Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-24 / 2. szám
A mérnök elkáromkodta magát, — hát libát őriztem veled? Majd ellátom a bajod, senkiházi! — Kitépte magát Klimsa markából és a telefonhoz rohant. Csakhogy Pcolka is ott volt ám és a papírvágókéssel elvágta a telefondrótot. A főkönyvelő, akinek átlátszó lilás bőrén a hideg futkározott, egy sarokba szorult, alig volt látható. Csak Strmek volt elemében. A minden hájjal megkent talpnyalók sorába tartozott, aki pénzért a saját anyja feje alját is eladta volna. Pcolka nyakon ragadta és a sarokba vágta, mint egy rongybabát. Klimsa az arcába ordította: — Hol a találmányom? Beszélj! Grygar mérnök kihívó gúnnyal röhögött Karel szemébe. — Tökfilkó, idióta, csak nem az én forgókalapácsom után érdeklődsz olyan nagyon? De ez már nem az én dolgom, hanem a bíróságé, hogy leszámoljon veled, amiért elloptad és mint a magad találmányát akartad elsütni. Nem sikerült, mi? Klimsa előtt elsötétült a világ... Ennyi szennyremégsem számított. Ilyen aljasság is létezik a földön? Ezért menesztették hát, hogy ne legyen útban. Már csak a szemét látta Grygarnak, mely az emberi aljasság minden árnyalatát tükrözte. A hangja egészen elfulladt. — A bíró... te nyomorult, a bíró most az egyszer én leszek. A sorsod meg itt van a kezemben. — A zubbonya alól előrántotta a pisztolyát. Grygar elsápadt és menekülni akart. A tömeg, amely befelé hatolt, ordítani kezdett. — Engedd bele abba a vérszopóba! Kutya! Mindenben meglopott bennünket. Fojtsátok meg a gazembert! Ne engedd meglógni! Karel nem hallott semmit. Süket volt már és néma, de biztosan és pontosan célzott. Grygar, mint egy tuskó vágódott el hangtalanul a padlón. A főkönyvelő eltakarta az arcát és sipító vékony hangján felsikoltott, mint egy vénkisasszony. Strmek az asztal alá bújt, meg sem mukkant. Karel körül gyűrű képződött, majd útjára engedték. Ahogy a lámpaházhoz ért, egyszerre nagy-nagy nyugalom szállta meg. — A halottak lehetnek csak ilyen nyugodtak — gondolta. Kirázta a hideg és jeges verejték csurgóit a homlokáról. A kis Mrázek a kezénél fogva ráncigálta a felvonógéphez, ahonnét PSolka már előzőleg elcsalta a felügyelőt. A kas sötéten, halkan hullott aló a mélybe. — Menj a , .Reginára". A 309-esen várakoiz — suttogta Oravecz. — Két hosszút és egy rövidet fogok fütyülni. Fogd az órám. Délután háromkor és este tizenegykor. Egy kicsit veszélyes ott, de nincs más választás. Ne mutatkozz senki előtt. Tartsd magad, a többit mi elintézzük. Pillanatok műve volt az egész. Ezalatt a főkönyvelő és Strmek az ablakon ugráltak ki és fellármázták az egész üzemet. Félórán belül csendőr-tenger zúdult a Pokrokra. x Karel Klimsára rászakadt a sötétség. Talpfákba botlott, víztócsákba gázolt bele, kerülte a csilléket, hogy lámpa fény ne essen az arcába. De ki törődik rendes körülmények között egy-egy eltévedt bányásszal? Idelent mindannyian egyformák, feketék, legfeljebb a hangjukról ismerik fel egymást. Bár évek óta dolgozott az aknában és jól ismerte minden zegét-zugát, itt legalább két éve nem járt és azóta megváltozott a folyosó. A támaszték több helyen kettétört, megroggyant. Mázsányi szén és kőtömbök ingadoztak úgyszólván a levegőben. Legalább egy éve nem járt itt élő ember. Biztonságban volt tehát. Az órájára pillantott. Meg csak fél hét... Aztán egy pillanatra még a szívverése is elállt. Rádöbbent, hogy hiába vár az esti tizenegyre, Oravecznek nincs többé műszakja. Fel-alá járt a vájatban, mint az üldözött egér. Csak a lámpája tartana ki, amig jön valaki. Lámpa nélkül... ez itt a gyors