Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-24 / 2. szám
гn£b 6 4й Jankó Alexyről Bekopogtattam Jankó Alexy kis, de az építészeti szakmu kiválóságainak jóvoltából sok bosszúságot okozó villájába. A mester kék melegítőben s micisapkában, kalapáccsal, fogóval felszerelve nyit ajtót. — Szép kis fogadtatás — mondom nevetve, azzal már ott is állok az előszoba fogasa előtt, hogy kabátomat levegyem, — Nem tanácsos — bök a kabát felé a háztulajdonos, mert a kabát jobban melegít, mint a mi központi fűtésünk. Nevetünk s már Sára asszony. Jankó Alexy nagyszerű felesége is velünk nevet s tessékel befelé. Vigyázva lépegetek, nehogy eldöntsék valamit, mert hisz festőművész lakásában járunk s a szobák Zsúfolásig teltek képekkel. Aztán megindul a beszélgetés. — Emlékszel Jankó bácsi, a nyáron itt jártam nálad. Pionírjaidnak éppen egy vidám gyerekkori kalandodat mesélted uzsonna közben. A lányok, fiúk visítottak, nevettek, aztán még egy két percig versenyt énekeltek a cinkéiddel, csiripeltek verebeiddel, majd elült a móka s folytatódott a munka. Akkor félrehúztál s csendben, nehogy a gyerekek munkáját megzavard, a fiatalságról nyilatkoztál. Emlékszel még rá? — Hát hogyne! Igaz Sára! Hogyne emlékeznénk arra, amit a gyerekekről, az ifjúságról mondtunk. Hisz öregedő napjainkat a körünkben mozgó-botlós az élet szépségeit a festészetben kereső ifjúság valósággal bearanyozza. Az elmúlt esztendők során életünket az ifjúság nevelése és a bratislavai vár restaurálásának kérdése töltötte be. — Persze azért születtek vérbeli Alexy festmények is — vágok Jankó Alexy szavaiba — nem is tudom, hogy lehet egy emberben ennyi tetterő, akarat... Kezét tiltakozva felemeli: — Ne folytasd, nem szeretem hallani, hogy „ennyi meg annyi éves” s még mindig hogy bírja Hát persze, hogy bírom. Egész életemben dolgoztam, no meg szerettem a jó ételeket és rá a zamatos borocskát neveti el magát. — Jankó bácsi, lenn a városban hallottam, az emberek már rettegnek levelezési mániádtól! — Hadd el fiam — volt a válasz — tudom én azt, mit csinálok! igen! Bombázok. Levél — sáskahcdat indítok. Bizony így, sokszor már alig győzöm papírral, nem hogy bélyeggel. De nem hagyom, nem én. Tudod kik a címzettek: miniszterektől kezdve mindenki, aki a kultúráért tehet valamit.Múltkor az egyik mondta is:,,Megrémülök, ha csak már messziről meglátom annak az Alexynak a levelét. Fel se nyitom, bevágom az aktatáskámba. De éjjel csak nem hagy nyugodni, előveszem, most meg már nemtudok konyörgésénekeMenállni”.— Nevettem,amikorazesetet meghallottam, de ládd. Így a nyugodt éjjeli pihenésre vágyó miniszter révén másnap mégis csak megérkezik a segítség s folyhat tovább a munka, folytathatjuk a bratislavai, vagy akár a trencséni vár szebbé varázsolását. így volt ez az 1963-as év vége felé is. A levelek ezúttal más irányba mentek, a mesterekhez és szakmunkásokhoz. A bratislavai vár restaurátorai hiába várták a már réges régen megrendelt ablakkereteket. — Itt csak Alexy segíthet ■— mondogatták. S Jankó bácsi hozzálátott. Bevonta a levélakeicöa a rajziskola minden növendékét. Néhány nap múlva a faipari üzem mesterei, szakmunkásai névre és szívhez szóló levelek egész tucatját vették kézhez. „Mi lesz a csodálatos várral, ha az ablakok nem készülnek ei?Az Ígéret szép szó, de csak úgy, ha betart14 ják! Mi lesz a beígért ablakokkal!”