Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-03-06 / 5. szám
'О ш I : LU > >> ш : 00 : и > ;1 Megyek — mondta az asszony. — Itthon maradsz. Agyon kellene hogy csapjanak, ha elengednélek ebben az istenverte hidegben — válaszolta a férfi. Ott álltak a szoba két felében, az asszony az ajtóban, a férfi pedig az ablak előtt. A szobában a kintről besüvítő tél s a kályha langymelege birkózott. Az asszony újrakezdte: — Értsd meg, hogy mennem kell. Ha jönne most valaki, hogy — mit tudom én — kitörtek a melegház ablakai, nem mennél? Látod? Levetette a télikabatját, ledobta a kályha mellé húzott fotelre, és odament az emberhez. Köpenyben volt. Zsebéből kinyúlt a sztetoszkóp gumicsöve, melyet most visszadugott, Veress Zoltán: majd megölelte a férfit: — „Kedves vagy, kicsi buta, hogy féltesz, de látod, beteghez hívnak, mennem kell...” Mindig így szokta lefegyverezni. Két évvel volt idősebb. Anyáskodott, ,,kisfiam"-nak nevezte, babusgatta, mint egy nagyra nőtt, nyurga kamaszt, s a férfi megenyhülten csitult el. Most azonban nem. — Menjen a bába — mondta, miközben vállonfogta az asszonyt, s mintegy az ablakon beömlő világosság felé fordítva, őzszemébe nézett: — Nem engedlek, nemcsak orvos vagy, nem teheted tönkre magad más miatt. — Ugyan. Szánkóval megyünk, öt pokrócot teszek magamra. — Nem indulhatsz el. Egyszerűen nem indulhatsz el úgy, ahogy vagy... öt pokróc alatt is megfagysz, és különben is, a tanyai út be van havazvp. Az asszony kibontakozott, s el lépett tőle. Arra gondolt, hogy fél ötkor jön az öreg a szánnal, ő pedig elmegy, mindenképpen, még ha nagy, feszült, gondolkodó csönd maradna is köztük. Olykor egy-egy pillanatig eltöpreng: volt-e joga megszeretnie ezt a fiatalembert, és mi lesz, ha idővel túl soknak mutatkozik az a kétéves korkülönbség... Felnézett: — Gyermek vagy. Nem akarnék úgy indulni, hogy te ne engedj, hogy majd az úton arra gondoljak, duzzogsz itthon... De elmegyek, mert kell; ha nem is engedsz, mert nem foghatsz le. Most pedig tőled függ, hogyan döntesz Megmondtam. — Nem gondoltad meg. Elfelejtetted, hogy kötelességem menni. — Te pedig elfelejtetted, hogy az ötödik hónapban vagy. Eljött az ablak mellől, átsétált a szoba másik sarkába, s megállt a kályhánál, ahonnan szembenézett az asszonnyal. Egy percig gondolkozott: „Gyermek vagy”... Mikor lesz vége annak, hogy gyermeknek tartsa, hogy babusgassa, ami olykor jólesik, de... — egyszóval, mikor lesz férfi, aki maga babusgat, ha akarja, de főleg küzd, harcol az elemi hatalmakkal, megvédi a hozzábúvó gyengébbet? Megint boldogtalanok voltak, mint mindig, amikor ostoba módon közéjük furakodott a bűvös „két év”. Az asszony eltúlozta, hogy a valóságban ne tűnjön olyan soknak, mint ahogy nem is tűnt, s a férfi, aki beláthatatlan földeknek, gyümölcsösöknek parancsolt két faluban, kétezer hektáron gazdálkodott, nem akart tudni róla — és így vergődtek, egymást ölelő igyekezettel, gyötrődve. — Ha ugyan igaz — tette hozzá. — Mit mondtál? Az asszony elhűlve állt fel, szívforma arca hirtelen elsápadt és szeme elkarikásodott: — Te, ha értenél az emberhez is, most átvinnélek a rendelőbe, adnék egy gumikesztyűt... s aztán két olyan pofont... Elcsuklott. A férfi félrenézett, tudta, hogy gonosz volt, de most nem bírta abbahagyni: — Jó, hanem akkor azt felejted el, ami tavavaly történt... hogy beharangoztam,fogadtam az elnökkel, hogy fiam lesz, meg hogy minden szabad percedben pelenkát szegtél! S közben szekereztél a kerületben! — Az más volt. — Az asszony visszaült az asztalhoz. Elfordult, hogy felszikkadjon a könnye, az ablak felé nézett, és szinte alázatosan mondta: — Az más volt. Tudod, hogy akkor elkapott az eső, megáztam... Igyekezett nyugodt maradni. A férfi odalépett, megfogta mind a két vállát: Tulajdonképpen miért hívott ide? Semmi értelme. Nem