Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-24 / 2. szám
*l4 Márta Jól emlékszem rá. Alacsony termetű, vézna kislány volt. Együtt jártunk iskolába. Szülei korán árván hagyták és egy szegény, de jószívű családhoz került. Szerettük öt, mert szorgalmas, jó tanuló volt, mindenét odaadta volna másnak, noha nem sokat mondhatott a magáénak. Egyszer azt kérdezte tólem, mi leszek, ha megnövök. Még nem tudom, Márta — feleltem — . És te? — Én tanítónő leszek — mondta, és fény szökött bogárfekete szemébe. — Mert meg akarom tanítani a gyerekeket arra, hogy ne gúnyolják ki azt, akinek foltos a ruhája és nincs vajaskenyere tízóraira. Aztán jött a háború, máshová sodorta őt a sors, azt hittem többé sose látom. A napokban Csallóközbe utaztam, és az egyik állomáson Mártát pillantottam meg. Nem vett észre. Nem mertem megszólítani, mert nem voltam benne egészen biztos, hogy ő-e az, úgy megváltozott. Igaz, lassan két évtized telt el azóta, hogy együtt jártunk iskolába. Fekete haja kissé ezüstös lett, és mély ráncok voltak láthatók az arcán. Nagy fekete, csillogó szemét szerettem volna látni, de sötét szemüveg takarta. Végül mégis megszólítottam. — Márta! Lassan felemelte a fejét, és a hang irányába figyelt. — Szervusz Márta! — Szervusz! — mondta, de tekintetével nem keresett engem és meg sem mozdult. Olyan különös volt. — Márta, nem ismersz meg? — kérdeztem. — De biztosan ismerlek, csak nem tudom honnan. Elmagyaráztam neki. Nagyon bántott, hogy csak hallgatott és egyszer sem nézett rám. Aztán sorsa felől kérdezősködtem. Nem akart beszélni, de mégis elkezdte. — Tudod jól, tanítónő akartam lenni... de., nem lehettem a... a háború... a szemem... - és hangos sírásban tört ki. Nem értettem. Aztán Márta zsebkendője után nyúlt és egy ügyetlen kézmozdulattal leverte a pádról... fehér botját.... a vakok botját. Váratlan ajándék Méry Rozália Borús kedvvel indultam aznap szolgálati utamra. Valamilyen személyi bosszúság, hozzá még a hideg, ködös idő — szóval kedvetlenül szálltam fel az autóbuszra. Nem mondhatnám, hogy ott jobb hangulat fogadott. Az éjszakai műszakból hazatérő munkások, egy orvoshoz igyekvő, bekötött arcú férfi, néhány álmos fiatal voltak útitársaim. Szürke, közönséges hétköznapként indult a napom. Д kocsi egyenletesen futott a sima országúton, s néhányon bóbiskolással pótolták az éjszakai alvást. Az egyik tanyai megállóhoz közeledtünk. A félhomályból egy hajlott hátú, idős nénike körvonalai bontakoztak ki, aki bátortalan léptekkel közeledett a fékező buszhoz. Félt szegény, hogy elcsúszik a síkos, jeges úton. Л kocsi megállt, kinyílt az ajtaja. A fiatal kalauznő — tizennyolcéves ha lehetett — könnyedén lelépett és gyöngéd készséggel, mintha az édesanyja lenne, felsegítette a nénit a magas lépcsőkön. Az egyik üléshez vezette, leültette. Robogtunk tovább. Körülnéztem. Mintha eltűnt volna útitársaim arcáról az álmosság, a fáradtság nyoma, borús hangulatuk, közönyösségük. Meleg mosollyal arcukon beszélgettek az éjszakai műszakból hazatérők, egy aktatáskás bácsi pedig a mellette ülő néninek arról kezdett beszélni, hogy azért nem is olyan rosszak ezek a mai fiatalok. Én pedig, mint aki drága ajándékot kapott, olyan jó forrósággal a szívem körül folytattam utamat. SZABÓ LAJOS, Guta A Dolgozó Nő Tribünje nemsokára lezárul és márciusban kiértékeljük. Jobban mondva, a kérdések megvitatása után most már a hozzászólások és az eddig meg nem oldott javaslatok megvalósításának időszaka következik. — Miért nem könnyítik meg a második műszakot? — Miért nincsenek a községekben is jó szolgáltatások? — merült fel a sok miért a Tribün kérdéseinek megvitatása során és több helyen ilyen helytelenül indokolták meg: kis városban nem kívánhatunk olyan szolgáltatásokat, mint mondjuk Bratislavában! Galánta nem nagy város, közszolgáltatásaival azonban sehol sem vallana szégyent, hazánk legnagyobb városaiban sem. Ezt tavaly a kormány és a Központi Szakszervezeti Tanács magas kitüntetése, a Vörös Zászló is bizonyította, amely csak a legjobbaknak jár ki. Hasznos lesz bizonyára, ha olvasóinkkal együtt meglátogatjuk ezt a vidéki, a szó szoros értelmében vett szolgáltatást, hogy a Tribün jegyzőkönyvbe foglalt pontjainak megvalósításakor a dolgozó asszonyok és a nőbizottságok követelhessék és segíthessenek megvalósítani, ami Galántának ilyen jól sikerült. KÖNNYŰ A GALÁNTAIAKNAK! ? Ma már az a gondjuk, hogy a járás minden községébe eljuttassák közszolgáltatásukat. Hogy ne mutogassanak rájuk: Könnyű azoknak! Mindenük kéznél van! Hát ez így igaz, elvégre huszonnégy (24!) fajta szolgáltatás dicséretére válna egy sokkal nagyobb városnak is. De ne gondolja senki, hogy készen kapott, modern szolgáltatási palotában kezdték a munkát. Első tisztítójuk egy volt istálló épületében létesült, jaj, mennyi gondot okozott számukra! Amikor aztán a galántai Gép- és Traktorállomás elköltözött a városon kívülre, nehéz küzdelem árán megszerezték ennek az épületét. Jobb, ha minden egy fedél alatt lesz — gondolták okosan az elvtársak és megkezdődött a megfontolt tervezés, a lázas munka. Hogy jól kihasználják a két sor hosszú földszintes helyiséget, hogy a pénzből is fussa, meg készen is legyen mielőbb. A sáros udvar betonjárdát kapott, a traktorok zaját a mosó- és tisztítógépek egyenletes bugása váltotta i±iA vt J ÁA iTiy fel. És a kapu fölött megjelent a felirat: „Komunálne sluzby mesta Galanty.“ Megvolt tehát minden egy lényeges dolgon, a lakosság bizalmán kívül. Ma, amikor egy galántai lakosra hét kilogramm mosott fehérneműt mutat ki a statisztika (Prága után a legtöbb!) Ondreák igazgató és Scepka üzemvezető elvtársak már csak megkönnyebbült mosollyal emlékeznek a kezdeti nehézségekre. — Leveleket írtunk a lakosoknak, hirdettük a szolgáltatást,