.,. Mi lett?, hát a faipari üzem" munkásai először csak nevettek a sűrűn érkező leveleken, de amikor ezek nem maradtak el, sőt egyre szaporodtak, sürgősen összedugták a fejüket: mit lehetne tenni? Kezdték komolyra venni a sok gyereklevélben elhangzott kritikát, összefogtak, végül is megnyomták a gombot s a megrendelést még időben leszállították! így volt Jankó bácsi? — Hát ha már te is így hallottad, akkor a dolognak valóban így kellett megesnie. De mondd: igazunk volt? Mert ha igen, úgy tőlem beszélhetnek az Alexy-féle levelezési mániáról akármit. Én, az én hetven esztendős fejemmel azt mondom, a szekeret tolni kell, ha kátyúba került. Egy életre megfogadtam: jóban, rosszban hűséges szekértolója leszek a szlovákiai kultúrának, hát csak nem fogom fogadalmamat feladni pusztán azért, mert lenn a városban esetleg egy két fiatalabbnak az idegére megy aktivitásom, vagy nevethetnékje van tőle. Az öregember megy-megy a maga jól kitaposott útján...és ... célhoz ér... mert azok a levelek mégiscsak riasztanak, sarkallnak, ösztönöznek, egyszóval tető alá hozzák, illetve hozták a néhány évvel ezelőtt már omladozó bratislavai várat, sőt a Szlovák Nemzeti Felkelés huszadik évfordulójának napjára a vár belsőleg, tehát a palotarész is teljesen elkészül, i — Hány álmatlan éjszakádat okozta ez a várprobléma? — Erről álmodoztam gyerekkorom óta. Sőt hogy alsós gimnazista koromban egyszer még intőt is kaptam, azt is a várnak köszönhetem. Én már akkoriban is ezt az épületkolosszust építgettem újjá, persze csak nálunk, otthon, a kertben. De álmaim beteljesüléséért az igazi ostromot a huszas évek elején kezdtem el, s nem csüggedtem három évtizeden át, pedig de sokszor vallottam kudarcot. Néhányember nehezen hitte, hogy léteznek lelkes, igaz emberek, akik a népek kultúrájának megbecsülése érdekében képesek viharokkal szembeszállni, s mily messze, s mily magasan állnak azok felett, akik lelki törpeségükben még csak közvetlen társaik, s nem hogy a tőlük távolabb állók tiszta emberségében hinni tudjanak. Hallgatta, hallgatta Jankó Alexy és felesége magyarázatomat s hogy befejeztem, összenéztek s most Sára asszony ismételte a kérdést, melyet már Jankó bácsi kétszer is feltett. — Nos csak nem ezért jöttél, hogy erről beszéljünk? — Nem, nem — mondtam akadozva, de teli zavarral. Fogadjunk, hogy megmondom a látogatásod igazi okát, — csatázott velem a művész felesége... azért jöttél, hogy Jankónak gratulálj hetvenedik születése napja alkalmából. — Nem, — mondtam csendben, meghatódva, hisz nemcsak hetvenéves lett Jankó Alexy, de kiváló művész is. Egy nép szólt, s foglalt állást amellett, melyet kezdetben csak egymaga hirdetett, amelyért ma már ezrek, százezrek lelkesednek, ha a bratislavai vár történelmi épületére felpillantanak. Én azért jöttem, hogy a kiváló művésznek ehhez a sikerhez gratuláljak. Mosolyog a mester, hunyorgó szeme csillog, jobb mutatóujjával int felém... aztán megszólal: — Idehallgass fiam, bizony már nem vagyok az a fiatal ember, aki még egy két évvel ezelőtt voltam, de szeretnék még valamit megélni. Én, a szlovák festőművész tudod, nagy tisztelője voltam mindig Szinnyei Merse Pálnak, ő itt nyugszik Szlovákia földjében, fejfája már korhadt, sirja pusztulóban, én oda egy szép emlékművet akartam állíttatni, nos hát segítsetek, legyetek rajta fiatal csehszlovákiai magyarok, hogy ez a vágyam legalább még életemben teljesüljön... Ne írjak ez ügyben neked és néhány kollégádnak? Nem mester, Ígérjük, elkövetünk mindent, hogy az ön iránt érzett hálánkat és tiszteletünket így rójuk le. N. J.
