Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-10 / 1. szám
'teá?c /Ь<7?%Ц/<Я*Ъ' Millió éve, vagy még több éve a vén kőműves rázza rostáját, rázza rostáját rendületlenül, a por, a göröngy a földre kerül, a szél felkapj7, volt s nincs sehol. S ő csak rázza a szitát vadul, egymást taszítva rendre kihull a törmelék, a szűkölő salak, sikongó kavics zuhan a mélybe s új anyag dől a rosta ölébe, mit akár ha bölcsőt ringat a dajka, egykedvűen himbál a mindenségben. Egyszer száz évien, vagy még több évben akad fenn nagy kő a szita falán s az idő megáll egy pillanatra. Markába kapva nézi, forgatja, méri, s ha súlya kedvére való a fárosz tornyát emeli véle. Millió éve, vagy még több éve a vén kőműves rázza a rostát, rázza és rázza rendületlenül. Áldott köd Ablakomból vén toronyra látok, órája merőn néz szembe velem, méri időm e zsugori párka, övé a kedvem, lelkem, mindenem. Nem hogy nyugodni. Két sovány karja űz. Ha megállók üt rám egy nagyot, úgy, hogy én reggel, délben és este e zsarnoknak rabszolgája vagyok. Hányszor kívánom, késsen tiz percet — tíz perccel néha csatát nyerhetek ő csak rohan, nincs fantáziája, engem a vágy hajt, őt vaskerekek. De ma megsajnált egy tréfás isten, a vén órára ködsipkát húzott, s én mint a rab, kit nem lát hajcsárja, csak fütyörészek és álmodozók. Születésnapomon Felköszöntöttem szívből szívesen rokont, barátot sok sok éven át kinyitottam mindenki előtt szívem ablakát. S milyen jó, hogy pazarolhatok — mindenki azt adja, mije van - én napsugarat adhattam s hitet. Gyermeki magam. Mert gyermek maradtam, a ráncokat ravaszul csak nyúllábbal festem, s farsangi maszk a felnőttségem s meghajszolt testem. A felköszöntőkre én fittyet hányok s titokban csak azt az egyet várom, ki mindig eljön s úgy szólít meg: Én kicsi lányom. Az ő szemében hamvas az arcom s aranyszőke lesz a hajam menten s dalolunk víg melódiákat önfeledten. Megfogta kezem s elbarangolunk s arról beszél, hogy mily szép az élet. Vigyáz reám, hogy se virágra, se sárba ne lépjek. Aztán, mint mindig, ha elfáradok karom a nyaka köré fonom, s úgy szendergek el halott ölében születésnapomon. Valahogy így felelnék Kérded a költő miféle szerzet? Félig felnőtt és félig gyerek s mért játszanak az életükben oly nagy szerepet a fel legek? Nézd, a magasból messzebbre látni s ha már nagyon rosszul megy a sorunk mint felnőtt a rosszat összetörjük, s mint gyermek kis szépet hozzáálmodunk. Béke és háború Fekszem, s kezemben könyvet tartok, remekmű, másképp nem is tartanám. Gyönyörűséges, boldog percek, délután, ebédután. Ekkor rászáll karomra egy légy, egy légy mammut, s kikezd velem, megrezzen bőröm s ő meg sem mozdul. Szemtelen, jellemtelen. Én elnézőn legyintek egyet —hagyj békén, hisz én nem bántalak - s o vasok tovább, ő belémszúr ezalatt, orrom alatt. Megfordulok, ő zúg, búg, kering, gyengének vél s támad vadul, nyakamba csíp. Felszisszenek s ő ál nőkul visszavonul. Egy pillanat és újra rámszáll... — Ez már sok, én magam nem hagyom és könyvemet, a klasszikusat felkapom s felé csapom. Eltaláltam őt s az ablakot, könyvem szétszakadt, békés szobám feldúlva mint a csatatér. Délután ebédután. Te légy, vígan élhettél volna és én sem lennék ily szomorú ha meg nem támadsz. Lám ennyit ér a háború, a háború... Győri Saroltának küldöm Üzenet Úgy fájt az élet. Bús fáradt agyam csak kínra, rémségre emlékezett. De elért hozzám s vállamra csapott messziről nyújtott baráti kezed. Azóta tudom, hogy nem veszhet el porban a gyöngy, valahol, valaki vigyáz reám s én újra daccal szállók a naphoz s magához ölel vad vihar után élet rokonom. SIMKO MARGIT versei
