Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-02 / 7. szám
Andersen: I < 160 évvel ezelőtt, 1805 április 2-fin született Hans Christian Andersen, a nagy dán mesemondó. Egy kis falu végén, a legutolsó ház tetején egy gólyacsalád fészkelt. A gólya-asszonyság benn ült a fészekben négy kíváncsi fiókájával, akik egyre-másra kidugták a fejüket, kis fekete csőrüket, ami csak később pirosodik meg. Kicsit távolabb, a háztető ormán, feszes méltósággal álldogált a gólyacsaládfő, az apa. Fél lábát magasra húzta, hogy érezhesse az őrködés fáradságát. Azt hihette volna az ember, fából faragták, olyan mozdulatlan állt a magasban. — Biztosan előkelőén fest — gondolta magában —, hogy a feleségem őrszemet állít a fészek elé. Az, hogy a férje vagyok, nincs a csőröm hegyére írva, azt gondolja mindenki, hogy ide vezényeltek. Roppant előkelő dolog! És kitartóan álldigált fél lábon. Alatta, az utcán, egy sereg gyerek játszott, s amikor a gólyákat meglátták, az egyik, a le gvitézebbik, rákezdett egy régi gólyariogató énekre. A többiek aztán vele együtt fújták úgy, ahogy a karmesterük emlékezett a versre: Gólya, gólya, messze szállj, fél lábon ne álldogálj: feleséged úgyse szállhat, ringatja a fiókákat. Egyik fiad megnyuvasztjuk, másik fiad nyársra húzzuk, harmadikat vízbe öljük, negyediket agyonlőjük! — Hallod, édesanyánk, mit énekelnek odalenn a gyerekek? — kiáltották ijedten a kis gólyagyerekek. — Azt mondják, hogy megnyuvasztanak, meg hogy nyársra húznak bennünket! — Rá se hederítsetek! — mondta az anyjuk. — Ne is hallgassatok oda, hadd énekeljenek, nektek nem árthatnak. De a csintalan gyerekek tovább fújták a gólyariogatót, ujjal mutogattak a gólyákra, s csak egyetlenegy akadt köztük, aki azt mondta, hogy az állatokat vétek csúfolni, s ő bizony nem énekel velük. A gólya-asszonyság nem győzte nyugtatgatni a fiókáit. — Ne törődjetek velük! — mondta, tanuljatok meg repülni, majd én oktatlak benneteket. Aztán kiszállunk a rétre, s ellátogatunk a békák országába; a békák nagyon tisztelnek bennünket, mélyen meghajolnak a vízben, és így fogadnak: „Kvak, kvak!“ Mi aztán lenyeljük őket, s ez a legpompásabb mulatság a világon! — És aztán? — kíváncsiskodtak a gólyafiak. — Aztán összesereglenek a gólyák minden tájról, s megkezdjük az őszi nagygyakorlatot. Ott aztán már érteni kell ám a repüléshez, mert aki ügyetlen, azt jól megvágja a csőrével a gólyatábornok. Vigyázzatok hát, s igyekezzetek, hogy tudjatok valamit, mire a nagygyakorlat megkezdődik. — Addig úgyis nyársra húznak bennünket! Hallgasd csak, már megint azt ígérik odalenn a gyerekek! — Rám hallgassatok, s ne azokra! — kiáltott rájuk az anyjuk, aztán így folytatta: — A nagygyakorlat után elrepülünk meleg országokba, igen-nagyon messzire, erdőn, mezőn, hegyen, tengeren túl. Egyiptomba, ahol felhőkbe nyúló, háromszögletű kőházak vannak; az emberek piramisoknak nevezik őket, és sokkal öregebbek, mint mi, gólyák, elképzelhetjük. Van ott egy széles folyó, amelyik megárad, s olyankor csupa iszap az egész ország. Akkor van csak jó dolgunk! Térdig járunk az iszapban és torkig lakunk békával. — Ó! — lelkesedtek a gólyagyerekek. — Bizony, ott úri életünk lesz! Egyebet se csinálunk egész álló nap, csak nyeljük a békákat. És miközben ott ilyen jól megy a dolgunk, itt egy zöld levél se marad a fákon, s olyan rettentő hideg van, hogy még a felhők is szétfagynak és apró foszlányokban hullanak a földre. — A havat értette, csak nem tudta másképp megmagyarázni. — A rossz gyerekek is szétfagynak? — érdeklődtek a gólyafiak. — Nem fagynak éppen szét, de azért igen rossz dolguk van. Folyton a sötét szobában kell gubbasztaniuk. Ti meg kedvetekre röpködhettek a meleg országban, ahol virágok nyílnak és ragyog a nap. Teltek-múltak a napok, a hetek, gólyafiak szépen cseperedtek, már föl-fölálltak a fészekben és a kinéztek a messzi világba. Az apjuk ínycsiklandozó békákat, pompás kis kígyókat hordott nekik, mindenféle gólyacsemegét, amit csak kínált a rét. S milyen nagyszerű dolgokra tanította őket! Hátravetette a fejét úgy, hogy a nyaka egészen rásimult a hátára, s úgy kelepeit, mintha egy kis kereplő lett volna a csőrében. Máskor pedig szebbnél szebb mocsári történeteket mesélt nekik. — De most már aztán meg kell tanulnotok repülni! — mondta egy szép napon a gólya-asszonyság, és kitángálta mind a négy fiát a háztető ormára. Jaj, hogy rogyadozott a lábuk szegénykéknek, milyen igyekezettel emelgették a