Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-12-14 / 25. szám
NEM AKARNAK TUDNI RÓLAM... A hosszú, tágas folyosón néma csend uralkodik, csak az egyik teremből szűrődnek ki gyermekhangok. Óvatosan nyomjuk le a kilincset. Az ajtó megnyikordul de az önfeledten barkácsoló gyere keket nem zavarja meg, belefeled keznek a nagy igyekezetbe. A Krás na-Hőrka-l Gyermekotthon kis la kói, hét-nyolc esztendős fiúk fogla latoskodnak itt, akik délután jár nak Iskolába. Némán, észrevétle nül figyeljük ügyes kezük fürge mozdulatait, — Ha látnák, mennyire tudnak örülni egy-egy jól sikerült munkának — súgja halkan kísérőnk, az intézet igazgatónője és megsimogatja a közben mellé szegődött kisfiú szöszke haját. A kis Peti, mintha csak erre a bíztató simogatásra várt volna, csillogó szemmel teríti elénk a halványkék, azsúrozotttálcakendőt, amit eddig a háta mögött rejtegetett. Egyedül készítette, kimosta, simára vasalta — Anyut lepi meg vele karácsonykor. A gyerekeket itt Is, mint mindenütt az országban, lázas izgalomban tartja a karácsonyvárás. Már hónapokkal előtte tervezgetik, kit mivel örvendeztetnek meg. Mindegyikük készít ajándékot, az is, akit hazavisznek az ünnepekre, az is, akiről már megfeledkeztek a szülei. Az egyik személyesen nyújtja át, a másik postán küldi el az annyi szeretettel készített ajándékot arra a címre, ahonnan neki soha semmi nem érkezik... A folyosó csendjét léptek zaja veri fel. Megérkeztek a nagyfiúk. Kamaszos féktelenséggel vitatják meg a napi eseményeket. Ápolt külsejű, szépen öltözött valamennyi. Az igazgatónő a diákkönyvek felől érdeklődik. Az alacsony növésű, szeplős orrú hatodikos Pali, boldogannyújtja át szorgalma bizonyítékát: történelemből egyest kapott. De nemcsak Pali örül, a többiek is, mert nem kis részük van abban, hogy társuknak sikerült. Szeretik, segftik, támogatják egymást, osztoznak egymás örömében, bánatában, úgy élnek, mint egy nagy család... mégis, amikor leszáll az est és az otthon elcsendesedik, amikor pihenni térnek a gyerekek, halk sóhaj szűrődik ki a szobákból. Az, a ki soha nem érezte az otthon melegét, akit már élete első napjaiban megtagadtak a szülei, számára imeretlen boldogság után vágyódik, az, aki megismerte a szülői otthon varázsát, gyakran álmodja vissza zsenge gyermekkora örömteli pillanatait... édesanya lágy simogatását, az esti mesét... az apával eltöltött vidám perceket, mint a kis Peti, akinek bánatos szemét a bizakodás sugara csillogtatja meg, amikor emlékezik: — Apukátsoha nem ismertem, Anyuka hároméves koromig magánál tartott, aztán egy nénihez vitt el, hogy vigyázzon rám, míg visszajön. Hiába vártuk, nem jött vissza többé. A néni hozott ide a Gyermekotthonba. Jó itt nekem... mindenki jó hozzám, mégis este, mielőtt elalszom, és amikor beteg vagyok, nagyon hiányzik valami. Hétéves voltam, amikor egyik kispajtásomért eljött az Anyukája és hazavitte. Azon az estén nem tudtam elaludni. Kimentem a szobából. Sokáig álldogáltam az ajtó előtt, aztán észrevettem, hogy az igazgató néni szobájának ajtaján világosság szűrődik ki. Csendben odamentem. Láttam, hogy Ir valamit. Nem akartam zavarni, de ahogy ágaskodtam, megcsúsztam. Az ajtó megzörrent. Meghallotta. Kijött a szobából és csodálkozva nézett rám. Anyuka címét kértem Tőle és