Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-24 / 2. szám
PINCÉR VOLTAM 4 wfowfccnt/ Este volt. A kis észak-csehországi fürdővároska éttermében kevesen voltunk, bőven akadt üres asztal, de a most érkezett öreg házaspár mégis az én páholyomnál kötött ki. Feketémet szürcsölgetve figyelgettem őket. Régi ismerősök lehettek, mert a személyzet nagyon kedvükben járt, kettőzött szorgalommal hordták a két öregnek a legkülönbözőbb újságokat, folyóiratokat, ők meg valósággal belevesztek e lapokba. De megfigyeltem, inkább csak egyfajta cikk érdekelte őket. A Lakonia. a szerencsétlenül járt görög személyszállító luxushajó karácsony előtti rémtörténete. Azt is megfigyeltem, a férfi komoly magyarázatokkal kísérte a lapok szűkszavú jelentéseit. — Lakonia, óh Lakonia... — tudja én már nem a szerencsétlenül járt hajót említem. — Most már hozzám intézve mondta szavait. — Mily csodálatos e vidék és még csodálatosabb történelme... Régen volt, hogy arra jártam, régen volt, hogy magamba szívhattam a peloponézusi csücsök szépségét. Rég volt, hogy megtanultam e vidék ókori történelmének nagy neveit. Lakedaimon volt e vidék fővárosa. — Tanár, vagy íróember? — kérdeztem félbeszakítva az idős bácsit. — Nem, pincér! — jött a meglepő válasz — nyugállományú Zimmerkellner — mondta keserű gúnnyal, — de egy viharos éjjelen szoros kapcsolatba kerültem a mitológiai isteni nemzetséggel, amikor Uránus és Gáia gyermekeinek nevét viselő luxushajónkat Okeánus, nejével, Thetysszel az örök némaság és csend birodalmába taszította. Az öreg bácsi szavai nyomán ritka elégedettség vett erőt rajtam, életemben ugyanis először vettem hasznát görög érettségimnek és a rejtvénybe illő kérdésre máris kértem az öregúr válaszát: ,,a Titanicon szolgált?” — Több mint fél évszázada. Igen, pincér voltam a Titanic első és utolsó, egyetlen útján. Érdekli? — Hogyne érdekelne, — válaszoltam, de mielőtt mondókájába belekezdene, ha megengedi, bemutatkozom. Megmondtam a nevemet, foglalkozásomat s a szót ismét átadtam a mosolygós kis öregnek. — Engem Rudolf Linthardtnak híynak. Szakmámat már tudja, de... — itt mintha keményebben csengtek volna eddig lágy zengésű szavai — hallja-e, a maga mesterségét bizony nemigen kedvelem. Kollegái a múltban sok bosszúságot okoztak nekem. Már azért is, mert sokszor többet mondtak velem kapcsolatosan, mint kellett volna. Idegenlégionistának, kalandornak, meg rpit tudom én, mi mindennek mondtak. Pedig hát, mi voltam én? Egy egyszerű kis fiatal cseh pincérke, aki tanulni aka t és világot látni. Már piccolo koromban ott botladoztam a neves szállodák és éttermek asztalai közt és miután bejártam majd egész Nyugat-Európa leghíresebb hoteljeit, 1912. április 1-ével a White Star Line új hajócsodájára, a Titanicra kerültem. Hatalmas úszócsoda volt. Linthardt most a Titanic adatait a Lakonia adataival kezdte összehasonlítgatni. Ez a modern görög csoda 20 ezer tonnás volt, a Titanic viszont 46 ezernél is több. A Titanicon 2650 utas kapott kényelmes szállást és 890 volt a személyzet létszáma, a Lakonián 6S0 utas és 350 tagú személyzet utazott. Mindkét hajószerencsétlenség éjfél tájban következett be. ták a vizen ringó és a hajótól távolodó csónakokat utolérni. Ez volt a legborzalmasabb, miután a csónakok megteltek, a csónakba senkit sem vehettünk be. Megkezdődött az élet-halál küzdelem a csónakban levők és a csónakba kapaszkodók közt. Megdöbbentő szavak. S az emlékképek mécf Kettőt mutatott az órám, amikor 1912. április 15-e hajnalán kétségbeesve ráncigálva a mentőcsónak evezőit arra lettem figyelmes, hogy tőlem kb. 500 lépésnyi távolságban a Titanic végleg elmerült. S hajnali kettő volt, ahogy az újságokból olvastam, amikor a Lakonia rádiósa utolsó szűkszavú kiáltását világgá küldte. Segítség, nem maradhatok tovább a rádiós kabinban, a hajót mindannyian elhagyjuk, azonnal kérünk segítséget. A Titanic esetében véleményem szerint — mondja az öreg Linhardt a rémséges éjszakára visszaemlékezve — azért pusztult el annyi ember, mert az utasok az utolsó pillanatig sem hittek a hajó pusztulásában. Eleinte senki sem akart beszállni a mentőcsónakokba. Sőt a mentőcsónakokba került emberekről mint a pusztulásba menőkről beszéltek a hajón visszamaradottak. Nehezen törnek elő Linhardtból a szavak. Érthető, nem szívesen emlékezik vissza a szörnyűségek éjszakájára. Az 1912. április 14-ről 15-re virradó éjszaka élete legborzalmasabb élménye volt. Rövid percek alatt több mint 1300 utastársa halálának és a legmodernebb hajócsoda pusztulásának volt szemtanúja. Röviddel éjfél előtt ütközött a Titanic a jéghegybe — mondja Lindhardt. Az elsők között kerültem evezősként a mentőcsónakba. Az utasok nem akartak engedelmeskedni a tiszteknek,nem akartak csónakba szállni. Később meg pánikszerűen hagyták el a hajót, a magasból a tenger vizébe ugorva s úszva próbálnia is, 50 év távlatából idegtépő hatással vannak Rudolf Linhardt hajópincérre, a Titanic egyik mentőcsónakjának kényszermatrózára. Szemében könny csillan s most e csehországi fürdővároska csendes kávézójában a nagy temető félévszázados halottjaira gondolt. Uránus átka tovább kíséri a görög mitológiai neveket viselő hajókat — mondja suttogva, szinte csak magának. Későre jár, búcsúzni kellene, de az öreg nem enged. Itt lakik a házban s a csigalépcsőkön két kanyart kell tenni lakásáig. A szekrény aljából előkerülnek a régi képek, emlékek egy szörnyű, kegyetlen éjszakáról, melyet csak kevesen éltek túl, köztük Rudolf Linhardt, hogy a kései utódoknak hiteles tanúként adhasson számot: a szerencsétlenség oka végeredményben a White Star Line részvényeseinek kíméletlen parancsa volt: ,,Parancsnok nem törődve a jéghegyekkel, a szembe jövő veszélyt jelentő akadályokkal, egyenes irányban szelje át az óceánt, így bizonyítva a Titanic elsőbbségét!” És emberi könnyelműség okozta a Lakonia katasztrófáját is. ,,Az embereknek jobban össze kellene fogniuk, hogy egyesek könnyelműsége ne sodorja katasztrófába őket” — mondja búcsúzóul az öreg Linhardt s én még megtoldanám: Az egész emberiségnek össze kell fognia, hogy a népeket hordó földgolyóbist a felelőtlen elemek ne taszíthassák végpusztulásba. NAGY JENŐ