véget jelenti. Tíz óra tájban elszunnyadt. Azt álmodta, hogy odahaza volt, magányos, öreg anyjánál, aki annyira várta. Megcsókolta őt álmában, mintha búcsúzott volna tőle, nagyon szomorú volt az arca. — Nem jó álom, mormogta félhangosan, amikor felriadt. Éjfél volt. Az alsó folyosón szél sepert végig. Valahol nyitva volt a szellőztető nyílás. Lámpája sovány fényétől árnyak rakódtak a túlsó szénfalra és imbolyogni kezdtek. Hajnalfelé az volt az érzése, hogy rászakadt a mennyezet. Fulladozott, nem bírta tovább, lement az alsó folyosóra. Reggel hatkor a felvonónál várt. Nem vette észre senki a sok fekete ember között. Nem tudott mit kezdeni a 309-essel. Éhséget sem érzett. Csak a lámpa a fontos. Fény, fény, fény... Lehet, hogy hosszú lesz ez о műszak. A tervet teljesíteni kell. Igen, most már maradéktalanul. Nem maradhat adósa senkinek. Önmagának sem. Már nem rejtőzik. A csendőrpuskák kérlelhetetlensége mit sem jelent többé. Nem bújik. Nincs mit vesztenie. Idegesen, mint az űzött vad, folyosóról folyosóra, vájatról vdjatra jár. Kétségbeesetten keres valakit. Nincs irgalom. Nem akart ölni. Nem így akart lázadni, sztrájkolni, a nagyobb darab, igazságosabb, puhább kenyérért. Az anyjáért, akinek a többi fiát elvitte a háború, a lányát meg a tífusz. Akinek rajta kívül nincsen senkije. Most 5 sem lesz többé... Szemébe akart nézni a csendőrpuskák poklának, ahogy férfihez illik. Kommunistához méltóan. Hitte a szebb holnapot. Hitte a győzelmet, mert sokan vannak. Egy erős bányászhadsereget akart szervezni, amelynek győznie kellett volna. De ennyi aljasság? Ez sok volt.Fekete fátyol hullott az agyára és lőtt. Lelőtte ezt az ebet. És most lelövi azt a másikat is. De a főmérnök úr szereti a bőrét. Háromkor ott volt a 309-esen. de nem várta senki. Csak nem történt valami bajuk? Legalább ők menekülnének meg. Csak ne hátráltak volna meg a többiek. Csak akadna egy rátermett vezetőjük. Csak mennének aknáról aknára. Nem, nem mennek! Rosszul kezdődött. Elrontottam mindent! Esztelenül rohant a folyosókon. Megremeg a szíve: — Talán ő az! De nincs szerencséje. Már attól sem riadt vissza, hogy a bányászok munkahelyén álljon meg. Fenéken csúszik kétszáznyolcvan métert a negyedik emeletre. A száznyolcason cimborák vannak. Egy pillanatra megáll kezükben a lapát, a csákány is. — Gyere közelebb elvtársi — harapunk valamit. Bízzál bennünk, kommunisták vagyunk! Egy pillanatra ellágyul a szive. Sírni tudna. Nem sírni, üvölteni a fájdalomtól. De nem szabad ellágyulni, hosszú lesz ez a műszak. Nem szabad üvölteni sem, csak várni. — Egyél! Kétszer nyolc pór tenyér kínálta felé az ételt. Sovány a leves. Nem, ilyen finom íze még sohasem volt levesnek. — Egyél! Csak kenyér... Testvérek vagyunk! Elvtársak vagyunk, ne félj! Egyél. Holnap megint itt leszünk. Holnapután is. A csendőrök ott őrködnek az akna szájánál, de ide nem jönnek le. Itt sötét van. Előbb-utóbb győzünk Karlícekl... Másnap háromkor fütyül valaki a 309-esen. Két hosszút és két rövidet. Matej. Nyanya lekváros buktát küldött. Hogyan? Karácsony elmúlt, húsvét még messze van. — Ne törődj vele, Nyanya ünnepel téged. Nyanya maga akart ide lejönni velem. Nem bírtam vele. De elárulhatott volna. Bányászmundérban akart lejönni. Forró szívvel üdvözöl... és az egész telep. Mindenki csak rólad beszél, az emberek mindenre képesek, hogy megvédjenek, tartsál ki Karel! Valami csak történni fog... De Karel jól tudta, hogy nincsenek csodák. Semmi sem fog történni. Legfeljebb a paragrafusok lépnek hirtelen és sokszorosan érvénybe. Semmi sem fog történni, ha eddig