Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-12-14 / 25. szám
JÁN STACHO: ALTATÓ DAL E test a pólyában tested porában érett, szemednek fényes gyöngyház kicsi körme, lapockái szárnyak, fehér angyallá nézed. Ha álmában felsír, méz csurran a csöndbe. Álmodat könnyű papírhajókba rakod, tengerbe, csengő só felé visz az útja. éjfélkor vízi-manót vetnek fel a habok, csillagot kerget, s reggelig meg nem únja. Szikrázó arany-uszony zenél ajkad szélén; szórj holdfényt, sok-sok tengeri sellő várja. S később már ravasz, körmönfont szóval élnél, de szádból vadliba és dal kél szárnyra. S az őrangyal minden éjjel megcsókolja, hogy ingecskéjét csellel felölthesse. Hajnalban kávészaggat telik meg a konyha, férjed munkába indul, te a tejüzletbe. Ám virradatkor vörös az ég azúrja! Kivont penge a lég, testvér a bátyjátölné. Üsd ki a kést kezükből, bátran, lángra gyúlva. Hogy ne hallj fegyverlövést soha többé. Soós Magda: V«r«s János fordítása Ш rz □ nna, menjünk már! — hangzik az előszobából, ahol a gyerekek felkészültek a sétára. Egykettőre meg is jelennek a hallajtóban. Peti a lábszárát verdeső hosszú irhakabátban, melyet néhány lyuk átugrásával gombolt be, s ezért a gallérja szétáll, mintha ferdén ásítana. A cipőfűzője nyitva van, s cipője a nyelvét lógatja, mint egy lihegő kis állat. Nórika valamivel tisztességesebben néz ki, ámbár kötött sapkáját nem húzta rá a fülére, amely kétoldalt szertelenül eláll, s zavarja az anyai hiúságot. Most mindketten azt várják, hogy ő is felöltözzék, követelőn rábámulnak, mi több, rendelkeznek vele, ráadásul Anya helyett szemtelenül Annának szólítják. Kivételes esetben, ha hízelegnek, az Anyuci mintájára Annucinak. — Hová rohantok? És egyáltalán . . . egy szóval sem mondtam, hogy sétálni megyünk — fakad ki Anna kicsit ingerültebben, mint ahogy szándékában állt. Mert tulajdonképpen belátja, hogy a gyerekeknek az iskola meg a napközi után valóban sétálniuk kell. Nórikának azért, mert oly sápadt és csenevész, hogy az embernek összeszorul a szíve, ha ránéz, szánalmas és finom törékenységében szinte aggasztóan hat, s noha kutya baja, mindenesetre ráfér egy kis csont meg izomfejlesztő testmozgás. Petit — épp ellenkezőleg — zömök, vasgyúró fizimiskájával azért kell kiereszteni a szabadba, mert nagyon is túlteng benne az életerő, nem fér a bőrébe, szüksége van rá, hogy kinyargalja magát. Szóval nincs kibúvó, s már csak c férje miatt is el kell mennie. Igen, a férje miatt, akit teljesen elfoglal a hivatala, ezért soha sincs a gyerekekkel, viszont roppant szenvedélyes apabuzgósággal számon kéri napi viselt dolgaikat, s a vacsoránál, amikor Nórika oly kiállhatatlanul csipeget, hogy rossz nézni, összevont szemöldökkel megkérdezi: — Voltatok levegőn? — Ugyanis a levegő a rögeszméje, s ez is, mint minden rögeszme, Anna szerint kizárólag mások kényelme ellen irányul. Mert ugyan ki törődik vele, Annával? Kit érdekel, hogy egy gépgyári vezérigazgató titkárnője mit érez, és mit kíván este, amikor végre hoitfáradtan hazaér? Ő például olvasni kíván, zenét hallgatni, mégpedig természetesen pongyolára vetkőzve, és összekuporodva a kerevet csücskén. De sétálni a Rózsadomb hepehupás, gyatrán világított utcáin