Rendben van. Az öreg Jani tudja a dolgát. Azt senki sem érti úgy, hogy mi az öntés. Azt is láttam, amikor azon a különös duplatárcsán előlibeg egy roppant izzó acéltömb: ő tudja legjobban, mit kell csinálni vele. Még azt sem mondhatom, hogy megtartja magának a tudását. „Na, gyerekem, idenézz . . .' — mondja, és elmagyarázza, hogy kell alácsúsztatni. De a Sőtér prof. is tudja, mit kell csinálni Arany János epikájával, mégsem szalajt le öt deka szalonnáért, „de legyen benne két húscsik, mondd, hogy a Sőtér akadémikusnak kell, a harmadik irodalomtörténeti tanszékről!“ Mit mondtam! „Szaladj, lányom, a hegesztőbe, mondd meg Bordás Lacinak, hogy a sihta után várjon meg. Nem ismered? Nem baj, lányom, én sem ismertem harminc évvel ezelőtt, mert még nem jött ki az anyjából, most mégis ismerem.“ Mindentől eltekintve: miért tűrik el, hogy uraskodjék? És: nem hiszem, hogy a munkaerők takarékos kihasználásához tartozik, hogy én — papírforma szerint — segédmunkás vagyok, és közben ilyen szaladjlányom-féle munkát végzek. „Mire vársz, lányom, szaladj a hegesztőbe, aztán nézz jól • körül ám, ott úgyse jártál, hasznát veszed az egyetemen, ha tudod, hogy hegeszt a dolgozó nép. Usgyé!“ Azért ez mégis túlzás! Mi lenne, ha szóvá tenném a szakszervezetben. Elvtársak, én nem tudom, mi a szokás az üzemekben ... ez jó bevezetés lenne. Meg kell mondanom azt is, hogy engem nemcsak az hoz ide nyaranta, hogy pénzt keressek, hanem az is, hogy a politechnikai oktatásban részt tudjak venni, hogy üzemi-gyakorlati ismereteket szerezzek, és itt mégis azt tapasztalom . . . „Aztán jól nézz ám körül a hegesztőben, lányom, hogy anlúl jobban menjen a micsoda, hogy is mondod te, a politechnikai oktatás, te, nem valami politikai teknika az, mert azt ne tanuld meg, szóval mit mondol? Hogy a Bordás Laci várjon meg a váltás után, mert beszédem van vele. A fene egye meg az öreget! Az öreg Janit! Jövőre úgyse jövök vissza. Nem, úgyse jövök vissza, fűlika azt írja, hogy nem is olyan borzasztó a vidék, az ember ott jobban jön ki a fizetéséből, már húsz könyvet vett. Érdekes, hogy olyan absztrakt leveleket ír, soha egy emberről, soha egy férfiról egy szót sem. Csak nem szerelmes megint?! Azért a nagyolvasztóból jó kiszaladni. A fordulónál megigazítja az ember a haját, abban a törött ablakban, amelyik mögött a szekrény háta van. Iszonyú meleg van bent, pedig ő csak a vorplatzon dolgozik. Milyen érdekes, hogy ezek a német nevek itt még mindig élnek, pedig a budafoki elvtárson kívül senki sem tud németül, az is csak svábozik. Iszonyú meleg van bent, igazán csoda, hogy bírja ki az öreg, pedig ő ott áll az öntésnél. „Hová fut, kislány, hajtja a vére?“ Az ilyen pimaszságra nem szabad felelni. „Na ne szaladjon, elvesztett valamit?" önkéntelenül is visszanézek. Nem látok semmit. A pimasz meg röhög: „Akkor tévedtem. Hát még nem vesztette el? Csudálom, mert oltári csinos.“ Pimasz, pimasz! Az ilyennek vasat kéne sütni a nyelvére! Ebből áll az egész, szaladj, lányom, meg a fiatalok pimaszsága. De futni jó, nagyon jó ebben a melegben, mely mégsem meleg most a vorplatzhoz képest. Mit izgatom magam, mi közöm az egészhez. Még három hét, aztán itt a beiratkozás. Azt a kis maradékot a szoknyaanyagból megcsináltatom mellénynek, fehér piké szegéllyel. Jó lett volna a nyáron szakdolgozatot csinálni, meg lemenni Mari nénihez Akarattyára, egy kis strand, egy kis dansz. Volna, volna, jó volna ... és még miket mond mindig az öreg Jani, ha az üzemi étkezőben arról beszélnek, hogy mit volna jó most enni. Nem törődik az azzal, hogy mi nők is ott ülünk az asztalnál. Egy folklorista kéne az öreg mellé, vagy egy nyelvatlaszos. Azok hozzá vannak szokva az ilyesmihez. Ez a hegesztő? Képzelem, micsoda vagány hulcsi lehet az a Bordás Laci, akinek az öreget meg kell várni a sihta után. Azért szólni kéne a német szakosoknak, itt kereshetnek német jövevényszavakat, „különös tekintettel" a szakszókincsre. Andreának kéne ide jönni, az 6 lelki finomságaival meg a külföldi útjaival, ő persze a magyar parasztház barokk ornamentikájáról szakozik. Én, marha, a portugál lovagi epika magyar elemeiről szakozom, mert csak én tudom, milyenek lehettek a lovagok. Az üzemben külön oktatás van a lovagiasságból. „Hova fut, kisanyám, hajtja a vére?