Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-04-02 / 7. szám

ашт Ugye? — mondta Katalinnak. Tudunk ml. Ml aztán, ha belekez­dünk valamibe, megy, mint a karika­­csapás. Katalin rápillantott, s mintha az lett volna a szemében: hogy neked ugyan ml részed van ebben? Az elnök el is hallgatott, kis Idő múlva azon­ban összeszedte magát. Katalin nem bánta a szavalt. Szerette volna, ha segíthet neki. —Ml aztán tudnánk együtt dolgoz­ni — mondta az elnök. — Soha nem voltam olyan véleményen, hogy nem tudnánk. A feleségem hányszor mond­ta, hogy jöjjünk össze, barátkozzunk, Ismerjük meg egymást. Az Ilyesmi el­engedhetetlen. Több szem mégiscsak többet lát. Én meg, ha néha ingerül­tebb lettem volna, ne emlékezzen rá. A munkában megesik, hogy összekoc­can az ember. — így van — mondta Katalin. Aztán megkérdezte: — Mit gondol, mikor lehetne ebben tanítani? Hétfőn. Már? Azonnal — mondta az elnök. — Akkor tudja, mit kérnék én ma­gától?- Nos? — Hétfőn reggel két óra hosszára az egyik lánctalpast. — Ml célból? — Ledönteni a régi Iskolát. Az elnök egy kicsit gondolkodott: — Milyen módszerrel? — Neklmegyünk, és ledöntjük. — Minthogy úgyis meg van repedve a fala — mondta az elnök —, hát természetes. — így lesz ez jó — mondta Kata­lin. — A padokat és minden más be­rendezést ki kell hordani onnan. Aj­tókat, ablakokat leszedni, valahol ta­lán fel lehet használni majd. Helyes gondolat. — S a következő lépés — mondta a lány —, hiteleket szerezni családi házak építésére. Ez lesz még nehéz. — De nem rossz — mondta az elnök. Mintha szárnyakat kapott volna az új Iskolától, a maga módján persze. De miért ne örült volna ennek Ka­talin? A bizottság már elment, s 6 még akkor Is ott maradt az új Iskolában. Megjárta a termeket újra, s benézett a tanítói lakásba. Puszták voltak még a falak, de frissek, szépek, Jó sza­­gúak. Hát ezután majd nem kell meg­kérni senkit, gondolta, hogy lakást adjon. Ha éppen úgy akarom, itt lak­hatok. Ámbár két tanteremhez idehe­lyeznek majd egy másik tanítót Is. Lehet, hogy családos ember lesz, és akkor nem kívánhatja egy magányos nő, csak azért, mert ő volt itt az első, hogy az övé legyen az egész nagy lakás. De ez még messze van. Nekidőlt a mésszagú, puszta falnak, és lehunyta a szemét. Mégiscsak jó, hogy itt maradtam, gondolta. S a na­gyobbik tanterembe, a tábla fölé oda kellene tenni Sklodowska képét. Szép lenne ott. S éppen oda illene. Hétfőn, mire kiért az autóbusztól a régi Iskolához, már sokan álldogál­tak ott. Az Iskolások természetesen ■mind, alsósok és felsősök egy bokor­ban. A padokat kihordták már az udvarra, az ajtókat és az ablakokat le­szedték. A lánctalpassal Gaál Imre volt ott. Ujjnyi vastag, kétszárú drót­kötelet kötöttek már a tűzfal közelé­ben levő ollőfára, Zsögön Béla úgy magyarázta, hogy előbb a tetőt kell lerántani a régi épületről. A drót­kötél még petyhüdten lógott, de Imre már fent ült a traktorülésen. Katalin ránézett. A fiú biccentett neki. A lány akkor bement még az épü­letbe. Megnézte, nem maradt-e ott valami. De teljesen üres volt az és sivár, valami ódon piszokszag terjen­gett mindenütt. Megnézte a falakat, mint valamikor, a nagy esőzések ide­jén, amint visszajött Kanizsai Pali bá­csi veremházától. Repedéseket látott a mennyezeten, és már a belső fala­kon is. Nem kell sajnálni, gondolta a lány. Le keli dönteni azonnal. Amikor visszatért az udvarra, az elnök intett Gaál Imrének, s nagy hangon mondta: Húzasd meg! De akkor megjelent Rédeiné. Kijött több hetes börtönlakásából véznán, soványan, égőfehér hajával. Fehér há­lóinge egészen a földig ért. Katalin megijedt tőle. Odabújt Zsögön Bélá­hoz, és megfogta a karját. Rédeiné meg odaállt a régi iskola volt ajta­jához, és száraz visítással kiáltotta: — Ne engedjétek. Az egyre szaporodó tanyasiak néz­ték őt. — A neveteket tudjátok leírni, any­­nyi kell — mondta az égő hajú asz­­szony. — Az