Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-12-14 / 25. szám
Nem tudnám pontosan megmondani, melyik a fő ok: a ptnzkérdis, érzéstelenstg, kényelem, szégyenérzet, tudatlanság vagy elöitélet-e? A sajnálatos eredmény a legtöbb esetben ugyanaz: a családtagok teljesen az ideggyógyintézetekre, az állam gondjaira szeretnék hárítani a beteg sor. át, többnyire élete végéig. Pedig nagyon sok súlyos és nehéz kezelést igénylő, másfajta betegségben szenvedőről gondoskodnak otthon megértő szeretettel, hogy a kórházat elhagyva, teljesen felépüljön. Sajnos, az idegbetegségből gyógyultaknak csak kis részét várja haza a család, a megértő és türelmes hdzastárs, gyermek, testvér. És olyanok is vannak, okik az évek óta kezelésre nem szoruló családtagot hirtelen elhatározással kiváltják. A kezelt az intézetben végzett munka utáni járandóságából szép kis összeget gyűjtött már össze a betétkönyvében, melyet hálásan átad a ,.szerető" rokonainak. Néhány hónap múlva, az embertelen bánásmódtólteljesen feldúltan érkezikvissza az intézetbe. Betétkönyv nélkül. Pedig a gyógyult betegből egész ember válik, ha szeretetteljes, megértő családi körbe kerül, ha kiegyensúlyozott magánéletet élhet. — Nem volt olyan sok az a pénz. Egy ideig náluk is voltam, amikor New- Yorkból megérkeztem, — ismétli többször s hangjából érzi az ember, nem akarja, nem meri hinni, ami olyan nyilvánvaló. Anna húsz évig élt Amerikában. Amikor felfedezték rajta a skizofrénia jeleit, hazaküldtek a tengerentúlról. — Költséges kezelés ez, nálunk a kisember nem engedheti ezt meg magának — érkezett meg Anna itt élő testvéréhez a nagybácsi kísérőlevelével és egy dollárcsekkel. A család ideggyógyintézetben helyezte el a beteget. Nem beszélt, mozdulni sem tudott. Komoly kezelésre, nagy türelemre volt szükség, — és ezt az intézet dolgozói nem vonják meg a betegektől, — amíg a gyógyulás első jelei megmutatkoztak. A szép arcú Annát kigyógyltották. Nyugodt mozdulatokkal, kicsit merev mosollyal terít az ebédhez. — Náluk is segíthetnék mindenben. Hisz itt is, nemcsak a konyhában meg az ebédlőben dolgozom, hanem a varróműhelyben is, — mondja bátortalan mosolyával. — Csakhogy rokonaim azt mondják, jobb itt nekem. Biztosan igazuk van.- Nincs — mondja kurtán az ideggyógyász. ■ Talán karácsonyra hazavisznek. Az ünnepekre. Tavaly is megígérték, de . .. higgye el, nem volt, aki értem jöjjön, — magyarázza rokonait védve az orvosnak. —Sok volt a dolguk. Pedig ajándékot is készítettem . .. xxx Az egyik olvas, a másik hímez. Van, aki a park zuzmards levelein lépkedve számol valamit, a másik a konyhában segít. S van, akinek nagyon kell sietnie. Pulóvert köt, hisz talán már holnap megérkezik, akinek készül. Jön és hazaviszi ... Talán őt is? A pamutgombolyag egyre kisebb KRPELÁN MAGDA MÁR NEM KELLEK... Pihentető csönd a magyarbéli otthon aranycirádás termeiben, vidámzöld virágok mindenütt. A langyos meleg szeretetet, a fehér párnák, tiszta szobák, megbecsülést árasztanak. Alkonyba hajló életeknek, fáradságban elpergett éveknek nyújt békés pihenést az egykori kastély. Lakói között van magányos tisztviselő, volt koldusasszony, egykori intéző, megrokkant zenész, sok édesanya, apa. Olyan egyforma a történetük ezeknek az édesanyáknak. Míg