Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-10 / 1. szám
magam tudnám. A tanítónője is többször behívatott már. hogy a problémákról beszéljünk. Szerinte valami nyugtalanság' van a gyerekben és hogy apró füllentéseken kapta rajta. Charlotte nénim szigorúbban ítéli meg. Szerinte született hazug, akitől nem is lehet mást várni. — És ezt a f iúnak is így mondja? — Hiszen ismered a nénit, ő nevén nevezi a dolgokat. Jaj Andrew, mennyi hibát követtem el. Fáj a szívem, hogy szomorúságot kell neked okoznom, de más megoldás nincs, minthogy elmenjek innen a fiúval más helyre, más körülményeit közé. Te sem tudsz rajtunk segíteni. És Charlotte nénitől meg kell szabadulnunk. Hirtelen fölegyenesedett. — Mielőtt jöttél, Painter úr volt itt, a régiségkereskedő. Panaszkodott, hogy Teddy tegnap délután néhány apróságot lopott tőle, valamilyen érmeket. — Lisa nem tudta folytatni, elcsuklott a hangja. — Teddy mit mond? — kérdezte nyugodtan Andrew. — Tagadja. Azt állítja, kitalálták az egészet, mert nem szeretik őt. Panaszkodott, hogy Charlotte néni vállon ragadta, azt mondta neki, hogy tolvaj és követelte, hogy adja vissza az érmeket. Az asszony egy pillanatra lehunyta a szemét, azután folytatta: — Csak most, hogy Teddyvel beszéltem,, jöttem rá arra, a gyerek azért nem szereti az embereket, mert azt hiszi, hogy ilyen rossz gyereket senki sem szeret. Tőled is azért húzódik vissza, mert fél, ha összekerülünk, még az anyja szeretetét is elveszíti. Azután váratlanul így folytatta: — Soha nem beszéltem neked a férjemről, ugye? Elmosolyodott, látva Andrew meglepődését. — Igen, Eddievel megesküdtünk. De titokban, mert felettes katonai hatóságától nem kapta meg ideiében az engedélyt a házasságkötéshez. így titokban kellett tartani és amikor négy nap múlva a szerencsétlenség következtében meghalt, a papírjaiban sehol nem szerepelt, hogy nős. — Szeretted? — Kevéssé ismertük egymást, olyan fiatal volt és magányos, mint én. Megkedveltem. A magányt egy fiatal lány nehezen viseli el. A néni sehová nem engedett és ha néha mégis szórakozni mentem, utána szófogadatlannak. akaratosnak mondott. Pedig csak én is boldog akartam lenni, mint a többiek. Felsóhajtott: — Charlotte néni soha nem értett meg engem. Tudod ő sokkal idősebb volt, mint az édesanyám. Szüleim házasságát sem helyeselte, mert az apám nagyon fiatal és egy kicsit talán könnyelmű volt. Legalább is az ö szemében. Féltem, hogy a mi házasságunkat is ellenezni fogja, azért szöktem meg Eddievel. Négy nappal az esküvőnk után, Eddienek vissza kellett térnie a csapattestéhez, akkor láttam utoljára. Csak néhány nap múlva értesültem a rádióból. hogy az a repülőgép, amelyen utazott: lezuhant. Ott álltam minden nélkül. Nem tehettem mást, visszatértem a nénihez. Tanulnom kellett, hogy dolgozni mehessek, annál is inkább, mert gyermeket vártam. Kiegyenesedett, rámosolygott Andrewre: — Köszönöm, hogy szeretsz, nagy ajándéka ez az életnek számomra. De most búcsút veszünk egymástól s kérlek, menj el... Andrew az előcsarnokban a nénibe botlott, aki még mindig kővémeredt arccal jött-ment. — Hallotta ugye, mi történt? Ez a gyerek még sírba visz engem. Ilyen szégyen. Remélem, azért nem gondol rosszat rólunk. Mindent megtettem értük, jó voltam hozzájuk. — A maga módján — mormogta magában Andrew. Besavanyodott teremtés, aki soha nem volt boldog, azért másokkal szemben sem tud megértő és jóságos lenni — gondolta. Egyszerre csak, maga sem tudta miért, megkérdezte: Teddy hol van? — Fenn a szobájában. Miért? — Mielőtt elmegyek, beszélni szeretnék vele. — Bár még maga sem tudta, mit fog neki mondani, de már is fölfelé indult a lépcsőn. Halkan benyitott a fiú szobájába. Teddy az ágyon kuporgott, néhány érem volt előtte kirakva és két térkép. Amint meglátta Andrewt, védőleg takarta be a kincseit. A férfi közömbös hangot erőltetve így szólt: — De szépek! Hol szerezted? Teddy összesöpörte egy csomóba az érmeket, de a kezét nem vette le róluk, majd dacos kis hangján megszólalt: — Az édesapámtól. Ő hozta és néha meg is szokott látogatni. Andrew hirtelenül nem tudta, hogy mit feleljen de aztán megszólalt: — Nagyszerű ember lehel az édesapád, én is megismerkedhetnék vele? — Nem, mondta Teddy, apa mindig éjjel jön, mert Charlotte néni nem szereti őt. — És anya? — Vele