Ő megígérte, megtudakolja, hol van az édesanyám. Anyuka címe megérkezett és én nagyon boldog voltam, hogy írhatok neki. Reszketett a kezem az izgalomtól. Nagyon szépen akartam megírni a levelet, hogy Anyuka biztosan eljöjjön értem, hogy megértse, mennyire várom, megtudja, milyen boldog lennék, ha mindig mellette lehetnék, ha esténként, mielőtt elalszom megölelne, ha megfogná a kezem, amikor beteg vagyok... x Alkonyodik. A decemberi fáradt napsugarak utolsót csillannak a tükörsima ablaküvegen. Az örökzöld tulyafák fázósan bújnak össze a Gyermekotthon bejárata előtt. Az előcsarnok ablakánál egy nyolcév körüli kisfiú áll. Forró homlokát a hideg ablaküveghez szorítja, mintha ezzel is lázasan dobogó kis szivét akarná csitítani... Ma is, mint hosszú napokon át, hiába leste szívdobogva az Otthonhoz vezető utat... Anyuka nem jött el hozzá... nem akar tudni róla... JANDÁNÉ H. M. 10 Az otthon jelenti számunkra a legtöbbet. Gyermekeinknek a simogató kezet, a gondtalan vidámságot. Szülőknek a megértő szeretetet, a segítő támogatást. Öreg szüléinknek a nyugodt pihenést, a kedves gondoskodást, betegnek az önfeláldozó ápolást, a féltést, a bizakodó gyógyulást. És mégis sokan vannak, akik előtt zárva marad az otthon ajtaja. Mert vannak emberek, akik úgy gondolják, hogy gyermeküket, ha feleslegessé válik, felneveli az állam, a nyűgös beteget ellátja a kórház, a megrokkant idős szülőről gondoskodik a nyugdíjasok otthona. Önmaguk embertelenségét a társadalom emberségével palástolják, s ha mégis felébred lelkiismeretük, azzal nyugtatják, hogy fejlődik a világ, nem divat az érzelgősség. De nem elég ha szemünk a jövőt kutatja, tudásunk a csillagokat ostromolja. Nem elég, ha érzéseinkben nem maradunk: emberközelben. NEM BÍZNAK BENNEM J? A pamutgombolyag minden sor után fordul egyet, mintha menekülni akarna a szűk ktzlmunkokosdrból. A kötőtűk egyhangú percegtssel adják át egymásnak a szemeket. A mozgó kéz néha megáll, a tekintet révetegen hatol át az ablakon valahová messzire. — Sietnem kell — figyelmezteti hirtelen önmagát is újra munkához lát. Talán már holnap jönnek. Mennyire örülnek majd a pulóvernek! A gombolyag ismét gyorsabban forog . . . — Eleinte meglátogatták, most már nem igen jelentkeznek. Az egyik fiú huszonnégy, a másik tizenhét éves. Mi már nyugodtan elbocsátanánk, tulajdonképpen nem is kezeljük. A családi környezet biztosan jól hatna rá — hangzik az orvos nyugodt hangja és belelapoz a negyvenöt év körüli asszony kórlapjába... Nyolc éven keresztül kezelték egy másik intézetben, onnan a férje nem akarta hazavinni. A szüleihez tért vissza. Férje haldia után fiaihoz költözött, Bratislavába. De csak néhány hétre. Az volt a rögeszméje, hogy a fiait szerencsétlenség éri. Naponta többször is felkereste őket. Egyiket a munkahelyén, másikat az iskolában, nincs-e valami bajuk. Ezután ismét beszállították az ideggyógyintézetbe. — Tudja, doktor úr, talán szégyenük, hogy anyjukat idegbetegség miatt kezelték, — mondja távolba néző mosollyal. Az is lehet, hogy a nagyobbik már megnősült, nem férnénk el a lakásban — keresi a mcntőkörülményt. — De úgy érzem, most már biztosan értem jönnek. Majd főzök, takarítok rájuk. Mert ne higgyék, hogy rossz fiúk az enyémek ... A kötőtűről hirtelen lecsúszik egy szem