Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-11-16 / 23. szám

шк

Galambos Lajos

No<

XV. folytatás

Szilveszter előtt meglátogatta őt Zsögön Béla. A csézával jött, sokáig topogott mégis az ajtónál, mielőtt belépett volna. Kezet fogott az öregasszonnyal, s Katalinnak azt mondta:

— Hallottam, hogy itt van. Nem segítene nekünk ?

— Miben ?

— A zárszámadást készítjük elő.

De ez, úgy gondolta Katalin, csak ürügy volt Zsögön számára, hogy meghívhassa magukhoz, hiszen a zárszámadás előkészítésével nem sok gondjuk volt már.

— Gyatra számadás lesz ez — mondta Zsögön.

— Mennyi jött ki ?

— Tizenöt forint körül.

Nem sok.

— Nem. Képzeljen el egy embert, aki rendesen dolgozott egész esztendőben, összegyűjtött magának háromszáz munkaegységet, s most felteszi magának a kérdést: hát tizenöt forintért kapáltam én naponta ?

Hallgattak.

Odamentek az ablakhoz, kinéztek a havas tájra. Innen odaláttak arra a dombra, ahol az új iskola épületanyagai hevertek. Hogy mióta hevertek ott, Zsögön sem tudta pontosan.- A kérvényünkre semmi válasz ?- Semmi — mondta Katalin.- Nem kellene megsürgetni ?- Mit gondolt, hányszor voltam bent ?-Meddig jutott?

— A titkárnőig. Legutóbb már kiabáltam. Hát annyit nem lehet megtenni, hogy két sorban válaszoljanak ?- Persze, biztatták, hogy nyugodjon meg.- Igen.

— így szokott történni — mgndta Zsögön.

Teát ittak, s a teába egy kis rumot is tettek.

— Én sokáig nem tudtam elképzelni — mondta Katalin, — hogy valaki nem végzi el a munkáját. Minek él különben? Az az első, hogy elvégezzük a munkánkat, nem?

— A hanyagság utáni vágy éppen olyan, mint a munkavágy — mondta Zsögön. — Majd rájön.

— Maga is volt már hanyag ?

— Voltam.

— Nincs menekvés előle ?

— Ilyen az ember.

Katalin nem hitte, de nem akart vitatkozni.

- Gaál Imrét el kellene küldeni iskolára - mondta.

— Szóltam már az elnöknek — sóhajtott Zsögön.

— És?

— Azt mondta, jól van.

— Mindenre ezt mondja.

— Persze.

Később römizni kezdtek.

— Vagy inkább kanasztát játsszunk ?

— Jobb a romi hármasban — mondta Zsögön felesége.

Egy idő után azt mondta az agronómus:

— Arra gondoltam, kocsit kellene venni.- Van pénzük?- Esztendők óta nem költöttünk mi semmire.

— Mért nem építenek házat ?

— Hát igen. Az is felmerült.

így telt el az este.

Katalin Szilveszterre mégis hazament, és édesanyjával együtt a nyomdászoknál töltötte az óév utolsó napját. Sokat táncolt ezen az éjszakán, s két fiatal gépszedő tett neki házassági ajánlatot. Az egyiknek sikerült annyit elérnie, hogy megcsókolta a lány nyakát.

Más nem történt.

Amikor már újra tanított, az egyik nap, korán reggel a filmesek fekete autója állt meg az iskola előtt Katalin akkor bújt ki az ágyból, ingvállban szaladt ki, hogy kiönthesse a lavór vizet , amikor meglátta, hogy a kocsiból Stikker Gyula száll ki. Bolyhos bundájának gallérját felhajtva otthonosan közeledett Rédeiné ajtajához. Katalin bemenekült a házba, szoknyát és blúzt húzott magára hirtelen, s kézbe vette a fésűt, hogy rendbe szedhesse a haját. Rédeiné közben beengedte Stikkert, aki vagy nem látta meg Katalint, vagy nem jutott más az eszébe, mert azt kérdezte:

— Katalin itthon van ?

— Itthon.

Rédeiné hidegen mérte végig az urat.

— Elhoztam a filmet — mondta Stikker.

Egy kissé szipákolt; megfázott, mondta,

amint belépett a melegre, mindjárt törölgetnie kellett az orrát. De mintha nem ért volna semmit a törlés, utána nedvesen szipogott megint. Kedves volt igazán, s nem lehetett rá haragudni a korai betoppanásért. De azért Stikker nagyvonalú megjelenése mögött ott úszkált egy kis félszegség.

— Kész van a film? — kérdezte Katalin.

— Készen hálistennek, és lehoztam.

— Itt akarják bemutatni ?

— Nahát, a bemutató — mondta Stikker,

— mikor lesz még az, hajaj.

— Hát akkor ?

— Mindenesetre én lehoztam.

Amikor egyedül maradtak, megkérdezte:

■ Nem haragszik ?

■ Miért?