“ Remélem, most egy újabb lovagtípust ismerek meg, az öreg Jani jóvolátból. — „Hová, hová, kislány, ez nem leányiskola!" Pimasz. — Bordás László elvtársat keresem, Jancsin János elvtárs küldött hozzá a nagyöntőből — ez elég hidegen, méltósággal hangzott. „Várjon csak, mert belevakul.“ — Várjon, aki ráér! Jaj! Igaza volt a pimasznak. De ha a szemem elé is kell kapnom a kezemet: gyönyörű, gyönyörű! Kék és ezüst, kék és ezüst és szikrázó csillagok! Ez olyan szép, mint az öntés volt először, csakhogy azt az öreg Jani elhozmálta. „Ontja mán!“ — mondta vidoran, mikor megindult az öntés, és azóta ezerszer hallotta, hogy az öreg a nagy kiöntőt Luciper segginek nevezi, s már 6 is úgy hívja magában. De ez! De ezt ez sokkal gyönyörűbb! És ezek a furcsa maszkok, ezek a furcsa, fényben úszó ruhák, tele csillagfénnyel! Ezek a fénydárdák, amint nekifutnak az anyagnak! A lovagok, a lovagok, most törnek rá az ellenségre, sisakban ezüst dárdával! Mit ordít ez az alak a fülembe? Bánom is én! Most ez is maszkot húz, és már ő is sisakos lovag, és bátran közéjük megy, biztosan megkeresi Bordást, mert én, a portugál királynő, én, Diniz király hitvese megparancsolom neked, rossz modorú lovag, hogy a nemes Lancelot de Az új nővér Nyár volt. amikor az egészségügyi iskolából gyakorlatra küldték a lányokat. Mária kissé szorongó szívvel indult ú] munkahelyére. Kiváncsi volt, izgatott: hogyan fogadják? Vajon úgy lesz minden, ahogyan elképzelte? Az épület elé érve, még egyszer elolvasta a kis papírlapot . . . azután benyitott a kapun. Hat lépcséfokot számolt csupán és máris egy hosszú folyosón állt. Az elsó ajtón balra ez a felirat: „Nővérszoba“. Mellette a laboratórium, és a röntgen. Itt kettéágazott a folyosó: balra és jobbra. Csend ... tisztaság . . . Az egyik ajtón bekopogott. — Jó napot kívánok! Varga Mária vagyok. Ide küldtek gyakorlatra. — Üdvözlöm. Klssné vagyok. Foglaljon helyet ... — fogadta egy asszony. Negyed óra múlva együtt járták sorra a szobákat. Este otthon be nem állt a szája a sok élménytől. — Nem is hittem volna, anyu, hogy ilyen könnyű minden. A betegek kedvesek. Igazán nagyon jó helyre kerültem. — Első nap az ember mindent rózsaszínben lát... Másnap már nem lelkendezett annyira. Egész napja azzal telt el, hogy a fürdőszobában ágytálakat és köpőcsészéket súrolt. Azt hitte, sose lesz vége ennek a szennyes munkának. Enni sem tudott. Még az utcán is érezte a szagot. Ennek ellenére hamar megbarátkozott a kórházi munkával és kolléganőivel is. A barátságosabb ápolónők kioktatták a házirendre, a kórlapok vezetésére .. . Mindezt tanulták az iskolában is, de a gyakorlatban lényegesen más minden. A lustábbak meg a legpiszkosabb munkát sózták rá, hadd tudja meg, mi az, kezdőnek lenni. Velük sem bántak különbül. Mária készséges volt. Szó nélkül végezte munkáját, de sokszor zúgolódott magában. Ezért tanult ennyi ideig? Sokszor úgy érzi, hogy kint a nővérszobában rajta nevetnek. A betegek megszerették az új nővérkét. Bármit rábíztak vagy kértek tőle, örömmel tett eleget a kívánságoknak. Két hét után végre „önállósították“. Eta nővér szülési szabadságra ment, Így Mária kapta a tizenkettes női és tizenhetei férfi kórtermet. Nagyon büszke volt és örült. Ehhez az érzéshez még az is hozzájárult, hogy Eta nővér elment. Máriának sehogy sem fért a fejébe, hogy lehet valakinek olyan természete, aki az ápolónői hivatást választja. Eta a betegekkel is felületesen bánt, kiabált, gyakran hallhatták tőle: „Nem érek rá!