Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-03-20 / 6. szám
bánni az idővel, úgy beosztani, hogy minden percnek íze, fénye legyen, amelyre mindketten emlékeznek majd. Képzeletében ez a délután már mint múlt jelentkezik. Látja az íróasztal-lámpa fénykörében könyökölni a kislányt, amint félig nyitott szájjal lesi a szót a szájáról, néha kidugja a nyelvét, mintha a szavait nyalogatná. S aztán a délután emléke már egy vadgesztenyesorba repül, a kislány nagylányként sétál egy fiúval, kisportolt, karcsú nagylány, s az emlék mozgékonyán, hosszúra nyúlva követi, akár az árnyék. ,,Apa mesélt... jaj! A ,,jaj" magasra szökken, az ötujjú levelek közt lebeg. ,,Úgy beszélt velem, mint a felnőttel. Ismertem a csillagok pályáját és a brüsszeli világkiállítást, a görög isteneket és a jéggyári munkásból lett szerkesztőt, az elektronikus agyat és Jumbót, az elefántot. Egy napon — kilencéves lehettem — apa felolvasott a regényéből. Nem sokat értettem belőle, és mégis folyton gondolni kellett rá. Számtanára alatt és szünetben, amikor lezúdultunk az udvarra. És ha Anyu rám szólt: egyenesen ülj! És éjjel is, igen, éjjel, félálmom bon... És megsúgtam a szomszédomnak, meg a naposnak és annak, akit legvilágos, könnyen érthető, — a kislány megérzi belőle magányosságát, amit az együtt töltött, eső áztatta vasárnapok se tudnak áttörni. — Rám költöd a spórolt pénzedet? — Nem pénzért vettem, kaptam! — A kislány a táskájába nyúl, kihúz belőle valamit, a háta mögé duaia. — Csak mutatni hoztam. Megmutatom t ^1teszem. Akarod, hogy megmutassam? — Persze hogy akarom. — ße fogom rámáztatni. Egy forint húsz hiányzik a rámához. Egy átszálló meg egy vonal ára. Legfeljebb gyalog megyek Katihoz. — Tessék. Itt a forint húsz. A kislány kemény kis csókot koppint a homlokára, majd szeles mozdulattal kezébe nyom egy fényképet... A fénykép egy férfit ábrázol, erős szálú, makacs haja, mint sapka ül a fején. Dárdai bólint. — Khm... — Szeméhez emeli a képet, de az arc összefolyik, nem lát mást, csupán a makacs, sötét hajtömeget. — Neked is tetszik? — kérdi mohón a kislány. Dárdai úgy fogja a fényképet, hogy hüvelykujja AI ß О R I S // /> //A if j jobban szerettem az osztályban, és annak, akire haragudtam. Nem bírtam magamban tartani. Egész történetet találtam ki Apáról, egy külön regényt...” Dárdai agyában és idegeiben mindez valóság volt már, a fiút is látta, sovány, lógázó járású, szemüveges fiatalember, furcsa módon őrá hasonlít. — Apu... — Akislány oldalára hajtja a fejét.— Pakolsz nekem indiánért? Kettőt! Csak kettőt! Nekem nem kell. — Gyorsan kijavítja magát: — Én nem kérek. — És szemöldökét felfelé húzva, titokzatos arccal: — Meg se kérded, hogy kinek viszem? — Bizonyára Anyunak. És? A másikat? ■ Katinak. ■ Ne-em. Nem Katinak! Úgyse találod ki! - A kislány a fejét rázza, puha hajából kicsúszik a szalag. — Hoztam neked valamit. — Nekem? — Dárdai ölébe ereszti a kéziratcsomót, melyet már percek óta szorongat. A kezdősorok a torkában fészkelődnek. Olyan részt választott ki — egyszerű mondatfűzés, minden vH Af befedi a férfi állát, száját. Megint csak annyit mond: Khm. — Feri bácsinak hívják. Ő hozott ide motorbiciklin. — Csak meg ne fázz. Mióta Anyu férjhez ment... — Hányra kell otthon lenned?