Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-22 / 2. szám
Hogy a nagyanyám semmit sem szólt, ez nem bántott engem. Még most is fülemben cseng annak a lónak a csengője, amelyik a szánkót húzta. Hogy milyen életem volt az árvaházban, arról talán szólni sem kell. No de a nagyanyám nem volt olyan rossz asszony, mint gondoltam első látásra. Sose volt neki gyereke, úri házakban szakácsnéskodott majdnem egész életében. Engem és a háztájat nagyon rendben, tisztán tartott, azt bárki elismerhette. Szigorú, magának való aszszony volt, kicsit zsarnok természetű, s a nagyapámmal bizony nem zsarnokoskodhatott. Engem minden munkára befogott, de ahogy most visszaemlékszem, mégis találok benne olyan tulajdonságot, amiért nem haragszom rá annyira, amennyire talán meg is érdemelné. Nagyanyám gyűlölt engem, de gyűlöletét jó érzésből, vagy mert tartott a nagyapámtól, igyekezett titkolni. A második elemi felét ott is jártam már, és tiszta egyes lettem. Mégis mikor a harmadik elemit elvégeztem, rettentően kezdett hiányozni az édesanyám. Hogy szünidőben otthon voltam — aligalig engedett nagyanyám ki az udvarból játszani —, olyan gondolattal foglalkoztam, hogy viszek, ellopok a kamrából egy kis kenyeret és szalonnát: megkeresem az édesanyám valahol. Hogy Pesten van, hogy hol van, ezt nem tudtam. Gyakorta aludtam el ezzel a gondolattal. Öregapám ebben az időben főleg méhekkel foglalkozott. — Öregapám — mondtam neki maga azt mondta, hogy édesanyám visszajő, ha én jó leszek! Öregapám megnézett és elfordult. — Nem azt mondta-e, hogy visszajő, ha jól tanulok és jó leszek? Öregapám csak babrált a kaptároknál, rám se nézett már. — Menj innét — mondta —, összecsipkednek, aztán rísz majd nekem. — Most nézze meg, tiszta egyes vagyok! Hiszen látta! Öregapám föltette a fejvédőjét. — Menj odébb — mondta —, most jönnek mindjárt .. . De én nem bántam már semmit. — Nincs is nékem talán édesanyám, hallja . . . Nincs is nékem édesanyám! Az öregapám letette s megint föltette a fejvédőt. — Útra ment, hányszor mondtam már — szólt háttal állva — , a jövő hónapban hazajön ... üzente. — Kivel üzente? — Telefonnal, na! Szerettem volna hinni, de nem mertem. Magával beszélt a telefonba? Öregapám hallgatott, sokára felelte: — Velem, na, de most hagyjál. kislányom. Ez időtől folyton az anyámat vártam. Hogy mennyire vártam rá, azt elmondani, kifejezni szóban nem tudom. Esténként — ágyam az ablaknál volt — sokáig, sokáig nem aludtam el. Félálmomban nagyon szép asszonynak láttam az anyámat, nagyon szépnek s nagyon jónak. „A kávédba annyi cukrot tehetsz, amennyit szeretsz ..." — Ilyeneket mondott nekem anyám. Ilyen álmaim voltak, s olyan szórakozott lettem, hogy minden kiesett a kezemből. Nagyanyám folyvást szidott, meg is vert párszor, ha nagyapám távol volt a városban vagy mézet eladni valahol. De nem igaztalanul most. £s ót is faggattam mindig. — Mikor jön az édesanyám, vasárnap? Valahogy úgy képzeltem, hogy az anyám vasárnap jön vissza. — Nem tudom, hagyj békén. — Máma jön? Nagyanyám semmit sem felelt. — Máma jön, mondja?! — Máma — mondta nagyanyám. Nagyon izgatott lettem. Kimentem a kertbe, és csak járkáltam ott. Leültem a fa alá, megint járkáltam. Állandóan az utca fele lestem. — Edd meg az ebédedet szépen — mondta nagyanyám —, délután jön az anyád... A nagyapád különben is csak . . . Ezt nem értettem és a többit se, amit motyogott. Egész délután az udvaron ültem a kissámlin. Vártam, vártam az anyámat. De a nagyanyám ugyancsak. Ö is kikiállt az utcaajtóba és nézelődött. Most már, hogy ő is nézelődött, bízni kezdtem a szavaiban, anyám megérkeztében. Délután öt óra fele lehetett, hogy nagyanyám bekiáltott a kapuból. Mosakodj meg, Mari, mindjárt jövök! Szaladtam, megmostam az