nem történt. — Szétzavartak benneteket. Akkor kellett volna, tegnapelőtt... Most már késő. Elhallgattatok. Hogy Oravec és Píolka eltűntek? Hála az értelmüknek. Legalább ők megmenekülnek. — Matej, idehallgass, ha már én nem, legalább ti majd egyszer... érted? Ne alkudjatok meg, ne felejtsétek el, győznötök kell, sokan vagytok! Én is ott leszek, közietek Matej, hogyha piros zászlót húztok egyszer. Férfias a kézfogása. Nyanya buktája puha, omlós és ilyen jó még soha nem volt. Hálából megsímogatja a lovakat, melyek a csilléket húzzák. Már minden zugát bejárta a tárnának. De az, akit vár, nem jön. Soha többé nem találkoznak. Egy hete rója az akna végtelen útjait, minden emeletét. Elmúlott még egy nap. Fél három, elkésett. Nem volt ott a felvonónál. De mi ez a csönd? Riasztó ez a csönd! Mintha egyetlen lélek sem lenne idelent. Vagy megbetegedett? Megsiketült? Vagy csak álmodja talán? Megcsípi a karját. Nem álmodik. A Barborán kialszik a villany. És egymásután a többi folyosón is kialszik. Mi ez? Háromkor a 309-esen kellene lennie. Talán fütyülni fog valaki. De nem fütyül többé senki. Csak a szél zúg kísértetiesen a szellőztetőnyíláson át és eszeveszetten száguld végig a folyosókon. Csak lámpájának apró fénye imbolyog. A 106-oson lovak állnak tanácstalanul. Szokatlan ez az idő, ilyenkor nem szoktak pihenni. Ó, nem a villany miatt vannak meglepődve, mert már régen rájukhullott a sötétség. Vakok. — Leállították a munkát. Tudhatta volna, hogy erre sor kerül. Tudta is, de úgy számított, hogy először megtalálja a főmérnököt. Az akna csendes, mint a temető. Most egyedül van itt, egyes egyedül a lovakkal. Körüljárja a gépeket, botladozik a sínek között. A széndarabok bánatosan, temetői gyászban csillognak feléje a mozdulatlan csillékből. Rájuk borul és zokog, mint gyermekkorában, amikor ütések érték. A tehetetlenség és megaláztatás fájdalmának könnyei ezek. A torkán hang tör elő. Artikulátlan üvöltés. Klimsa átka. A gyűlölet utolsó szavai rároskadnak a kutató-akna korlátjára, amelyre ő maga is rátámaszkodik. Azután féktelen izzó gyűlölettel küldi utolsó fájdalmas üzenetét az osztravai bányászoknak. Egymaga hozza működésbe második találmányát, amely most működik utoljára. A pisztolyának hüvelyébe viasszal beleöntött papírgolyó lángbaboritja körülötte a világot. A robbanás messzire dobja darabokra szakadó testét és a láng kicsap az aknából. Jól számított. Statáriumot hirdetnek. Golyót röpítenek abba, aki el mer menni Klimsa temetésére. Nagy pelyhekben hull a hó. KlimSa koporsójánál egy asszony vlrraszt. Az anyja. Háromkor lesz a temetés. Háromkor. Nem, nem fütyül többé két hosszút és két rövidet senki. Egy asszony áll a koporsó mellett... A nagy fehér hópelyhek közé fekete pontok vegyülnek. Nagy, fekete, hömpölygő folyó lesz a pontokból, a folyó tengerré árad, mert ma leállt minden akna az osztravai szénbányákban. Nincs annyi csendőr az osztravai körzetben, aki meg tudná akadályozni, hogy el ne kísérjék Karel Klimsát azon az úton, amelyet választott. Tele vannak az utcák, a kertek, a dombok, fekete szint ölt a téli világ. — Sokan vagyunk, nagyon sokan vagyunk, — suttogják az emberek egymás között. A temetőben egy reszketős hang csendül bele a zsongó zsivajba. De csak egy pillanatig reszket. Aztán erőssé, fiatalossá válik Nyanya hangja: — Fel, fel, ti rabjai a földnek... — Szárnyra kapnak a hangok és testet öltve, ólomszárnnyá növekednek harmincötezer ember ajkán, majd fenyegető suhintással siklónak a dombokon, réteken, falukon és a városokon át a világűr végtelenjébe. MOYZES ILONA 13
