Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-03-20 / 6. szám
VOX HUMANA (Folytatás a 8. és 9. oldalról) aztán mindenféle ürüggyel jöttek s kacagtak helyettem is. Akkor már láttam, hogy a mester gyanít valamit. Tizenkettőkor leült, s egy fél óráig írt valamit indigóval, aztán vette a kabátját s elment. Negyedóra múlva hívatott az igazgató. ,,/Vlost rúgnak ki" — kalapálta valami a fejemet, de érdekes, mégsem ez izgatott tulajdonképpen. Ültem a széken, s félpercenként ásítottam. Pedig egyáltalán nem voltam álmos. Aztán mégiscsak menni kellett, hát elindultam, de észre sem vettem, hogy kerültem be az irodába. Az igazgató az íróasztal mögött ült, előtte egy papírlap; rögtön láttam, az, amit a mester írt. Jobbra mögötte, kicsit előrehajolva az igazgató válla fölött, állt a mester. Néztek. Én egy szót sem tudtom kinyögni, pedig abban a pillanatban "eszembe jutott, hogy anyám mindig azt hajtogatta: ,,Fiam, az illedelmes köszönéstől sok minden függ..." — Mégis meghalt harmincöt éves korában — gondoltam, s már nem is próbáltam megszólalni, tudtam, úgyis hiába kínlódnék, nem nyílna ki a szám. Az igazgató felvette a cigarettáját (a hamu a hajtókájára esett, jól láttam), és kiküldte a mestert. Mikor ketten maradtunk, szívott vagy kettőt о cigarettából, s megszólalt: — No? Ma sem tudom miért válaszoltam neki éppen ezt: ■ Igazgató elvtársi Elromlott a motorom. Elrontotta! Az igazgató elmosolyodott:- Hallottam! És ezért akartál bosszút állni rajta? Miért nem szóltál a mérnöknek, vagy nekem? Egy pillanatig gondolkoztam, nem tudtam, mit feleljek. Nem is jutott eszembe, hogy szóljak valakinek. De most már mindegy, öt perc múlva úgyis ki tesznek. Pedig nem is tudtam nevetni rajta, mikor vakarózott. Az igazgató türelmesen várt egy darabig, nézegette a cigarettáját, aztán megkérdezte, hogy megjavítottam-e. Mondtam, nincs hozzá szerszámom. — Hát miért nem hozod be a garázsba? Látszott rajta, hogy csodálkozik. Ezen már én is elmosolyodtam, s akkor vettem észre, hogy már nem is félek. Egy csöppet sem. — A múltkor Kovács mérnököt is ki tetszett zavarni a garázsból a motorjával, pedig ő mérnök. S a mester sem szereti, ha a motorral foglalkozom. Mindig szidott, ha a szerelőknek segítettem. Pedig csak olyankor mentem, mikor semmi munkát nem adott... Tegnap is, tegnap is hiába mondtam, miért késtem. Nem hitte el. Beteg volt a nagyanyám. (Most mindent elmondok — gondoltam —, úgyis kitesznek.) Beteg volt, s csak ketten lakunk. Nem hagyhattam otthon csak úgy. Főztem egy teát... Az igazgató bólogatott. Észrevette a hamut a ruháján. Leseperte. Én elhallgattam, gondoltam, úgyis mindegy. Biztosan nem érdekli. Aztán rám nézett. — Holnap hozd csak be a kismotort. Szólj valamelyik szerelőnek, hogy segítsen megjavítani. Most mehetsz! Szólni akartam valamit, legalább megkérdezni, mi lesz velem,' de nem mertem. Köszöntem, s kisomfordáltam. Aztán megjavítottam a motort. Be is járattam. Senki sem szidott többet miatta, mert — ezt el is felejtettem mondani — közben áthelyeztek a szerelők mellé. Már egy fél hónapja ott dolgozom. Azért mégiscsak szerencsés ember vagyok én SZEKERNYÉS LÁSZLÓ (Átvéve az Utunkból) HARS LÁSZLÓ: A fi imáét а'фмИкй Katika már az óvodában egészen biztosan tudta, hogy a jó tündér nem kitalálás, hanem igazánból létezik. De személyesen csak akkor találkozott vele, amikor beíratták az első osztályba. A jó tündér dobogón állt, fekete tábla előtt s akárki tanító néninek nézhette. De Katika azonnal tudta, hogy senki más, mint a jó tündér. Ezért rögtön elhatározta, hogy minden szavát megfogadja, hiszen tudnivaló, hogy