Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-03-06 / 5. szám
— Kedves, magad sem tudod, pedig doktornő vagy, hogy az eső miatt történt-e, vagy egyszerűen csak nehezen hordod ki. Megbántottalak. Ne haragudj. Ne menj el. Amikor az öreg bekopogott, az utolsó kanál paszulylevest nyelték le. — Nyugodj bele — mondta könnyedén, félig anyás, kötődő félmosollyal. — Vigyázok magamra. A férfi felkelt. Azt hitte megegyeztek. Az öreg kopogtatott. — Mindjárt! — förmedt ki türelmetlenül s az asszonyhoz ugrott, aki most a sálját kötötte: — Menj, szólj neki, küldd el a bábához vagy hozasd be azt a beteget, de ne menj el! — Kell, kisfiam. A beteget nem szabad megmozdítani, nekem pedig semmi bajom sem eshet. A férfi nem nézett rá. Hirtelen úgy érezte, kifáradt, s hogy kilépve önmagából, kívülről hallgatja kettejük véget nem érő változatokban morzsolt szavait: ,,de megyek”... „de nem mész" ...És szeretett volna felkiáltva kitörni ebből az unalom-körből, mely mármár elszakadt mindattól, ami forgását beindította, szeretett volna józanul gondolkozni, valahogy így: Itt ez a nő, akit szeretek, aki egyszer elvesztette a gyermekünket, mielőtt megszülte volna, s aki most újra terhes, — másfelől pedig a tél, melyhez foghatót húsz éve nem pipáltunk, a harminc fokos fagy — s harmadfelől öt pokróc, ha ugyan tényleg öt van, meg az a tudat, ami belülről fűti: hogy orvos, hogy ember, hogy kommunista... velem együtt... De hol végződik az emberi kötelesség, és honnan, hány fokos fagytól kezdve kell magára gondolnia az embernek, egy anyának? Az öreg újra kopogtatott, s belépett. Az ajtón nagy darab hideg szakadt be, s félperc alatt mindent kihűtött. Az asszony most húzta a kesztyűjét. — Indulhatunk, doktor elvtársnő? A mérnök feldühödött. — Nem, a doktornő nem megy, szóljon a bábának, hogy hozza be azt a beteget — Mehetünk, Marci bácsi — tolta el az asszonyszelíden. Újra mosolygottazzal a gyermeknek-megbocsátó, nem nagyon víg mosolylyal, amellyel idősebb voltát szokta kihangsúlyozni: — A férjem azt mondta, nem enged el, mert hideg van, meg hogy a tanyai út is be van havazva, de hiszen maga tudja jól, hogy mennünk kell! Valahogy kivergődünk. — Ki, abban nem lesz hiba — nyögte az öreg, de oldalt a mérnökre nézett. Most kellett támadnia! — Nézze — mondta hirtelen a kocsisnak — a feleségem gyermeket vár, ötödik hónapban van, hát mit szól, elindulhat? Ebben az időben? Hogy odaesteledjen? Az öreg eltöprengett. — Na, akkor én sem mondom, doktornő! Mert ugye, ez a menyecske is, akihez menni akartunk, csak beszánkázott a tanyáról, s most már ki tudja... — Ugye? — kérdezte a férfi megvidámodva, s mi baja lett? Felhűlt, mi? — Nem, kisfiam. Rosszul van, talán abortál, ötödik hónapban van, mint a te feleséged... Az ura jött be a délelőtt, hogy menjek ki. A mérnök hátralépett. Lassan megfordult, elsétált az ablakig, s ott elgondolkozva rágyújtott egy cigarettára. „Az ura jött be délelőtt... Igen, valahogy összefonódnak, együtt-hangzanak az emberi aggodalmak, s a kötelesség nem valami elvont, szent, homályos értelmű szó, hanem életforma — gondolta zavarosan, míg leszinppantott egy füstöt, ő így élt. És senkitől sem tagadhatja meg, hogy így éljen. Ha félti, egyetlen dolgot tehet. — Jó! — fordult vissza, és úgy érezte, hogy ezzel a szóval elsöpri, ami közibük torlódott, s ők hirtelen új szeretőkké fiatalodnak: — Jó! Hozok téglát, megmelegítjük, szépen a lábadhoz tesszük, jól betakarunk... és megyek én is! • Fölösleges — mondta az asszony. ■ pszt! Ezt én jobban tudom... kislányom. Átvéve o* ,,Utunk”-ból időnként a Klasszikus Könyvbardtok Köre sorozatból. De most tanulnom kell, egy hónap máira szakvizsgák lesznek az üzemben. Azzal szintén olyan cirkusz volt, nem ronthattam a többiek kötelezettségvállalását, hát ráadtam a fejem. Ilyen tranzisztorosat én is vettem az anyámnak. Most hasznát veszi az ágyban. Anyám már több mint egy éve majdnem egész nap fekszik. Izületi és hasonló kellemességek. Ki viszi a gyereket a napközibe?Aszomszédasszony. Néha a könyvtáros. Igen, forgolódik körülöttem. Csodálkozom, hogy nem kérdezi meg, tulajdonképpen mi van a férjemmel. Igaz, ahelyett, hogy a brigádról beszélnék, gyónok magának. Hogy arról beszélek, amiről akarok? Ez is igaz. Tehát a gyerek apja. Nagyon szerettük egymást. Nem hagyott el, téved. De kérem most már vegye elő a noteszát. Jó kollektíváról kell írnia? Hát a miénk az. Úgy kezdődött, hogy egyszer összebeszéltünk a lányokkal, tegyünk mi is kötelezettségvállalást, alakítsunk mi is szocialista munkabrigádot. Sírtam, mikor