Magáért hoztam le.

— Bolond fiú maga — mondta Katalin. — Ki tud arról, hogy itt ma filmvetítés lesz? Vagy csak nekem akarja megmutatni egyedül ?

— Akár csak magának.

— Megérek annyit ?

— Nekem meg.

Egy kicsit gondolkodott az asszisztens:

— De ha akarja — mondta, — megszervezem én a népet. Bejelentjük az iskolásoknak, külön a délelőttösöknek, külön a délutánosoknak. Ahová meg így se jutna el a hír, beülök a kocsiba. A szervezést csak ide kell bízni.

Katalin nevetett rajta:

— Ahogy gondolja.

Gaál Imre megérkezett a gyerekekkel. Nagy szemet meresztett a fekete autóra, körüljárta, majd megoldotta a maga teherkocsijának a hátulját, hogy a gyerekek leszállhassanak, és visszatért megint a fekete autóhoz.

— Á — mondta neki melegen Stikker Gyula, amikor Katalinnal együtt kijött Rédeiné lakásából, — itt a film.

— Igen?

— Csak rám kell bízni az egészet.

Gaál Imre sokáig nézte őt meg Katalint.

— Lehet estére vetíteni ? — kérdezte Stikker.- Felőlem.

— Majd én megszervezek mindent — mondta az asszisztens, — maga csak legyen ott a gépnél.

Gaál Imre újra Katalint kereste a tekintetével, de a lány bement az iskolások után a tanterembe.

—- Ez aztán fog tetszeni, remélem — mondta Stikker Gaál Imrének. — Istenien néz ki a vásznon.

— Én?

— Maga hát, majd meglátja. Meg a többi mind. A Dalai Lámának ez egy remek dolga, ilyen nagyszerű anyagot ritkán fogott ki. Ez aztán film, én csak annyit mondok.

Szervezésére valóban nem lehetett semmi panasz, estére már ünneplőbe öltözve ott szorongtak az emberek a művelődési ház előtt. Rengetegen voltak. Stikker cigarettázva

szemlélte a tömeget, ha ő egyszer megmozgat valamit, gondolta, az meg van mozgatva. Kijött az öltözőszoba-lakásból Kanizsai Pali bácsi is a fiával, pipát tömött, Stikker tüzet adott neki, s megveregette a vénember vállát. Hát megnézi önmagát, öregem?

A fene se kíváncsi rá.

S adott egy szívást pipájából a fiának.

Nagyszerűnek indult a dolog. Férfiak, asszonyok, öregek, gyerekek fürtösen álltak ott, nem maradt odahaza tán csak az ágyban fekvő, Gaál Imre kétszer fordult a teherautójával, hogy a messze lakókat kívánság szerint beszállíthassa. A leghátsó lócasort odabent természetesen fent tartották a vezető embereknek meg a családtagjaiknak: eljött az elnök feleségestül, Zsögön Béla bácsi és Rédeiné; őt Stikker tessékelte be a saját fekete kocsijába, amikor Katalint hozta, s elfért még a vén tanítónő mellett néhány gyerek is.

Cigarettáztak, topogtak, beszélgettek a hóban, míg végre Gaál Imre felnyitotta az ajtót. Aztán fölment a fiú Stikkerrel együtt a gépházba. Megkérdezte Katalint, fel akar-e menni, vagy beül a fönntartott helyre ? Katalin azt mondta, Rédeiné és Zsögön mellé ül. Zsögönnek rendkívül tetszett ez a válasz, s kihúzta magát Katalin mellett. Persze, Gaál Imre azt szerette volna, ha vele megy, és úgy szerette volna, ha inkább Stikker Gyula nincs ott.

De Stikker intézkedett, szipogott, törülgette az orrát és rendezkedett. Jelzett a kapcsolóval s leszólt az ellenőrző ablakon, hogy legyen csend, mert mindjárt kezdik.

Aztán sötét lett.

A vásznon megjelentek a feliratok. Ez a közeli s annyira ismerős táj az emberek tekintete előtt most valahogy mégis furcsán, ott vonult a vásznon.

— Ahajt e, a mi házunk — mondta valaki.

Nevettek a közbeszólón, aztán pisszegtek.

S nevettek a birkákon is meg a juhászon,

ahogyan az a juhokat ráeresztette a kukoricatáblára.

— Nézzétek, hogy somolyog a Marci bácsi.

De a közeli képek lassú egymásutánjából,

ahol a birkák megnőttek már, és hatalmasok voltak, az értelmetlen és tehetetlen rombolás szele terjedt át a teremre. S feltűnt az elnök sziluettszerű alakja az éles ellenfényben, ahogyan mintegy a beletörődés és a mindenben való belenyugvás szobra szemléli az eseményt. Jól van ez, ahogyan van. így van, hát így van.

És a szavai!

— Miért engedik rá a juhokat ?

— Hát ki törje le ?

Folytatjuk

Botfa nská rajza

17