én istenemnek s nekem higgyetek, annyi elég. Nem kell több senkinek. Ne vágyjatok semmi másra. Bújjatok el házaitokba, a föld alá bújjatok minden más elől. Higgyetek nekem s az én istenemnek, aki meg­­vílágosított engem. Én már mindent tudok, emberek, amit tudni lehet. Semmire se vágyjatok. Bújjatok el, hogy ne lásson senki benneteket. — Megbolondult — mondta Zsögön Béla. Rédeiné fehér haja lobogott, lefo­gyott, megnyúlt alakja, mint a kísér­tet járta be az Iskolaépület elejét. — Álljatok ellent a csábításoknak. Én édes Krisztusom, szent sebedre kérlek, adj nekik eszet. Sújts le rá­juk, hogy ne vágyakozzanak semmire a te szent testeden kívül. Instd meg őket, hogy bújjanak el, és feküdjenek le a te Ítéletedig. Katalin elengedte Zsögön Béla kar­ját, s odament Gaál Imréhez. Erős szavakkal szólt rá: — Húzad már, mit állsz itt? Imre beindította a traktort. Megvár­ta, hogy a motor teljes erővel zúgjon, de akkor az édesanyja eléje állt: — Imre. A fiú csendesen indult meg. — Kire hallgatsz te, Imre fiam? Énrám vagy a jöttmentekre? Imre fiam, kire hallgatsz te? A mi sor­sunkat nézzed, én gyermekem; kinek a szava fontos neked? Itt áll az anyád, itt áll a te rokonságod mind, a te igazi párod. Kire hallgatsz te? Csendesen ment tovább a traktor kereke, a petyhüdten lógó drótkötél mindjobban megfeszült. Édesanyja leszakította ruhája gomb­jait, s a két mellét mutatta fel a két kezével: — Én szoptattalak, én neveltelek, egyetlen gyermekem. Az én tejemet szívtad. Őrá hallgass, akinek fehér lett a haja, és a neved leírására meg­tanított. Miránk hallgass, akik itt ál­lunk. Pusztaság lesz a kertjeinkből, házunk helyén a szél hord majd ho­mokot. Ne vegyél bűnt a lelkedre. Anyádat nézd, aki szoptattalak. Én parancsolom, hogy nem mégy el Itt. Imre Katalinra nézett. — Menj csak tovább nyugodtan mondta a lány. Imre megállt. — Tiszta szívvel vagyok hozzád, Imre — mondta a lány. — Tudod te azt. Senki nem érdekel engem, ha akarod, csak te. Miért nem mégy tovább? Az édesanyja és Bíri Jolán felka­paszkodott hozzá a traktorra, ölelték a karjaikkal, és húzták le az ülésről a fiút. — Édes fiam, ne végy bűnt a lel­kedre, S már lent volt Imre a traktorról, és a két nő elvezette őt onnan. Med­dig terjed a fény? — gondolta Kata­lin. Nem terjedhet tovább senkinek, csak ki-ki ameddig lát. . Közelebb jött hozzá az elnök. — Ogy látszik, nem megy ez. Majd egy szép, csendes éjszakán ledöntjük. Minek felkavarni a népet. Katalin Zsűgönre nézett: — Maga mit mond? — Én úgy vélem — mondta Zsö­gön —, hogy a bűjkálásnak nincs semmi értelme, mert az a halál. Katalinnak Gaál Imre fájt a legjob­ban. Nézett utána, hogy talán még el­kaphatja a tekintetét, de Imre hiába fordult vissza az épület felé, pillan­tása elkerülte a lányt. Katalin elsősorban miatta lépett fel a traktorra, hogy igazán megmutassa neki magát. Meghúzta az indítókart, és a lánctalpas megugrott. Akik előtte álltak, - hirtelen spricceltek el onnan. A lány szemében nem volt kegyelem. Nem hallotta többé a kiáltásokat. Semmit sem hallott, a hangokat el­nyomta az erős traktor dübörgése. Látta Rédeiné véznán felemelt két karját. Nem törődött vele. A motor bőgött, Katalin érezte, hogy a kötél pattanásig feszül, aztán robaj és por­felhő szállt fel. Még ment előre egy darabig, re­csegések kisérték, a traktor, mintha vastuskókba ütközne, meg-megrándult, aztán érezte, hogy a földre zuhan a tető. S mint valami áldozati füst, úgy szállt fel a tiszta égre a torkot szo­rító, száraz por. Visszanézett. Leállította a traktort. Már nagy csend volt. A csonka falak pusztán, meztelenül kuporogtak a nagy ég alatt. Katalin a gyerekekhez ment. Már nem ke­reste Gaál Imre tekintetét. Csak az Iskolásoknak szólt oda: — Gyertek. Elindult az új iskola felé. Mirki Ambrus megfogta az unokája vállát, s a tanítónő után indította a gyereket. A kis Mirkit követték a töb­biek. Legutoljára Hajabács Kari csat­lakozott hozzájuk, s böte lábával ka­csázva, néhány lépés távolságra el­maradva kísérte őket.