Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-06 / 5. szám
Mgi/mcL Négyen voltak, mind megszokták mamát. Melege a nap volt nekik, szava a csobogó víz, simogatása a hűs szelecske. Megszokták és már nem is törődtek vele. Mert a nap azért van, hogy süssön, a forrás, hogy csörgedezzék, a szelecske, hogy dédelgesse az arcot. És Panni, alighogy bekanalazta az ebédet, ment hintázni. Gabi labdát kergetett Imrével, Jóska megigazította a nyakkendőjét s szaladt a moziba. A vacsora megfő magától. Az ingecske kivasalódik. A szemét elballag. Hanem egyik este, mikor hazajöttek, édesanyjuk nem volt odahaza. — Hol a mama ? Panni sírni kezdett: — Hova lett ?! Imi szomorkásán pislogott: — Ezt nem lehet kibírni! Jóska is elsápadt egy kicsit. — Hiszen ez borzasztó! És ültek, ültek. Azt hitték, az egész délutánt végig ülték, pedig csak egy percecske repült el. Akkor közéjük toppant mama■ A padláson volt, ruhát terített. Arca piros volt, nevetős. Felnéztek rá, ők is kacagtak, és soha nem szerették oly forrón, mint most. Mert megérezték, hogy ő a ház fényt adó napocskája, amely fölöttük ragyog. О az éltető meleg. BÁLINT TIBOR Hová kell az ibolya l — Hová kell az ibolya? — Gyárba megy az óvoda. — Mit néztek a gyárban meg? — Géppel sütött kenyeret. — S kié lesz az ibolya? — Néniknek adom oda, kik a tésztát dagasztották, kerek cipóra osztották, ropogósra megsütötték, megilleti, bogy nők napján a gyermekekfelköszöntsék. 26 TAMÁS MÁRIA A kényes babák Zsuzsikának volt egy kis babaszobája ott lakott régóta a három babája: Mari parasztbaba, a porcelánbábu, meg egy balettbaba, karcsú, táncos lábú. A két szép babára Marika dolgozott, ő varrott, meg főzött, vasalt is, meg mosott, mégis szidta mindig a két kényes bábú, miért olyan lusta, lassú, no meg bárgyú. Megúnta már végül Marl is a dolgot és a két babának egy szép nap felmondott. Volt nagy ijedelem! Elkezdtek ám sírni! Nekik kell dolgozni? Ki lehet ezt bírni? Elment hát Marika, ottmaradtak ketten, hétfőn kezdtek mosni, befejezték kedden. Mit szerdáig főztek, csütörtökön ették, péntektől szombatig sült galambot lesték! Zsuzsika egy reggel bejött a szobába: piszok, por mindenütt, amerre lép lába, ajtó, ablak, mocskos, dühösen körülnéz, ott a szennyes edény! Milyen rendetlenség! „Lusta puccos dámák"! — szidja a két babát — „hozzátok a seprűt! Gyorsan! Hol a lapát? Míg nem ragyog minden, addig nincsen ebéd! Aki nem dolgozik, az biz ne is egyék!“ Ugrik a két baba, söpör és takarít. Zsuzsika példának állítja a Marit, izzadnak a babák, a padlót súrolják, nyögnek, sóhajtoznak, derekukat fogják. Két hét alatt a két kényes puccos dáma megszokta a munkát, s a babaszobába‘ ragyogó tisztaság és rend uralkodik, rájöttek: a restnek az álla felkopik! VERSEGHY ERZSÉBET Tompa István: A mérnö knő vagy fejbúbra tolt, összemaszatolódott tányérsapkák alól. Mintha nem is azt figyelnék, amit mond, hanem a jelenséget, úgy önmagában: a mémöklány-mester jelentést tesz... Vera mondja a számokat, olvassa őket a jegyzetfüzetéből, izgalmában észre sem veszi,a jóindulatúan-kíváncsi tekinteteket. Kocsistnézi,kinekkezében néha másodpercekig áll a ceruza, mert ő lassan, hosszú szünetekkel beszél, hogy valamit el ne tévesszen. A nagy füzet fölé hajoló férfi arcát alig látja, mondja tovább a számokat, s már parányi verejtékcseppecskék gyöngyöznek a homlokán. Kocsis föl sem néz. — Békési, te következel! Jó néhány