arról beszéltünk, hogy másképp kell élnünk. Olyan különösnek találtam, hogy törődnünk kell egymás magánéletével. Ugyan kit érdekelhet az én magánéletem. Bőgtem, ugyan mit jelenthetek én itt? Aztán jött a szakképesítés. Az embernek megvan a maga munkája, melyre megesik, hogy minden reggel átkot szór, és napközben még háromszor, de a végén mégis a munka tartja észnél. Szóval folytassuk a szakképesítésnél. Hát ezért hetenként kétszer itt rostokolok az esti iskolán. Olyankor az utolsó vonattal járok haza. Bizony ezeken a napokon a gyerek nincs rendesen megmosdatva és vacsorára csak hideget eszik, azt amit a kamrában talál. Kérem erősítse fel kicsit a tranzisztoros rádiót. Szeretem a zenét. Legszívesebben, ha lehetne, az üzemi klubba járnék énekelni. Múltkor hat gitárt vettek meg három mandolint. Fele a raktárban hever, mert nincs aki játsszon rajtuk. Látja, ezt megírhatná. De nem fejeztem még be a férjemmel kapcsolóiban... Tizenhárom hónapos volt akkor a kicsi. Negyedéves reménytelen kezelés után meghalt a férjem. Nedves mellhártyagyullodás... tüdő tuberkulózis... Itt, északon, a Tátra alatt... Öntsön kérem egy kis szódát... Az ember még sok mindent szeretne elérni az életben. Fokozatosan évről-évre valami mindig sikerül... És a felejtés is. Hívja ide kérem a főpincért.Nem,nem, magam fizetem ki, önálló asszony vagyok. Hallja? A távolban valami fütyül. Talán az én vonatom. Fordította: mg GELLÉRI ANDOR ENDRE: yßliacamb Bdtoriné tegnap kapta meg a szemüvegét. Ha belepillant a tükörbe, két, neki idegen, furcsa, megnagyobbodott szem néz rá vissza. Negyvenegynéhány éven ár megszokta a szemét olyannak látni, amilyennek született vele; most kabátgombnyira dagadt az üveg alatt. Fogja magát, bemegy a kamrába, s hozza ki a sárgarépát, zellert, krumplit: ebédnek csak kell lenni, ha mindjárt meg is szakad a szíve, hogy S milyen csúnya lett. Hazajön az embere, haza a nagyétkű fia... Tegnap libahús volt őzmódra, finoman, porhanyósan, mintha igazi vadhús lett volna... S ma a két úr még egy-egy combot kap belőle. Itt van ez a szemüveg: ezt is kéz alatt vette, valaki eladta az orráról, hogy ennivalóra teljék. Mégis enyhült valamivel a fájdalma: a fűszeresből than senki sem vette észre, hogy ő már szemüveget hord. De minek hiúskodik ö már ? Mert a múltkor is látta, hogy az a huncut ura, lopva ugyan, de szépen utánafordult egy szőke lánynak... S az asszony, ha öregedik, már szánnivaló; az ötvenéves férfi még csak akkor kezd igazán mutatni. No, rég elmúlt az ideje talán annak, hogy az ő Miklósa kirúgott a hámból. Sőt, mostanában mintha törleszteni akarná az ifjúkori kínokat: még virágot is hord haza. Bátorinénak nagyon meleg lesz a szive. De jó is neki élnie ezért a csomónyi virágért: meg a nagy fiáért, aki múltkor a karjába kapta és fölemelte, föl a saját anyját. Olyan ez a fiú, mint egy fiatal mackó, azok a *zép, széles vállai... nincs ilyen szép fia senkinek a világon. Spékeli már a libacombokat, nézi, mint festőművész a képét, hogy s mint pirul, színesül, festődik pecsenyésre az a két comb. Megrezdül a pillája: valami eszébe jut. Huszonnyolc éve vannak együtt az urával, de mióta a fia húst eszik, akkortól ő nem evett libacombot. Egyik az apjáé, másik a fiúé. A libának, kacsának még sohase nőtt három combja. De ez is öröm, csak egyék. Van annál nagyobb öröm, mint mikor jól teletömik magukat s eg; 'k a levest, másik a húst dicséri; meg ha pénzbe kerül, mégiscsak úgy jó az, ha eltűnik egykettőre az egész mákos vagy almás sütemény... Ha gyengén tiltakozik is ellene: ugyan, ne egyetek már annyit abból a süteményből... — ez csak színlelés. A szive átmelegszik, mikor rátörnek a dicsérettel. Sokan mondhatják róla: milyen asszony is ő... mindene a konyha, a lábasok tisztán tartása, férfiainak táplálása... de ki él levegőből ? S mitől lett olyan vállas a fia, ha nem az ételeitől ? Az életet neveli minden asszony a konyhájával... Néha-néha még belekukkant a tükörbe: hát nem a legszebb... de még így is csak ibolyaszínű a szeme, ahogy az ura mondogatja, ha udvarol neki... S hála a jó Istennek, már jönnek, szinte perc különbséggel, az ebédhez. Nem úgy, mint néha: az egyik egyre jön, a másik háromra s a jó étel sül, sápad, a finom leves sűrű lesz... apa is, fia is... no, rajta, sürögni-forogni körülöttük... De a fiúval valami baj van. A feje is fáj, meg főleg nincs étvágya. Mintha egy falat volna megakadva a torkában, azt érzi. S találkozott egy orvos-barátjával, aki azt tanácsolta: ne egyen ma mást, mint kis köménylevest, meg krumplipürét. Estére teát. 13