a zimankós alkonyatban . . . nem, ezt egész határozottan nem kívánja. Különben is pocsékul érzi magát. S most, amikor végre a kavargó gondjaival és a megrakott szatyrával, hóban és latyakban hazaért végre . . . újra vegye a kabátját és induljon neki a vakvilágnak? Ó, csak vasárnap lenne már! Vasárnap délig aludni fog, a gyerekeket elküldi a nagymamához, és délután hangversenyre megy. Hirtelen elfordul a gyerekektől, hogy ne lássa Peti szilaj életkedvét, s Nórika szívfacsaró, sápkóros pofikáját. Nincs kedvem. Értsétek meg, nincs kedvem sétálni — mondja olyan szárazon és hidegen, mintha felnőttekhez beszélne. — Fáj a fejem folytatja komoran. Milyen kiállhatatlanok — gondolja Anna magában csüggedten. — Pedig még milyen kicsik. Peti tizenegy éves, Nórika kilenc. Nórikának egész kedves arcocskája van, csak sajnos, elálló füle még a gondosan ráfésült hajtincs alól is kikandikál. Petinek viszont túlságosan tömpe az orra és az egyik szemfoga félig hiányzik. Hát igen, ezek az ő gyerekei ... Az egyik erőszakos és zabolátlan, mint egy kis vadszamár, a másik félénk, nyafka, nyápic és gyámoltalan. S valószínűleg nem különösen értelmesek és nincs nekik semmiféle épületes és nemes lelki tulajdonságuk. — Gyerünk — mondja megadással, és belebújik némileg még csapzott és nuirl/ле fAlilrnkrtfinkn Peti rekedtes, korai kamaszhangja felveri a békés lépcsőház csendjét, amint szenvedélyesen magyarázza a részint megszeppent, részint szörnyen büszke Nórikának, hogy vegye tudomásul, most egyenesen a Himalájára mennek. — Az mi? — kérdi Nórika kissé szorongva, ámbár előre tele csodálattal Peti mindentudása iránt. — Az — harsogja Peti — egy nagyon magas hegy, — tulajdonképpen a legmagasabb a világon, csak a Holdban vannak magasabbak, ott viszont nem él senki, de a Himaláján óriás majomtörzsek tanyáznak, olyanok, mint az emberek, csak irtózatosan vadak és erősek. — És muszáj most odamennünk? — Ha félsz, maradhatsz. Add ide a sálad, ez lesz a zászló, kitűzöm a csúcsra. — Hagyd a sálat Nórika nyakán. Kiérnek a Törökvész útra, ahol Peti csörtetve előrerohan, sohasem az úton, mindig valami mellékösvényen, Nórika ügyetlenül, de buzgón esetiik-botiiк utána. — Anna, téged is viszünk! — kiáltja vissza Peti egy behavazott agyagbucka tetejéről nagylelkűen. Aztán továbbüget. Egy nyaktörö vállalkozás közben, amint épp egy árkot készül átugrani, hirtelen lefékez, s megragadja Nórika könyökét. — Nézd! Itt vannak! A vadmajmok! A dombhát keskeny utcácskájából, a mézszínű párát lehelő villanyoszlopok közül, kis csapat kanyarog elő; csupa egyforma overall, csupa egyforma kapucni, csupa egyforma tipegés. A gyerekek megállnak, úgyhogy Anna kicsit zihálva beéri őket. Ebben a pillanatban a törpecsapat egyik tagja kigurul a sorból, s előbbi totyogásához képest váratlan iramban, s mielőtt még a szándékát bárki felismerhetné, ott terem Anna előtt, átkarolja a lábát, és valahol a térde vagy a combja tájékán — mert legfeljebb odáig ér — fejecskéjét odaszorítja Anna télikabátjához. Aztán egy hang a kapucniból közérthetően s csengőn kijelenti: — Ez az én anyukám! — S a nyomaték kedvéért hátrafordul a csapat felé, és valamivel hangosabban megismétli: — Ez az én anyukám!