aki kiállja a próbát, azt a jó tündér végezetül megajándékozza — teljesíti kívánságát. Katika pedig nagyon szerette volna megérteni az állatok beszédét. így történt azután, hogy Katika mindig megtanulta a leckéjét, mindig elkészítette a feladatát, hogy kiérdemelje a tündér ajándékát. Hanem telt-múlt az idő, egyik hét, egyik hónap a másik után, az egyesek szaporodtak Katika neve mellett, de más egyéb nem történt. így érkezett el a bizonyítványkiosztás napja. Bizony, gyönyörű nap volt, tündöklő és vidám. A napfény úgy beragyogta a tanító nénit, hogy már mindenki láthatta: о jó tündér 6, senki más. A tanító néni Katikának átnyújtotta a bizonyítványát. Az is ragyogott, mintha tündérnyomdában nyomtatták volna. Azt ragyogta, hogy Katikának mindenből jelese van, de meg is érdemli. Katika boldog volt — és kerekre nyitott szemmel vdrta-leste a tündér ajándékát. S hiába várt, csak a bizonyítványt kapta, semmi mást. Katika csalódást érzett. De azután eszébe jutott valami s alig várta, hogy véget érjen az ünnepség. Lent a kapuban ismét elővette a bizonyítványt. Ugyanis azt gondolta: bizonyára abban rejlik a bűverő, amelynek segítségével az állatok beszédének tudója lehet! Böngészni kezdte a bizonyítványt: számtan, jeles; írás, jeles... a többit már tudjuk. 5 amint így olvasta, olvasgatta a szavakat, egyszer csak eszébe jutott, hogy mi volt szeptemberben, amikor először lépte ót az iskola küszöbét! Több se kellett Katikának. Becsukta a bizonyítványt s futott haza, ahogy a lába bírta. Otthon büszkén kiáltotta: — Anyu, idenézz, ajándékot kaptam a jó, a legjobb tündértől! Anyu megnézte a bizonyítványt. Módfelett büszke volt a tiszta jelesre, de nem látta, hol van a tündér ajándéka. Hiszen azt sem tudta, hogy a tanító néni valójában — jó tündér. De Katika elárulta neki ezt a nagy titkot. És elmesélte azt is: egyre várta, hogyha kiállja a próbákat, jutalmul megérti majd az állatok beszédét. Csakhogy a tündér más ajándékot adott. Azt, hogy most már megérti, mit mondanak a betűk, mit beszélnek a számok! Hiszen ez az igazi varázslatos tudomány. ■ És még nem is a legnagyobb — mondta anyu. De ha sose felejted el, hogy a tanító néni a jó tündér, ha ezután is jelesekkel lesz tele a bizonyítványod, mert kiálltad a próbákat, akkor majd magad is megtudod. S ezért van, hogy Katika, aki még csak most járja az első általánost, már alig várja, hogy a másodikba kerüljön. Mert megtanulta, hogy semmilyen tündér sem lehet jobb, mint a tanító néni és semmilyen tündérajándék nem ér annyit, mint a tudás. Süss fel Nap Pihentél már eleget, süss fel Nap, hozz meleget! Simogatásodra vár az erdő, mező, határ. Emlegetik nevedet, öregek és gyerekek. Mosolyogj szüntelenül, és minden arc földerül. CSANÁDI IMRE FICÁNKOLÓ Felleg szakadoz, friss fü fakadoz, bolyhos a barka boci, boci, tarka, nagyot ugrik, ficánkol, nem marasztja a jászol. I Öntöző vers Úgy vártam rád, húsvét napja, mint a fázos föld a napra Az idő vidáman telik, és az éj másnap reggelig színes álmokkal van tele: húsvéthétfő siess, gyere! Ágyam mellett szépen, rendben szagos viz néhány üvegben. Ma bizony nem lustálkodom, meleg dunyhám félretolom, nesztelenül, lábujjhegyen édesanyámat keresem. Elsőnek csak őt öntözöm. Azután gyorsan öltözöm. Kopog az út lábam nyomán, villanok az utca során. — Kovács Marika és Évi, itt vagyok, nem is kell kérni! Szép, jó reggelt virágszálak! Tessék harmat a rózsáknak! — Köszönöm a kinálgatást, csupán egy-egy színes tojást fogadok el, kedves lányok, főleg, ha ti választjátok! — Köszönök, mert kattan a zár, s a virág más harmatra vár. ZALA JÓZSEF 15