- VÉGE — Közöljük kedves olvasáinkkal, hogy a „Mostohagyerekek" befejezésével a re­gény kapcsán ankétet indítunk, amely a beérkezett hozzászélésok és személyes vitacikkek alapján, a taniték helyzetét, az Iskolán kívüli nevelés problémáit, va­lamint a pedagógusok és a szülék köl­csönös viszonyát vitatja meg. Kérjük olvasóinkat, hogy tárgyilagos hozzászólásaikat küldjék be szerkesztő­­ségünkbe. Az igazi Ml tagadás, tetszenek a nők. Mert mindegyikben „van valami“. A nyug­talanító éppen az, hogy mindegyik­ben. Vagy a szeme „olyan", vagy a já­rása, testtartása, orra, fülcimpája, mit tudom én... Persze, szembeszökő, ha szép kebel és manöken-járás párosul valakiben (remete legyen a talpán, akt nem fordul meg utána, még ha teszem azt, ferdén nőtt a pisze or­rocskája tsj. Az ember szinte levegő után kapkod, ha a feszülő blúz alatt futástól plhegőn lágy domborulatok feszes-rugalmasan rttmusos észbontó táncot hullámzónak... S ha ráadásul esőtől ázott az a blúz Mint látható, nem a kimondottan feltűnő szépségű nőkről van szó, ha­nem mindenkor arról, ami éppen a megkapó, legyen az frizura, kivágás, mozdulat, akármt. Mármost, azt hiszi a kedves olvasó, hogy ezt csak a fér­fiszem látja? Igen jól tud erről a hatásról minden nő. S eszerint fésül­­ködlk, selypít, tupíroz, varrat, rúzsoz, elfelejt begombolni egy gombot, jár, tipeg, vagy megázik ... Egyszer már meg kell mondani a nőknek: ml fér­fiak tudjuk, hogy ők ezt tudják, s min­dig pont azt hangsúlyozzák ki, amt megkapó. Viszont a nők is tudják, hogy mi ezt tudjuk, de ennek elle­nére mindig beválik mind a tupír, mtnd a járás, mind a tipegés, a szűk szoknya, a feszes blúz ... Ennélfogva az élet — mivel számtalan nő jár­­kel benne — egy négy műszakra mű­ködő kísértés-kombinát. S az ember­nek se éjjele, se nappala azon egy­szerű oknál fogva, hogy ahol ennyi a csábítás, a szépvonalú láb, a kar­csú derék és lágyhajlatú csípő — s mindez kellőképpen kihangsúlyoz­12 va — akkor ott hogyan találja meg az Igazit? A megfoghatatlan az egészben az, hogy úgyszólván minden nő az Iga­zija — valakinek. De honnan a csu­dából tudja meg az a szegény férfi, hogy ez az ö Igazija, s nem más­valakié? Ha van még türelme az olvasónak, meghallgathatja, hogyan találja meg egy férfi a sok között, — aki mtnd tetszik neki valamiért — az igazit. (Ne éljenek vissza kutatásom ezen eredményeivel hölgyeim, nem hasz­nálati utasításként írom). Tehát: ha egy férfiember szerelmes lesz — az még nem jelent sokat. Sok mindent tévesztünk össze a szerelemmel, néha azt hisszük, ötpercenként vagyunk szerelmesek. A leányzó Ilyenkor még ne tápláljon hiú reményeket, még nem bizonyosodott be, hogy ö az il­lető igazija. Az igazi a — megisme­résnél kezdődik. Ott, ahol a szempil­lának, a csípő vonalának, a száj ívé­nek varázsa végződik. Ahhoz, hogy a férfi felismerje a nőben az ő Iga­ziját, a nőnek ún. „lelki sztriptízen" kell átesnie. Az ilyen lelki sztriptíz különféleképpen zajlik le. Míg a ren­des vetkőzőszámnál a melltartó pat­tan le, mintha rúgó hajította volna el, addig a lelki sztriptíznél a felszín más burka hullik le váratlanul... Ám ez túlságosan általános. Inkább egy példán magyarázzuk meg, jó? Amikor például a férfi a tizedik há­zassági évfordulón rádöbben, mennyi varázsa van a feleségének, hogy mi­lyen türelmesen képes oktatgatnl a gyereket a cipőcske befűzésének tit­kaira ... Megállj! A gyereknél, a ti­zedik házassági évfordulónál még nem tartunkl — hallom a közbekiál­tásokat —. Előbb, hogyan lehet megismerni az igazit? Igen ám, kedves olvasó, de mit te­gyek, ha egy nő igazi énjét előbb nem fedi fel? Hát tehetek én arról? Az a fő, hogy akkor sem késő rájön­ni: ő az igazi. Sőtl Milyen jól jön az ilyen felismerési VILCSEK GÉZA

Next

/
Oldalképek
Tartalom