Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-02 / 7. szám
— Álljatok amoda, hogy mindenki láthasson benneteket, és én ne lássalak! — Da-vim, az óriási termetű fiatal férfi és törékeny felesége (a legfiatalabb és a legkedvesebb) a vezér elé lépett és oda állt, ahová parancsolta. A törzsbeliek sokasága körülvette őket. Da-vim fejét magasra tartotta, tekintete a homokbuckák mögötti messziségbe révedt. Sava mögötte állt és szemét nem vette le a vezérről. Mimav megkérdezte tőlük: — Igaz ez? Da-vim hallgatott. — Igaz! Igaz! — kiáltották a körbenállók. — Igaz ez? — kérdezte a vezér újra a fiatal Da-vimtől. Válasza meglepte. — Igaz — mondotta halkan, de határozottan. — Elutasítottuk barátom húsát. A sűrűbe hajítottam alszár-csontját. Fejét elrejtettem, senki sem leli meg. Min-av csodálkozva felkiáltott: — Mit hallok? — A barátom volt — folytatta Da-vim. — Megesküdtünk, hogy oltalmazni fogjuk egymást ... Ez helyes — mondotta a vezér. — így szólt hozzám: „örökre barátok vagyunk.'“ emberek — Ez helyes! — így szóltam hozzá: „Örökre a barátod vagyok.“ Ez is helyes! így szólt hozzám: „Ha a közelben oroszlán tűnik fel, rávetem magam és megvédlek.“ — Ez nagyon helyes! — bólintott a vezér. — így szóltam hozzá: „Ha kígyó szisszen, megfogom és nem engedem, hogy megmarja a barátomat.“ — Ez helyest — Éreztem a teste melegét. Ismertem örömeit. ö ismerte a bánatomat. Mikor lábam törtem, a hátán vitt. — Ez helyes! — Sírtam, amikor a szikláról lezuhant és gerincét törte. Sírtam, mikor teste kihűlt. — Sírtál? Ez helyes! — És nem engedtem meg, hogy felfalják. Megütöttem azt, aki a fejét levágni merészkedett ... Min-av elkomorodott. — Megsebeztem azt, aki a lábát akarta elvinni Min-av némán, bőszen tépdeste mellkasa szőrzetét. Az egész törzs a kíváncsiság és a megvetés vegyes érzésével figyelte a két férfit. — Mindent tudok — mondotta a vezér. — Tudom, úgy küzdöttél, mint az oroszlán és meg kellett kötözni téged. Tudom, a dühtől tajtékot vert a szád és törzsbelijeidet halállal fenyegetted. Túlléptél minden határt. Goromba szavakat használtál... — Igen — ismerte be a fiatal óriás — így történt. Mindent tudsz tehát. Nem vonok viszsza semmit abból, amit mondtam. És így mondtam: Sohasem veszem a szájamba sem a törzsbeliek, sem az ellenség húsát. Sohasem érek hozzá a holtak testéhez, hogy ízét megismerjem. Min-av felugrott a helyéről. Szeme lobot vetett, ujjai görcsbe rándultak, mint amikor medvével viaskodott. A tömegből ekkor egy hang csendült fel: — Ö, az a látszólag csendes nő vetette el szívében a dacot. Minden tekintet a fiatal Sava felé fordult. És Sava mintha megnőtt volna, mintha biztonságot és erőt nyert volna a felbőszült emberek pillantásától. — Beszélj! — parancsolta a vezér. És ő így szólt: — Igen, ígéretet tettünk egymásnak. Barátunk halála felnyitotta szemünket. Sohasem nyúlunk már emberhúshoz. Sohasem vesszük a szánkba. Megkövezhettek bennünket és felfalhattok, de mi nem hátrálunk meg. — Ű vezette tévútra — mondotta Min-av. A tömeg elcsendesedett és várta a vezér bölcs, toltak kiűzését, ami a halállal volt egyenlő. A vezér hallgatott. Még mindig nem adta fel a reményt, hogy vezekelni fognak ... — Nem! — mondotta keményen Da-vim. — Nem! — mondotta a törékeny nő. A tömeg elcsendesedett és várta a vezér bölcs, könyörtelen ítéletét. — Rendben van — mondotta a vezér — rendben van, hogy nem titkoltátok előttünk hallatlan szándékotokat. Kikergetünk benneteket és homokszemként tűntök el ebben a nagy sivatagban! — Igen — mondotta a fiatal férfi — tudjuk. — Szembeköptétek törzseteket. Kezet mertetek emelni törzsbeli társaitokra. Halljátok véleményünket. És a vezér szőrös karjának széles mozdulatával a férfiak és a nők felé intett. Felharsant az üvöltés: Pusztuljanak a lázítók! Vessétek vadállatok martalékául az istenteleneket! — öljétek meg őket és üljünk lakomához! — Tépjétek fel a torkukat! Amikor az ordítás kissé elcsendesedett, a vezér Da-vimhoz fordult: — Hallottad? Láttad? Ketten vagytok és az egész