szárnyukat! Mégis majdnem leveszekedtek a háztetőről. — Engem figyeljetek! — kezdte meg az oktatást az anyjuk. — A fejeteket így tartsátok! A lábatokat így vessétek meg! Egy, kettő! Egy, kettő! Csak így vihetitek valamire az életben! — Aztán fölszállt, repült egy kört; a gólyafiak utánozni akarták, de még suta volt a szárnyuk, és fölhemperedtek a háztetőn. — Én nem akarok repülni! — makacsolta meg magát az egyik gólyafiú, és visszakászálódott a fészekbe. — Legföljebb nem szállhatok el a meleg országba. Azt se bánom! — Akkor itt fagysz meg a télen! Vagy fölmásznak a gyerekek és megnyuvasztanak, nyársra húznak, vízbe ölnek, agyonlőnek! Azt akarod? No, majd mindjárt hívom őket. Ne! — kiáltotta ijedten a gólyafi, s leugrott a tetőre testvéreihez. Harmadnapra már egészen jól boldogultak a levegőben, el is bizakodtak, s azt hitték, hogy alig mozduló szárnnyal, lebegve pihenni is tudnak a magasban, meg is próbálták, de bizony majdnem bukás lett a vége. Iparkodva emelgették hát a szárnyukat, úgy köröztek a levegőben. A gólyafiak minden áldott nap gyakorolták a repülést, s már olyan könnyeden, szépen szelték a levegőt, hogy gyönyörűség volt nézni. Sárgultak a rétek, közeledett az ősz, s összegyűlt a gólyanép, hogy a tél elől melegebb vidékre költözzék. Megkezdődött hát az őszi nagy gyakorlat. Az volt aztán a repülés! Egész erdőket, városokat kerültek meg, hogy kipróbálják szárnyuk erejét, mert hiszen nagy útnak vágnak neki! A gólyafiak nagyszerűen megállták a helyüket, meg is kapták a legjobb osztályzatot, a „kígyós-békás jelest“, ami olyasféle a gólyáknál, mint nálunk a csillagos jeles. De még hasznosabb is, mert a kígyót-békát nyomban meg is ehették. Fordította: Rab Zsuzsa Шт-av kételkedett. Határozottan elutasította a vádat. — Hatvan telet értem meg, — mondotta — de ilyesmit még nem hallottam. A körmét rágta és szüntelenül hunyorgott, mert öreg volt. De nagyon nyomatékosan Igyekeztek meggyőzni őt. — Min-av, törzsünk vezére, mindent meg kell tudnod. Nagy lázadás veszélye fenyeget minket és elpusztulunk, ha gyökerestől ki nem Irtjuk a gonoszt. Min-av fázni kezdett és átvetette a vállán a medvebőrt, öreg volt már. — Nem hiszem — ismételte, ki tudja már hányadszor. — Ismerem Da-vimet. Ismerem legifjabb feleségét. Neve Sava és a barátom lánya ő. Már gyermekkorában ismertem. Éles kis fogai voltak, mókusként törte fel velük a diót, szerette kiszívni a bordacsont velejét. — Nagy Min-av — mondták tisztelettudóan —, baj van. Nem engedhetjük meg, hogy borzalmas kór kerítse hatalmába törzsünk testét. A szomszédaink megsemmisítenek minket, vagy legyengülünk. Min-av megvakarta bozontos mellkasát és elgondolkozott. — Nem hiszem — ismételte morfondírozva. — Minden húsdarabkát eldobtak — magyarázták neki. — Azt mondották: „A barátunk GEORGIJ GULIA: volt, nem kívánjuk a húsát.“ A férfi így szólt: „Ez a hús megakad a torkomon.“ A nő így szólt: „Nem nyúlunk hozzá a barátunk húsához, fogunk nem mélyed porcogóiba, nem rágjuk le csontjait.“ A férfi így szólt: „A barátom nemegyszer megmentette az életemet. Még tegnap, mielőtt lezuhant a szikláról, vállvetve indultunk a vad felkutatására ...“ Da-vim elhajította a húst. Sava elhajította a húst. Éhesen távoztak. — Nem hiszem — hajtogatta Min-av a magáét. A szemtanúk csapata türelmesen magyarázta: — Da-vim így szólt: „A hozzám hasonlókat nem vagyok hajlandó megenni. Inkább éhen veszek.“ Sava így szólt: „Én nem szennyezem be magam hozzám hasonló lény húsának elfogyasztásával.“ így szóltunk hozzájuk: „Hogyan akartok szert tenni ennyi húsra nyomorúságos völgyünkben? Éhen haltok! Mióta ragyogni kezdett perzselő napunk, ilyesmit senki sem követett el.“ — És mit válaszolt Da-vim? — kérdezte komoran a vezér. — így szólt: „Inkább meghalunk, mint a többi élőlény, de a hozzánk hasonlókat nem faljuk fel.“ Mit mondtatok erre ti? — Azt mondtuk: hatalmas Min-av: „Törzsünk alapjai, isteneink és vezérünk ellen lázadoztok. Ne hívjátok ki fejetekre az egész törzs haragját. A fiatalokat istentelenségre tanítjátok “ av. Jól beszéltetek — dicsérte meg őket Min-Ha minden úgy történt, ahogyan elmondtátok, elkergetjük őket és állatként pusztulnak el a legsivárabb sivatagban. Ott jönnek! — kiáltották fel a szemtanúk. És valóban. Da-vim és Sava, a törzs tagjai sokadalmának kíséretében közeledtek Min-av bambuszkunyhója felé. A vezér lesütötte pillantását. Nem kívánt rátekinteni az elpártoltakra. Lépjetek elém! — mondotta fenyegetően.