arcom, és várakozva visszaültem a sámlira. Jó tíz perc telhetett el, s ekkor nagyanyám egy asszonnyal lépett be a kapun. Kis cekker volt az asszony karján s városi ruhát hordott, akár a nagyanyám, de kontya volt neki mégis. Barátságos mosollyal közelgett felém. Félelemmel s örömmel vegyest néztem ezt az asszonyt, aki mikor hozzám ért, fölemelt a sámliról, s megcsókolta kétoldalt az arcom. Szólni semmit sem szólt, csak nézett engem. Meg se csókolod az édesanyád, te kis mafla? — mondta öreganyám, de ő is barátságosan nevetett. — No . . . Valahogy fiatalabbnak képzeltem az anyámat. Fiatalabbnak és szebbnek. Mikor megcsókolt, meglepődve vettem észre, hogy a halántéka csupa ősz már. S olyan félve ölelt, olyan félve . . . — No, szólj már valamit — mondta öreganyám. — Mutasd meg a bizonyítványod — tuszkolt be a szobába. Ott benn a szobában sírni kezdtem, úgy fájt ez a csalódás. Édesanyám ilyen öreg asszony, majdnem mint a nagymama, ilyen ősz a haja... De letöröltem a könnyeimet, s a bizonyítvánnyal a kezemben bementem a konyhába. Nagyanyám ezalatt kávét tett az asztalra. s ott ültek mind a ketten az asztal mellett. A bizonyítványt kivette a kezemből, s megmutatta az anyámnak. — Jól van, kislányom — mondta anyám — csak tanulj szépen. . . tanuljál. Megettük a kávét kenyérrel. Mivel én az izgalomtól enni sem tudtam, csak a kávét ittam meg. — Aztán hogy viselkedsz, kislányom? — kérdezte anyám, és elébb rám, aztán a nagyanyámra nézett. — Tanulni látom tanulsz . .. — Jó lenne ez, ha mindig aludna mondta nagyanyám. Anyám erre magához intett. — Hát rossz vagy? — Nem vagyok rossz — feleltem -, de maga miért nem jött mikorra mondta ?! Anyám felrántotta a szemöldökét, és csodálkozó, kérdő szemmel nézett a nagyanyámra. Hallod — mondta a nagyanyám ', hallod, fel van ám vágva a nyelve! Sokáig hallgattunk mind a hárman. Később azt mondta anyám: — Nekem, kislányom, most el kell mennem messzire, de ha jó lész, hamar visszajövök, és hozok neked egy kisruhát. .. Anyám könnyezni kezdett, törölgette a szemét. Majdnem sírni kezdtem én is. — Ne menjen el — kérleltem —, ne menjen el! Most már hogy sírt, tudtam, hogy ő az anyám. — No, hát maradj még — szólt öreganyám is csendesen —, hiszen nem muszáj annyira sietned . . . Anyám tanácstalanul, határozatlanul nézett. — Hát ... a lábam megáztatnám, ha adnál egy kis vizet. Fölugrottam, megtöltöttem a lavórt vízzel. Anyám lekapcsolta a szandálját. Jó poros, fekete volt a lába. Tényleg messziről jöhetett — állapítotyim meg, mikor odatettem a vízzel telt lavórt a lába elé. — Hideg — mondtam. Anyám szelíden nézett. — Nem baj — szólt kedvesen, s megsimogatott. A simogatásból éreztem, hogy jó aszszony az anyám, kedves és jó. De miért ennyire öreg? Miért ennyire ráncos?! Mégis szerettem volna valami kedvessel viszonozni simogatását. — Édesanyám — mondtam először ezt a szót —, én megmosom a maga lábát. Nem, ne — szabadkozott hevesen anyám, és még el is pirosodott belé. Ne! Csak áztatom . . . Hagyd! De én nem engedtem. Szappant hoztam. Engedd, na, ha annyira szeretné mondta a nagyanyám. Lehajoltam, letérdeltem a lavór mellé, s örömmel kezdtem mosni anyám lábát. Mostam, szappanoztam, mostam s újra szappanoztam. S mire kész lettem, sírni tudtam volna az örömtől, hogy anyám megengedte, hogy megmossam a lábát. — Adjál törülközőt, Mariska. Megtörölte a lábát, s máris indulni készült. Én szerettem volna még tartóztatni, de nem mertem, annyira szótalan, elgondolkozó volt az arca. Mikor karjára akasztotta a cekkert, sokáig állt még az ajtóban. — Légy jó kislány — mondta s megint törülgetni kezdte a szeme sarkát. Én sírtam, de csak csendesen. Öreganyám megcsókolta anyámat, s mikor megcsókolta, én is odamentem hozzá, elbúcsúzni tőle. S