törzs ellenetek. Ezeket az embereket harag tölti el és egyetlen intésemre szétszaggatnak benneteket. Por marad belőletek. Szembeszállhatnak ketten ennyi emberrel? Talán nekünk valamennyiünknek nincs igazunk és csak nektek van igazatok? Nem, miénk az igazság és ti vétkeztetek ellenünk. Csak a megbánás menthet meg benneteket! A tömeg felüvöltött, mint egy csapat oroszlán és haragja feltartóztathatatlan volt. De a vezér erősebb volt a tömegnél és visszatartotta. Da-vim így szólt: — Mindenre elszántam magam. Visszautasítom a hozzám hasonlóak húsát. Elmegyek a sivatagba. Ugyanezeket a szavakat ismételte meg a törékeny nő. Az öreg vezér ennek láttán és hallatán mérhetetlenül csodálkozott. De mivel látta hajthatatlanságukat, és haragját már nem tudta elfojtani, felkiáltott: —- Menjetek. Senki se lásson többé benneteket! Menjetek és halálotok előtt gondoljatok arra, kinek van igaza: a törzsnek vagy nektek? Sava kézenfogta a fiatal óriást és a megnémult sokadalom szemeláttára a sivatag felé vezette. És senki sem emelte fel a szavát ezeknek az istentelen és felette furcsa embereknek a védelmére Fordította: G. 1. DÉNES GYÖRGY a felsza badulás utáni években tűnt fel verseivel. Gömörből indult, Pelsőcön született 1923-ban. Első kötete „Magra vár a föld“ címmel 1952- ben jelent meg, ezt követte a „Kék hegyek alatt“ című könyv, amelyet 1954- ben adott ki a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztősége. Hosszú szünet után, közel tíz év múlva jelent meg harmadik verskötete, „Hallod, hogy zengenek a fák?“ címmel, jelenleg két verskötete vár elbírálásra a kiadóban: „Téltől-télig“ és „Aranyhegedű“ címmel. Verseiben a szocialista újjáépítés és szukehb pátriáját, Gömört énekelte meg. Verseken kívül elbeszéléseket, riportokat, karcolatokat ír. 1951-től a Csehszlovák Rádiú magyar szerkesztőségében dolgozik. Plranyhegedű Hallom én, sír valahol a hegedű, a fákon át párázva fut az illatos derű, hallom én, a rezgő húrok ősjaját, a bánat tömör dallamát, hallom én, gyermekkorom csöndes panaszszavát. Imhol az élet, ennyi tán, a pillanat felsajgó búja, emlékek: sírokon évek holt koszorúja, esték, fáradt színek, ahogy az úton poroszkál a csorda, mezsgyeszélen a nyárfák hűvös lombja, cserebogarak, mikor lekoppannak a gyepre, s mikor a szél megindul neszezve. Hallom én azt a hegedűszót, hallom én egyre jobban, megszorította szívemet már gyermekkoromban, azóta fogva tartja s visszavezet a régi fákhoz, visszacsábít a régen elmerült világhoz, ami úgy tovatűnt, oly hirtelen és észrevétlen, mint felhők, ha tovaúsznak az égen, vagy mint esdeklő, törődött, fáradt szavak, ha terméketlen szerte hullanak. Hallom én azt a hegedűszót, hallom én egyre jobban, érzem, hogy dalában töretlen titok van, mély titok, nem érti azt az ember, nem lehet érteni, bánat, amit sosem lehet kivédeni. Aranyhegedű az, aranyhúrokkal ékes, szavára felkél a szárnyaszegett lélek, s tűnődik: vajon hol maradt az öröm termő fája, az élet édene, a vágyak ifjúsága? Alom Egy asszonyarc, egy régi, messzi kép jön át az úton és leül eléd. Zöld szeme ég, mint alkony a vizen és nem tudod honnan jön s mit üzen. Találgatod, hol láttad őt, mikor és mért kísért fel benned annyiszor? Tán álmaidban, árnyas fák alatt hozta feléd az ifjú pillanat? Virág cserépben Kis cserép virág, piros integet még az őszben, s úgy tűnik, mintha szép leány pirulna most előttem, kit itt felejtett lám, a nyár az ablak szögletében és borzongva és meztelen hajlik a gyenge szélben. A szemem lassan behunyom, hogy őrizzem a percet, mint ifjúságuk nap-tüzét a földre hulló lelkek. ifjúság Vándoroltam nap hevében, mécsvirágok tengerében, ujjongva és telhetetlen, ifjan még és verhetetlen. Teli voltam alma-ízzel, locsolkodtam rózsavízzel, ezüst-réten kóboroltam, arany-felhőn lovagoltam. Ezer csillag lángolt bennem, tavasz zengett a szívemben, harmat mosta karcsú Lábam a hajnal-ég sugarában. és amerre jártam-keltem gyenge rózsákat öleltem, s rámlehelték a virágok a tündöklő ifjúságot. I I