“ Bezzeg látogatáskor azt sem tudta, kire mosolyogjon hamarabb, kit becézgessen kedvesebben. A betegek hozzátartozói nem sajnálták a húszast, amit ilyenkor a nővérke zsebébe csúsztattak. Egy kis ajándék . . . Akármilyen is volt, 6 kereste a legtöbb borravalót. Máriának nem tetszett az effajta pénzszerzés. Lenézést, semmibevevést érzett az ilyenfajta honorálással kapcsolatban. Mintha csak azért tanult volna, hogy jól keressen. Ügy gondolta, aki pénzt fogad el, annak a mosolya nem szívből fakad, a jósága sem, hanem csak az előre adott „jutalom* serkenti tetteit. Mindig kínosan emlékezett vissza arra a jelenetre, mely vele történt az egyik látogatási napon. A nővérszobában tartózkodott. Ilyenkor ritkán volt szükség rájuk, nyugodtan olvashattak, köthettek. Aznap Mária egy képesújságot nézegetett. Egyszer csak egy fejkendős, vidéki asszony szólította meg az ajtóból. — Kalmár Mihály édesanyja vagyok, nővérke. A fiam nagyon szereti magát. Csupa szépet mesél nővérkéről.. . Nagyon hálás vagyok, hadd szorítsam meg a kezét, lelkem . .. Máriának hízelegtek a szavak. Jó érzés hallani, hogy szeretik. Főleg, ha tizenkét éves fiúcska dicséri. Mosolyogva állt fel, kicsit zavartan fogott kezet az asszonykával. Kézszoritáskor érezte, Misiké mamája valamit csúsztat a tenyerébe. Jeszszusom, pénz! — villant át az agyán. — De . . . Kalmárné ... én .. . nem Értse meg . .. nem szabad . .. Kalmárné elment. Hagyta elmenni! Sírni szeretett volna dühében. Hogy fogadhatta el?! Hát azt hiszik, 6 is olyan, mint Eta nővér? Csak akkor gondozza, ápolja a beteget, ha fizetnek?! Sokáig nem tudott szabadulni ennek a napnak az emlékétől. Mindig arról ábrándozott, ha dolgozni fog, egészségesen távozó betegei úgy mutatják ki szeretetüket, hogy hálás köszönő leveleket Írnak majd . . . Azóta, ha csak tehette, elkerülte a betegek hozzátartozóit. Nem akart még egyszer ilyen helyzetbe kerülni. A virágot elfogadta, mert nagyon szerette, meg néha egy kis csokoládét, de ezeket is csak akkor, ha már távozóban volt a beteg. Egy reggel éppen végzett a gyógyszerszétosztással, amikor egy idősebb új beteget hoztak a kórterembe. Arca erősen kifestve, puderezve. Szeme alatt mély tasak. Csúnya, öreg arc, gonosz szemekkel. ö kedvesen szólt hozzá, segített neki levetkőzni és elrendezte a holmiját. Kis kézitáskáját akarta éppen az éjjeliszekrénybe tenni, amikor az asszony durván kikapta a kezéből és rákiáltott: „Ehhez ne nyúljon! Érti! Ez a párnám alatt marad!“ Bármennyire is igyekezett, nem tudta megértetni, hogy az ágyban semmit sem szabad tartani. Arra van a kis szekrény. Mióta a kórházban dolgozott, eddig még sosem tapasztalt ilyen ellenállást. Gondolta, hagyja, majd egy-két nap múlva 6 is megszokja a házirendet, mint a többiek és felhagy a makacssággal. Nehéz helyzetben volt. A vizitnél kiderülhet, — mint ahogy ki is derült —, hogy a táska az ágyban van. A főorvost nem érdekelte, mit akar a beteg. A nővér felelősi a rendért és itt rendnek kell lenni! Eleinte nem is haragudott Szabó néni csökönyössége miatt. Megtudta, hogy most van előszór kórházban s Így ennek tulajdonította viselkedését. Később a többi betegtől hallotta, hogy Szabó néninek nincs hozzátartozója. Egyedül élt három szobás lakásában Férje tíz éve halt meg. Cselédet tartott, de mind elmentek tőle, mert 6 „pedáns asszony“, s a lányok „kis koszos senkik voltak, mint az ápolónők“. A táskájában háromezer korona megtakarított pénz lapul, de ebből nem költekezik semmire, inkább hozzárak: öregségére. A kórház
