Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-12-14 / 25. szám
<и Galambot Lajos No XVII. folytatói Stikker túl volt már azon, hogy valamit is eltussoljon az életéből önmaga előtt. Egy nagy munkás városból került a főiskolára, s ott az első esztendőben feleségül vett egy táncosnő növendéket. A nőt a második évben kirostálták, aztán ő az ösztöndíjából tartotta. Keserves élet volt. Kapcsolatukat szerelmesnek nevezni nem lehetett, hiszen azért vette el a lányt, mert teherbe esett, s mivel a világban járatlanok voltak, a terhességet megszakítani nem tudták. A kislány megszületett, s anyagi körülményeik leromlottak a lehetetlenig. Stikker édesapja segítette őket, amig lehetősége volt rá, de aztán a papa börtönbe került. A tárgyalás után Stikkert beszervezték, vagyis a rendőrség besúgó embere lett a főiskolán. Nem volt más kiútja. A lelki gyalázat mélységeiben élt, amig végre ötvenhat megszabadította az egésztől. Feleségét elhelyezte egy könyvtárba, azután elvált tőle. A törvényes kapcsolatoktól fanatikusan irtózott ezután, s hiába jött rendbe anyagilag, érzelmi életében a kalandoknál többre nem futotta. — Jöjjön fel hozzám. — Minek ? — Mindketten felelősek leszünk önmagunkért — mondta Stikker, — de szeretnék magával élni. Katalin elhúzta a száját: — Nem érzek semmit maga iránt — mondta. — Semmit ? — Az ég világon semmit — mondta Katalin. Stikker rátaposott a gázra: — És ha azt mondanám, hogy feleségül veszem ? — Nem éri meg, hogy ilyesmit mondjon. — Titkon abban reménykedek — mondta Stikker, — hogy megéri. Én egyszer már nagyon és irtózatosan befürödtem. Annyira, hogy egy asszony miatt spicliskedésre adtam magam. Az ember mégis olyan marha, hogy reménykedik. Jöjjön be velem a városba. — Nincsen értelme — mondta Katalin. — Pedig jót tenne, azt hiszem, ha nem maradna itt. — Tegyen ki az iskolánál — mondta Katalin. ■ Itt marad ?- Itt. - Ilyen az én szerencsém — mondta Stikker. Katalin felment a lakásba, kinyitotta az ajtót, meggyújtotta a lámpát, és leült a heverőre. A falról keményen és szigorúan nézett rá Sklodowska. Abban az asszonyi arcban nem volt semmiféle megnyugvás. De Katalin hirtelen olyan fáradtnak érezte magát, hogy azt hitte, nem tud mozdulni sem. Ellenükben történt mindez, gondolta, vagy érettük? S ha még ellenükben, akkor is mindenképpen érettük. Vajon mi kell egyáltalán a megértéshez, ha az igazság nem elegendő hozzá ? A vadállat is enged vérszomjából, ha látja, hogy segíteni akarnak rajta, éppen csak az ember az, aki képtelen határvonalat húzni ? S végeredményben nem ez, hanem vádirat kell ide ? Vádirat, amelyet a legfőbb ügyészhez vagy a legfelső bírósághoz kell irányítani, vagy egyenesen magához a magyar néphez? ök ítéljenek. Előhúzott egy papírt. Gimnazista korában egyszer erőt vett rajta a vágy, hogy biokémikus legyen. Az egész nem tartott sokáig. Megpróbálta bevágni és megérteni a koenzim-Aés ennek molekuláit felépítő alkatrészek képletét. A ß-alanin: H2N—CH2—CH2— COOH és a thioetanolanin HZN—CH2— CH----SH még csak ment valahogy, de már a pantothensav és a koenzim-A egészében véve sehogyan sem. Én ezt nem értem meg, gondolta, és erőszakot tenni magamon semmiképpen sem fogok. S azután a pályavágy már nem kalandozott el többé sehová sem. S mégis, gondolta most, előtte a papírral, amire felvéste a ß-alanin és a thioetanolanin képletét, ezt sem érteném, amihez minden idegszálammal vonzódtam? Nem lehet az. Megérkezett Rédeiné, nyilván a teherautó hozta haza. Nem szólt a lányhoz semmit. Vacsorát sem készített, nem ült le az első szoba egyik székére sem, nem vette elő a rózsafüzért, egyszerűen bement mindjárt a másik szobába. Katalin várt még egy darabig, aztán utánament, megnyitotta a belső szoba ajtaját, s azt mondta: — Rédei néni ötven esztendeig tanított itt, ugye ? A vénasszony úgy nézett vissza rá, mint akinek összedőlt a vára, amit pedig, véleménye szerint, megdönthetetlen erősre épített. Katalin azonban most nem ismert kegyelmet: — Mit csinált ötven esztendeig? Rédeiné nem válaszolt. — Magához emelte őket — kérdezte Katalin—, vagy lesüllyedt hozzájuk egészen? Mit tart erről? Rédeiné kezébe vette a rózsafüzért, ledőlt az ágyra, és az