egészségük, erejük volt vagy házuk és megtakarított pénzük, addig szükség volt rájuk. Még egy-egy fejkendőt vagy papucsot is kaptak karácsonyra. De aztán nem maradt semmijük, mert már mindenüket odaadták. Nyűgösek lettek, panaszkodósak. Éjjel felkeltek és égették a villanyt, vagy nem zárták el a vízcsapot. És szűk lett a lakás . .. Az ősz hajú, csöndes, engedelmes és fáradt szülőknek máshol kellett otthont keresniük. — Jó itt nekünk — mondja Antal Viktória néni. Ráncos arca mozdulatlan, mint az évszázados fa kérge. Csak a szeme mélyén él valami homályos fény. A keze megrándul néha, mint őszi szélben a kopár faág. Nyolcvanhárom éves. Már csak üldögél az ágy szélén, sétálgat a szobában, és ha kérdéssel zavarják, előgyűrűznek hallgatásából az emlékezés hullámai. — Sokat szenvedtem, mióta élek. Tizenhárom éves voltam, amikor meghalt az édesanyám. Nyolcán voltunk testvérek, én voltam a legnagyobb. Felneveltem őket. Főztem, mostam rájuk, hogy ne érezzék annyira édesanyánk hiányát. Akármilyen álmos voltam, nem aludtam el olyan mélyen, hogy föl ne ébredtem volna, ha vizet kért valamelyik, vagy ha lecsúszott a takarójuk. Korán megtanultam sok gyermekkel törődni. Azért is mertem hozzámenni özvegyemberhez. Hat árvája volt szegény férjemnek. Sajnáltam őket. Fel is neveltem mind a hatot. Ügy bántam velük, mint az édes gyermekeimmel. Mert hogy az is volt négy. Kettő meghalt. Kettőt felneveltem. Tizenöt gyermekből neveltem embert... Az édes fiam, akinél éltem, azt mondta nekem, száz évig éljen, édesanyám, ő meg meghalt, alig múlt harminc éves. Ott kellett hagynom a házat, a házamat. Ezerkilencszázhatvanban. Akkor még kicsik voltak az unokáim. De nem kellettem a menyemnek, meg az anyjának A többieknél ugyan lett volna hely .. Mert nem olyanok az én gyermekeim, meg a testvéreim. Jó emberek mind! Dehát olyan kicsinyek azok a lakások! Két szoba, meg kettő és fél. Aztán gyerek is van mindegyiknél. Az ilyen öregnek már nincs ott helye % fiatalok között. .. Segíteni nem bírok. Látogatóba nyáron is hazahívtak. Ott voltam hat hétig. De éppen csak a ház közül tettemvettem, meg a gyerekekre vigyáztam. Bele is betegedtem. Azért is hoztak vissza. Itt jó nekünk. Főznek, mosnak ránk. Tiszta a szobánk, melegben vagyunk. Senkinek sem vagyunk útjában. A Fülöp fiam is hívott, meg a két mostohafiú. De a feleségüknek nem tetszett. Hogy nem is vagyok az édesanyjuk, aztán oda akarnak venni . . . Csak hányódnék ott egyik sarokból a másikba . . . Éjjel sokszor sírok. Mert mi az öreg élete? A fát is kivágják, ha nem terem, kiszárad. Már nem kellek .. nem vagyok jó semmire. Jobb lenne, ha meghalnék .. A többiek együttérzése elcsitítja a feltörő keserűséget. A fénytelen szemekben felszáradnak a könnyek, a simogató anyai ujjak féltve elrejtik a tizenöt gyermek és az unokák fényképeit. — Jó gyermekek az enyémek — rebegi Antal Viktória néni. — A Luci lánya is eljött meglátogatni ... a többiek is el-eljönnek, Én már nem bírom az utazást. Azért is nem mehetek hozzájuk. Pedig már biztosan nagyok az unokáim is ... Hogyan szeretik hallgatni a kicsinyek a mesét. Zavartan körülnéz. — Sokat beszéltem, egészen kiszáradt a torkom. — Tessék, Antal néni — a gondozó nő már nyújtja is feléje a pohár vizet. HARASZTINÉ M. E. 11