— kérdi Dárdai gyorsan, s tekintete újból a fényképre siklik, onnan meg a, kislány kipirult arcára. — Látod, milyen sűrű haja van? Irtó sűrű! Már két fésű beletört! — nevet a kislány, s világos pötty-szeme ujjong és dicsekszik. — Életben még sokkal szebb! Ilyen magas! — A levegőbe dobja a karját, és a könyvszekrény legfelső polcára mutat. — Nagyszerű... — Dárdai arcára szorítja a tenyerét, mintha attól félne, hogy a mosoly leesik róla, darabokra törik. A szíve táján üresség támad, minden dobbanás visszhangot ver benne. — Miért tartod nyitva a szádat? — szól a kislányra. — Az előbb is, mikor meséltem, nyitott szájjal hallgattál, és most is... — Azt a lelkes, önfeledt mosolyt nyilván a rossz lélegzetvétel varázsolja az arcára, gondolja, és két térde közé állítja a kislányt, hogy jobban szemügyre vegye. — Nincs neked garatmandulád? Holnap orvoshoz viszlek. — Add vissza a fényképet! — Örülök, hogy megbarátkoztál azzal a Feri bácsival — mondja, s kissé félrefordítja fejét, mintha egyik fülével valami alig hallható hangra figyelne. A kislány szőke szemöldöke alatt két rózsaszínű vonal gyullad ki, a fülcimpája is kivörösödik. — Fényképen nem látszik, hogy milyen erős. Meg hogy milyen... — Elakad. — Milyen? — faggatja Dárdai. A kislány hallgat. Dárdai arra gondol, hogy minél inkább ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság. — Nem tudod megmondani? A kislány felhúzza a vállát, az arca tüzel. — No... Nem tudsz beszélni? Zavart kis nevetés kattan. — Azt se tudod, hogy mi a foglalkozása? — Gyárban dolgozik. Bicikliműhelyben. Bicikliket csinál. — Ennek örülsz úgy? — kérdi rejtett nehezteléssel, s kis szünet után: — És én? Én mivel foglalkozom? — Újságot írsz. Ez az egész?... Újságot ír. Mindössze ennyit tud róla? Elereszti a kislányt. — Úgy hív engem, hogy Brumi — szólal meg a kislány, és csiklandóson nevet. — Mert olyan mackó vagyok. — Nem vagy mackó. Ebben a korban... — De mackó vagyok. Egy vastag mackó. Dárdai önmagának sem merte eddig bevallani, hogy a kislány kövér. Igenis, kövér. — Stramm vagy — mondja elhárltón. — Tornászni fogsz, úszni... — Hívj te is Bruminak — szakítja félbe a kislány, égő arcát az arcához nyomva. — Neked szép komoly neved van. Anna. A regényemben is szerepel egy Anna. Rólad neveztem el.- Apu.. Dárdai szíve megdobban. Most az következik: milyen az az Anna?S újra övé a kislány. — Apu... Tudsz te kézen járni? Mi?... Mit? — Kézen járni. Ő tud! — Két karját a levegőbe lendíti, előrecsapja. — így csinál meg így... — Óriási! — mondja Dárdai, és nagyot, szárazot nyel. Ide-oda tologatja az íróasztalán levő tárgyakat, leveszi a szemüvegét, gépiesen dörzsölgeti az üveget. — Szerdán a kezén jött le a második emeletről! Képzeld! — kacag a kislány, és szemében ktgyúl az a lángocska, melyet egész délután hiába keresett. — Mindenki kijött a lépcsőházba, és őt nézte. Donner bácsi azt mondta: ez igen! ez már igen! Ez aztán a vidám fickó! Ez érti! Anyu meg vitte utána a sapkáját meg az aktatáskáját, és folyton szidta: jaj, te... te bolond!... Ilyen egy bolond! — A kislány önkéntelenül utánozza az anyja hangját, azt a morgásból, tiltakozásból, boldogságból szőtt hangot, amely eg szerre mély és magas. — Haza kell menned. Becsomagolom a süteményt. — Nincs még késő. Hétig maradhatok. Tapsoltak is neki, mondtam már? Az iskolában is elmeséltem. Úgy irigyeltek, hogy ilyen jópofa... izé... izém van... Feri bácsim — mondta a kislány, és ráemelte elragadtatott, tiszta arca't, nyakába ugrott, hevesen megölelte. — Egyszer megmutatom a gyerekeknek! Beviszem tornaórára. Ili néni megengedte! Dárdai a fiókba lökte a kéziratát. A szemüvege a földre esett, s ahogy utánahajolt, vaksin tapogatózva a szőnyeg arabeszkjain, a vér a fejébe tódult, a dobhártyáját feszítette. ,.Kézen járni.” Nevetséges! Sokáig érezte még a zúgást a fejében. Okvetlenül kivéteti a kislány garatmanduláját, határozta el. Az ablakhoz állt és füttyentett. 13