olvasószemeket morzsolni kezdte. — Jól van — mondta Katalin. Rázárta az öregasszonyra az ajtót, s leült a maga helyén a lámpa alá. Ott voltak az újságok, a könyvek, de nem érzett semmi vágyat, hogy valamibe is belekezdjen. Jól van — gondolta. Nem volt eddig az életében semmi törés. Nem élt át semmiféle megrázkódtatást. Anyagi lehetőségeihez képest mindig szabadon mozoghatott. És tanult, és az édesanyja dolgozott. Különleges napokra sem nagyon emlékezett. Ünnepek jöttek és hétköznapok, így múlt az idő. Trepsánszky azon a napon kivitte őt az erdei csárdába, ittak valamennyi italt, s aztán, amikor már a fák között sétáltak, ő azt gondolta, itt az ideje. Egy évig falun volt, aztán tanyára került. Nem tiltakozott ellene. Az embernek, ha pályát választ, tudnia kell, hogy ott kell dolgoznia, ahol szükség van rá. Természetesen nem örült annak, hogy tanyára kerül. Mindig is tartott az ilyen lehetőségektől, de hát belekerült a szórásba, és ide jutott. Egyáltalán nem gondolt arra, hogy őtven esztendeig marad itt, ilyesmi fel sem merült benne, de hát ha itt van, akkor dolgozni kell. És most ? Pakoljon-e azonnal, vagy megvárja, amíg elkergetik? Vajon ha most elkergették volna nyílt szóval és a karok nyílt mozdulataival, mit modott volna Stikker Gyulának ? Nem érzett semmit Stikker iránt. Kedves fiú, tagadhatatlan, még a náthás szipákolás is illett hozzá s a felhajtott gallérú bunda, minden. Még valahogyan a spicliskedés is hozzátartozott. Hány ember sorsa nyomhatja a lelkét? S egyáltalán, érzi-e, hogy sorsok nyomják, vagy csupán a saját cikcakkos útjai érdeklik? Mindenesetre kedves volt, nem lehet tagadni. Kedves volt a gyermekes nyíltságával, ami odakölcsönözte neki a nagyvonalúságot. Furcsa, hogy vannak emberek, akik bármin esnek is át, megmaradnak gyermekeknek. Hogyan választódnak ki az örök gyermekek és az örök felnőttek? Van ennek valamilyen magyarázata? S hol van a pont, ahol már nem vagyunk gyermekek többé? Valóban igaz-e, hogy az emberiségnek in lumbis patrum van a múltja, egész erkölcsi érzékrendszere, s nem tehetünk mást, minthogy megmaradunk örökölt tulajdonságainknál? S ha így van, van-e értelme a harcnak? Vagy benne vagyunk csupán a véletlenek sodrában, s más véletlenek vonzásértékétől függ a sorsunk? De nem, gondolta Katalin, az én sorsom a munkától függ, bizonyos vagyok benne. Vállalok-e valamit, vagy nem, s ha vállalom, el tudom-e végezni: ennyi az egész. A mellékkörülményeket fő problémákká előléptetni a gyengék szokták. Mint ez a kedves és gyenge Stikker Gyula. Az erős ember semmiképpen nem társulhat egy ilyennel. Csak erőssel társulhat. Mint amilyennel társult Sklodowska. Jó lenne, ha Gaál Imre erős lenne. Észrevette, hogy lépések motoznak az ablaka alatt. Stikker jött volna vissza? Nem hallott autózúgást, s nem lehetett Stikkerről feltételezni, hogy gyalog fölcaplat ide. Az asszisztens tehát nem lehet. Kimenjen és megnézze, ki az ? Valaki talán, aki ott ült a művelődési házban, és látta magát, és most kérdezni akar? Akkor miért nem kopog? És ha ütni akar? Talán békát akar hajítani az arcomba, gondolta Katalin, ahogy a babona kívánja. Talán Biri Jolán akarja ezt. Úristen, meg akarja várni, míg kimegyek, és akkor zsupsz. Nem lenne kellemes dolog. Képes rá pedig- Mindenre képesek. A házat felgyújtani nyilván nem akarhatja, hiszen a ház a Rédeinéé, és ezzel nem is érne el semmit. Ki kellene menni hozzá. Bármennyire félt s különösen a békától, kinyitotta az ajtót, és kinézett. A hó kékesfeketén terült el messze világítva, és mégsem világítva az éjszakában. — Kiaz? Remegett, mert a nem tudni mitől való asszonyi félelmét, nem tudta legyűrni. — Ki az hát ? Gaál Imre alakja bontakozott ki a kékesfekete világból. Odajött, meleg párát lehelta szája, s megkérdezte: — Van bent valaki ? Van. Kicsoda ? Rédeiné. Gaál Imre eltolta őt az útból, s bement a szobába. Katalin utánaindult, s érezte, hogy ez az ember most jólesik neki. Benyitott Gaál Imre a belső szobába is, és ott már sötét volt. De az innen bevetődő lámpafényben láthatta Rédeiné ágyát, rajta a púpos dunyhát, s érezhette a csendet. — Azt hittem — mondta Gaál Imre, — hogy bement a városba. (Folytatjuk) Botanská rajza 17