sem találkozik, mert anya fél a nénitől. Egy pillanatnyi csend után Andrew válaszolt: — Kár, hogy nem találkozhatunk, biztosan megkedvelnénk egymást. A gyermek megváltozott tekintettel nézett rá. — Nem hisznek nekem. És a gyerekeknek is hiába mondom és mutatom meg, mit hoz nekem apa. Senki sem akarja elhinni, hogy apám van. Andrew Foster igyekezett határozott színezetet adni a hangjának: — Tévedsz fiacskám, én tudom, hogy neked van apád. Tedd el biztos helyre ezeket az érmeket. Nagyon értékesek. Édesapád bizonyára nem örülne annak, ha elvesznének. Megsimogatta a fiú fejét és kiment — miközben arra gondolt — szegény gyerek azt hiszi a boldogságot lopni lehet. Lisa még mindig az ablaknál állt, amikor belépett, és mereven bámult kifelé. — Beszéltem Teddyvel. Végre rájöttem a baj okára, ha nem is tudom ezt pontosan szavakkal kifejezni. A fiú szenved az egyedülléttől, a megaláztatásoktól, egy csomó olyan érzéstől, amelyeket még nem ért, de mégis szenved miattuk. Figyelsz rám Lisa? — Igen, hallgatlak. — Neked szükséged van rám — folytatta a férfi. És Teddynek is. Nekem pedig mindkettőtökre. A feleségem leszel, Teddy pedig a fiam. És most gyere ide és sírd ki magad. Fordította: Bertháné S. Ilona KIMUTATÁS Az asszony ujjai egyenletes gyorsasággal verik a számológép billentyűit. Tizenkétezer nyolcszázhuszonhat, háromezer hatszázkilencvennégy... Annyira beidegzödött mozdulatok ezek, hogy szinte automatikusan csinálja. Egy pillantást vet az órára. Rögtön tíz óra és tizenkettőig el kell készülnie a havi zárlattal. Szeretné, ha a munkáján kívül semmi más nem foglalkoztatná, ha semmi másra nem kellene gondolnia. Szeretne mindent elfeledni, mindent... ami fáj... mindent... ami Vele kapcsolatos. De nehéz feledni, nehéz nem gondolni az életére, különösen ma, amikor huszonegyedik házassági évfordulójuk van. Kilencszázhetvenegy, harminckétezer hétszáztizenhárom... Gondolatai szabadon csaponghatnak, nem tud tőlük szabadulni. Még a gép kattogásában is azt hallja, hogy miért? /И/ért? Miért kellett életének ilyen vakvágányra szaladni? Miért? Ki a felelős? Haraggal rázza meg fejét, haragszik önmagára a gondolataiért! Miért igyekszik még most is, a történtek után is csak őt, a férjét mentegetni? Ha idegenek előtt teszi, mondjuk, hogy rendben van, de önmaga előtt? Pedig mindig talál mentséget számára! Próbálja megérteni az érthetetlent, azt, hogy elhagyta őt és még arról is elfeledkezett, hogy gyermekei vannak! El tudta szakítani az emlékek láncát, ami több mint két évtizeden át kötötte őket egymáshoz. El tudott menni azzal a biztos tudattal, hogy felesége még ma is, — minden megbántottsc'ga ellenére — szereti és bár még önmagának sem vallja be, de minden percben visszavárja! Fordít egyet a pénztárnaplón és ujjai tovább kopogtatják a számokat. Huszonhét, négyezerötszáz kilencvenhárom... Miért? Miért? Hát igen, fiatalabb! Amikor ő annyi idős volt, mint ma az a másik, akkor született a harmadik gyermeke. A kicsi lánya, aki már elmúlt tizenötéves és aki, mikor azt hiszi, hogy ő már alszik, a párnájába sírja bele kis bakfisszíve minden bánatát. Tudja jól, hogy a gyermekek közül ő, a legkisebb szereti a legjobban az apját. Es talán éppen ezért, ő haragszik rá a legjobban! Egy pillanatra megáll munkájában, sietve végighúzza homlokán hűvös kezét, talán azt reméli,hogy ezzel a mozdu lattal elhessegetheti sötét gondolatait is. De megállásra nincs idő, délig készen kell lennie a havi kimutatásnak. A papír-kígyó szemlátomást nő... sorakoznak egymás alatt a fekete számok. Gondolatai tovább kalandoznak. Alig volt húszéves, amikor világrahozta első gyermekét. Két esztendővel később meglett a várva várt fiú. Amikor a harmadik élet mozdult meg a szíve alatt, egyforma örömmel gondplt fiúra, kislányra. Mikor a kislány született, az orvosok órákon keresztül birkóztak a halállal és végül győzedelmeskedtek: a huszonötéves aszszonyt megmentették az életnek! Annyi Idős volt akkor, mint ma az a másik!... Elfogynak előtte a számok, néhány ellenőrző számítást végez még és egy nagyot sóhajt: egyezik! A nyomtatvány egyes rovataiba a kapott eredményeket beírni már gyerekjáték számára. Végül aláírja nevét és órájára pillant, majd erőltetett mosollyal teszi le a kimutatást a főkönyvelő asztalára. Péterfy Lívia 13