akartam azt mondani, hogy rosszul érzem magom, egész kellemes itt, olyan ritkán kerülök társaságba. De miért ül itt velem? Nézze, nem vagyok már éppen a legfiatalabb, sem a legszebb, hát igen, csak egy egyszerű munkásnő vagyok a kötődéből, ahogy tegnap délelőtt látta. Mi érdekeset talált rajtam? bevallom, nem akartam ide jönni, semmi értelme. Miért mosolyog? Ez nem nevetséges. Félek körülnézni. Meglátja, pletykázni fognak rólam. Példás brigádban dolgozom, ott pedig az új életformákról tárgyalunk, hát ezért. Persze, a csoportomban levő lányok megértenek, de ha netán valaki meglát az üzemből... Körülbelül sejtem mit akar. Talán tetszem egy kicsit magának, tudja a munkába se járok maszatosan, munkaruhámnak úgy kell fénylenie, mintha selyemből volna. Megnézett engem tegnap? Kérem, volna szíves gyufát, ha már megkínált cigarettával, látja nem szoktam... Köszönöm, már ég. Mondja csak, nem mondták magának, hogy én nem vagyok hajadon és lányom is van? Nem? Majd én mindent elmondok, hogy elkerüljük a félreértéseket. De az ördögbe is, úgy érzem, hogy csak látszólag ülök itt nyugódtan, az emberek mégiscsak ide bámulnak. Minden ismeretlenre így meresztgétik a szemüket. Egyáltalán csodálkozom magamon, hogy még most is itt ülök magával, azt hittem csak néhány szót váltunk a brigádról... ne rendeljen semmit, ideges vagyok, mert már hat óra... Gyorsan kiiszom. Egészségére, szerkesztő elvtársi Most közlőm magával, hogy nem lakom Sviten és nemsokára megy a vonatom. Látja, nem jól mondtam magának? Egy itteni kislányt kellett volna meghívni erre a beszélgetésre. Mondjuk, Zitát, tudja azt a sárga kendőst, aki mellettem állt... Ő aztán beszélt volna a gyárról, meg a brigádról is éppen eleget. Az már végképpen nem érdekelheti, hogy hol lakom. Annak a kötődéhez semmi köze. Állandóan az motoszkál a fejemben, miért éppen engem választott ki. Ne akarja velem elhitetni, hogy véletlen volt. Pontosan tudta a keresztnevemet is. Kérem, Vatecon lakom, biztosan hallott mór róla. Reggel négykor kell kelnem, ha el akarom érni a korai vonatot, ami nem messze tesz le a Tatrasvit kapujától. Nem érti miért töröm magam? Szeretek itt dolgozni a gyárban, nagyon szeretek. Nyolc óra munka és a lányok. Sírni szeretnék örömömben, szerencsém van, ilyen kitűnő csoport: Zita, Vali ka, Kata... közöttük megfeledkezem a... na jó, hörpintek a kávéból, már hideg. Magának talán nem kell semmit elfelejtenie. Nekem igen. Nyöszörgő, beteg anyámat és egyebe12 két. A műhelyben megfeledkezem mindenről. Milyen különleges szine van ennek az italnak, igazán grúz konyak? így semmit sem tud meg a brigádról. Olyan dolgokról fecsegek, amit csak a fruskáknak szoktam elbeszélni tízórai közben a büffében, vagy iskolázás után, mikor a vonatra várunk. A váróterem többnyire fütetlen, főleg reggel, mikor még sötét van. Reggel négykor, ez igazán nem a legkellemesebb. Nem írná meg, hogy változtassanak a menetrenden? Ez a másik pincérnő ismerős. Egy kicsit orránál fogva vezettem magát az előbb, elég gyakran ülök itt a kávéházban. Tudja olyan héten, mikor éjjeli műszakom van, már nyolckor itt kell rostokolnom, ha tízre munkába akarok menni. Még csodálkozik... Miért nem kérdi meg a vasutot? Néha még elkapok а кultúrotthonban egy filmet — híradó nélkül, a néni már ismer és beenged, ha késik is a vonat. Maguk ott Bratislavában több filmet láthatnak, csodálatos lehet annyi mozi. Talán húsz. És négy színház? Minden este... az ember választani sem tud. Maga biztosan minden este színházba megy, nem?... Hm... furcsa hogy nem. Időt mindig kell találni. Én csak akkor ülők be a kávéházba, ha háborús filmet vetítenek, vagy ha fáj о szemem. Olyankor itt ülök egy málna mellett valamelyik sorokban és olvasok. Na éppenséggel ami jön. Járatom a Smenát, a női lapot is olvasom, vagy valamit