másodperc is eltelik, míg Vera föleszmél, hogy első jelentésének végére ért, s megúszta egyetlen kérdés nélkül. Másnap sem szólt senki közbe, a harmadikon sem... Néhány ilyen villámértekezlet után Vera megértette, hogy ezek a tányérsapkás emberek biztos kezű, tapasztalt parancsnokok, akik minden pillanatban pontosan tudják, mi történik s miért történik a frontszakaszuk minden pontján. És Kocsis? Még arra is csalhatatlan biztonsággal csap le, amit a legöregebb rókák próbálnak eidugdosni néhány napig a világ szeme elől, míg rendbeszedhetik anélkül, hogy kikapnának érte! Mintha három dimenzióban látná a részleget! Honnan ez a fölényes nyugalom? Nem, valami egészen más. Hiszen olyan, mint egy felhúzott rúgó, a higgadtság leple alatt mintha minden pillanatban ugrásra készen állana. Vezényel, utasít, cikázik száz megoldásra váró termelési ügy között, s közösen mozgat, taszít előre mindent maga körül. Mintha valami konok szenvedéllyel összpontosítaná minden energiáját arra, hogy a kettes részleg hajszálra tartsa a menetrendet. Vera számára nyugtalanítóak ezek a felismerések... Telnek a napok, de a mesteriroda kis asztalán egyre lassabban apad az áttanulmányozandó műszaki könyvek, gépleírások halmaza. Mintha egyre kevesebb idő maradna azokra. Elérkezik este nyolc óra, s Vera épp hogy csak rendbe tudja tenni a kötelező napi nyilvántartást. Kinyitja valamelyik vékonyabb 27 füzetet, de félóránál nem bírja tovább. Lassan felöltözik, bezárja a kis irodát, s a gyéren világított utcán hazabandukol a munkásszállóba. Messze, nagyon messze villognak a belváros utcáinak fényei. Épp csak belekóstolt akkor este a város életébe, azóta csak a négyszáz méternyi utat rója az otthon, s az üzem között. S most rádöbben, hogy ezt a kicsinyke útvonalat sem látta még napvilágnál. Reggeli sötétben indul el, esti sötétben tér haza. Elnyom egy kis sóhajt magában: majd később, mikor majd könnyebb lesz... De az első hét után Vera riadtan kezdte sejteni, hogy még az eddigieknél is nehezebb napoknak néz elébe. Apró jelekből megértette, hogy a türelmi idő lejárt. Azért járt le, mert valaki utasítást adott, hogy most már ne kerüljék meg, ne kíméljék őt többet ? Nem, senki sem adott ilyen utasítást, de a helyzet, a tények vaslogikája utat tör magának, önálló munkakörben dolgozik. Mindenért ő felel. Somos, a legtapasztaltabb öreg brigádvezető ezen a héten éjszakai műszakban dolgozik, s elvégre, ha valaki mester, akkor csak tudjon többet, mint ő, még ha ilyen jóképű kis nő is „civilben“. Bizonyára ilyesmi fordult meg annak a fiatal hengerlőmunkásnak a fejében, aki azon a reggelen Vera elé toppant: — Azt hiszem, ennél a darabnál nem tartották be a receptet. Mi az elvtársnő véleménye ? Vera kézbe vette a darabot. Nézte, forgatta, de már tudta., hiába nézi. Persze, le lehetne futni vele a laboratóriumba, s elkészíttetni az elemzést. Csakhogy a „régi motorosok“ az ilyesmit már fogásra, tapintásra tudják... Magán érezte a fiú várakozó, ravaszkás tekintetét. Talán csak azért állt elébe a kérdéssel, hogy próbára tegye őt, s aztán lassan nyereg alá puhítsák , ha valami szamárságot mond! Kétségbeesetten pillantott körül Nincs kitől segítséget kérnie. A fiú nyilván türelmetlen, a gép - dolgozik, nincs ideje hümmögésekre. Vera végre kinyögte: — Hagyja kérem nálam a darabot... mindjárt megnézem. A fiú felvonta a vállát, szaladt vissza a gépéhez. 15 '■4 m