ekkor mondta nagyanyám: — Isten áldjon, Irma. Köszönöm a. . . Anyám arcképét sosem láttam addig, mert édes öreganyám szigorú indulatában a képeit is elégette. De hogy édesanyámat Máriának hívták és nem Irmának, ezt biztosan tudtam. Most, most döbbentem rá, hogy a nagyanyám becsapott engem. A felismeréstől némán álltam mögöttük, s a rám zuhant esztelen fájdalomtól még sírni sem tudtam. Csak elvetettem magam ott az utcaajtóban, a porban. Homályba borult előttem az ég is, és a szemembe szökő nap sugarai villámtáncba kezdtek. Könnyeim beleszáradtak a szívembe, s csak feküdtem a földön. Hiába szólítottak mindketten kedveskedő szóval, semmit sem feleltem. Nagyanyám végül erővel felemelt, és tisztogatni kezdte a ruhám a kezével. Ekkor toppant be a nagyapám. Megállt az ajtóban szótlanul. — Öregapám! — kiáltottam feléje. — Ez a néni édesanyám? Mondja meg, az édesanyám?! Ugye, nem, ugye?! Nagyapám hosszú percekig figyelő szemmel nézte nagyanyámat, aztán olyan hangon, hogy én is összerezzentem bele, kiáltotta el magát: — Takarodjatok! Az asszony, kit anyámnak hittem ezen a délután, lassan, lehajtott fejjel lépett ki az utcaajtón. Nagyanyám meg sebesen szaladt hátra a méhesbe. — Kis árvám, gyere hozzám — szólított nagyapám sokára. — Gyere, gyere! De ő lépett felém elébb, s emelt karjára. S ahogy mentünk, lépkedtünk befelé, öreg könnyeit úgy potyogtatta a hajamra és a fülembe. Ezen az éjjelen zokogásra ébredtem. Nagyanyám sírt hangosan az ablak alatt, és nyitogatta a kilincset. Óvatosan, hogy föl ne ébredjen a nagyapám, keltem ki az ágyból, és lopóztam az ajtó felé. De a kulcs belülről hiányzott a zárból. CSUNTOS VILMOS 1908-ban születeti Garamsallón. Asztalos-mesterséget ta nult. Már tanonckorában verseket Irt. Magánszorgalommal bővítette tudását. Első versei 19Z9-ben Jelentek meg a sajtóban, majd 1932-ben megjeleni első verses kötete. A felszabadulás előtt bárom, azóta két újabb kötete jelent meg. Ma a zalabal EFSZ dolga zója. jelenleg önéletrajzi kötetét rendezi sajtó alá. Csillagok i. Felizzottatok, s rátok csodálkoztam, Az első csókra tanítgattatok. S amíg űjjongtam a csillagvarázs[ban, Rádöbbentem, hogy áldozat vagyok. Bogársötét szem, ott hevertem A sugaradban — lábról leverten. Tüzesebb csókkal kínál a másik, Harmadik ennél Is többet ígért, A negyedik súgta: — mindhalálig. — De a te fényed a szívemig érti Hogy szeretsz, szavad csak annyi [volt, Nekem egy életre fényt csiholt. II. Vert csillag azóta száz. Kormos égre fölszegezte Sors-csillagát halott bajtárs, Roncs-kezével gyújtott benne Fekete gyászt. Iszonyodjon, aki látja, Földbe gyökerezzen lába. Más csillagot, új csillagot Lobogjatok — szívkatlanok! Szebbet, mint volt a csodajó, Első csókra tanítgató. Férfiszív, ha lángod egyszer Égre csap, s millió ember Fényében levetkezik: Az lesz Igazi szerelmed: A világot ölbe venned. S célod beteljesedlkl Lánc, Lánc, eszlerlánc Lánc, lánc, Eszterlánc, Régi játék, gyerektánc, Kinőttelek réges-régen, S nem úgy perdülök középen, Mint unokám, ki fut körbe, S dalol, karját karba öltve. Félre állni — jaj, nem lehet, Közre fogott ifjú sereg, Ktdobbantják az ütemet, Táncba viszik a szívemet, — Unokám jár Eszterláncot, Én járom az élet-táncot. Az én játékaim mások, Nekem már új muzsikások Húzzák a talpalávalót, Szívnek, lábnak csalogatót, S másképp kell járni a táncot, Mint hajdan az Eszterláncot, Ajkamon dal, szememben fény, Bokázok a kör közepén, Szinte gíccset formál rajtam A hév, s csorba lesz a dallam, Mégis járom új ütemre, — Teljen benne másnak kedvel Meddig bírom? — ne kérdezzék. Kedvemre csak könny ne essék, Szívemet csak szívek fogják, S az ütemet úgy fokozzák, Hogy a vérem lángot vessen .. . — Legyen ez a tánc a vesztem? CSONTOS VILMOS 11
