Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-06 / 5. szám
и bt t Alig látszott ki a nagy dunna alól, alig lehetett hallani fájdalomtól megtört hangját. Fia, leánya és menye álltak az ágya mellett. Azt a keveset, amit a beteg anya szavaiból megtudtunk, a fiatalok között kitört heves veszekedésből egészítettük ki. £1 rettentő, szomorú eset. Az anya, aki ma csak árnyéka önmagának, valamikor fiatal, egészséges asszony volt. öt egészséges gyermeknek — három fiúnak és két leánynak — adott életet. Férje jó ember volt, a kis bérért keményen meg kellett dolgoznia. Az anya beosztotta a kis jövedelmet a család ellátására. De ez a szerény, békés élet nem tartott sokáig. Az édesapa beteg szíve nem bírta a kemény munkát, nagyon fiatalon hagyta itt a családot. öt iskolásgyermekkel maradt magára az édesanya, öt gyermekkel, akik enni kértek, ruhát, cipőt szaggattak, akiknek könyvre, füzetekre volt szükségük. Bizony, csak nagy nehezen tudott munkát találni és nagyon sokáig tartott, amíg meggyőzte az urakat, hogy ugyanúgy helyt áll munkahelyén, mint a férfiak. Megállás nélkül dolgozott, hogy öt gyermekét eltarthassa. A „gyermeki hála“ A gyerekek felnőttek, kitanultak és amikor az utolsót is útra engedte, fogyni kezdett az anya életereje. A sok gond, nélkülözés, az emberfeletti munka megbosszulta magát. De az anya nem hitt a fájdalmaknak, a betegség nem tudta levenni a lábáról, hiszen éveken keresztül megszokta már a sok szenvedést. Évekig betegeskedett, évekig nem tudta ágynak dönteni a fájdalom — de egy napon nem bírta tovább. Súlyosan megbetegedett — ápolásra, segítségre volt szüksége. És ekkor döbbent rá, hogy egyedül van. Egyedül? Hiszen öt gyermeke van, öt család, ahol segítséget, otthont talál. Megkérte szomszédasszonyát, írja meg helyette mind az öt gyermekének, milyen állapotban van. A leveleket elvitte a posta és a beteg anya türelmesen várt. Az öt gyermek közül négy sajnálkozással teli levélben válaszolt és egy fiú eljött. Eljött és magával vitte beteg édesanyját. Kedvesen fogadták, jól érezte köztük magát. Lassan egészsége is javult, talpra állt és ott segített, ahol tudott. Egyszer azt vette észre, hogy a házban nincs minden rendjén. A menye már nem volt hozzá kedves, a fia szótlanul, haragosan járt-kelt. Nem hagyta nyugton, megkérdezte és megtudta, hogy 6 az oka a családban uralkodó feszült hangulatnak. A fiú azt is bevallotta, hogy írt testvéreinek, vegyék magukhoz anyjukat, de egyik sem jelentkezett és ő már nem tudja, nem akarja tovább itt tartani, mert a felesége válással fenyegetőzik, ha anyja el nem hagyja a házukat. Az édesanya meghallgatta a fiát, úgy mint évekkel ezelőtt, amikor panaszkodni jött, ha valami bántalom érte. Meghallgatta, de nem sírta el magát, csak a szíve kövesedett meg. Összekötözte kis batyuját és csendben — ahogy jött — elment. Senki nem tartóztatta, senki nem hívta vissza. Elindult, de hazáig már nem vitte el a lába. összeesett a fájdalomtól. Amikor a kórházi ágyon magához tért, ott álltak körülötte fiai, leányai, unokái. Miért jöttek? Nem a szívük húzta ide őket, hanem a szégyen, a félelem: mit szólnak majd az emberek, az orvosok? Eljöttek, hogy egyezséget kössenek. Szerződést. Mindegyik testvér kötelezi magát, hogy két hónapon keresztül gondját viseli az édesanyának, ellátásban, ápolásban részesíti. Ebben megegyeztek, a szerződést mindegyik megfelelőnek találta, azt azonban egyikük sem vette észre, hogy a szerződésből kimaradt a szív, hiányzik belőle a hála és a szeretet — de ki is törődne közülük ilyen jelentéktelen apróságokkal! Az egyezségben foglaltakat betartották. Az anya a két hónap letelte után mindig tovább költözött — mit tehetett volna mást? Egy ideig minden a legnagyobb rendben ment. De aztán jöttek újra a civakodások, kifogások: az egyiknek nagyok voltak a gyerekei, a másiknak kicsi a lakása. Valamelyik megbontotta a szerződést, nem „váltotta” ki az anyát. így került a dolog a bíróság elé. Őt gyermek bíráskodott — egy anya miatt. Nem azért, hogy miként szerezzék meg maguknak, hanem, hogy miként szabaduljanak meg tőle. És itt csődöt mondtak a törvények. Azok a törvények, melyeket emberek — emberek számára alkottak. De vajon beszélhetünk-e róluk, mint emberekről? 28 Vera érezte, hogy tüzel az arca. Ez az első nyilvános veresége. S még ideje sincs, hogy kicsit összeszedje magát, a munkaszervezési osztály egyik tisztviselőnője viharzik be a csarnokba: — Niculescu elvtársnő, még mindig nem adta be a prémiumjavaslatot. Vegye tudomásul, hogy maga miatt már eddig két napot késtünk a kifizetéssel. Vera elsápadt. Ez egyszerűen kiment a fejéből! S a tisztviselőnő lármázik tovább, eszébe sem jut arra gondolni, hogy jó néhányan hallják a munkások közül. — Figyelmeztetem, ha egy órán belül... Vera beszaladt az irodába. Mit mondanak most róla az emberei? De hogyan készítse el egyedül a javaslatot, hiszen nem ismeri még a munkásokat! Nincs más kiút, minden „figyelmeztetés“ ellenére njegvárja a délutáni műszak kezdetét, s megkéri Somos bácsit, hogy segítsen. Negyedóra múlva a brigádvezető futott utána. — Elvtársnő, a négyes, ötös és hatos perceken belül leáll! — Miért áll le ? — Kifogyott az anyag... A tegnapi vételezésnél azt hiszem elfelejtettük, hogy mától vastagabb mértékkel megyünk, nagyobb a fogyasztás. „Elfelejtettük?!“ Nem akarja nevén nevezni a tényt, hogy ő felejtette el. Ez kizárólag a mester dolga... Egy óra sem telt bele, telefonhoz hívták. A minőségi ellenőrök főnöke kereste: — Niculescu elvtársnő, tegnap reggel óta valami nincs rendben maguknál. Attól tartok, egyes gépekben kisebb nyomással dolgoznak. Kérem, ellenőrizze. Vera elhaló hangon válaszolt: — Igen... Azonnal ellenőrzőm. Mire a műszak véget ért, úgy érezte magát, mint akit végigvertek. Somos bácsival bezárkóztak az irodába, összeállították a prémiumjavaslatot. Miután elkészültek, az öreg szánakozva figyelte Vera feldúlt, sápadt arcát. Megvakarta kopaszodó fejebúbját: Folytatjuk 16 25 MAGDA TRAMEROVÁ, bírónő Egy mérnök számára nem lehet ezekben semmi bonyolult. Negyedórányi nyugodt böngészés (a szélesvállú, nagydarab ember közelsége most nem zavarja) — s néhány iratban már otthonosan mozog. Igaz, még hátra van a közelebbi ismerkedés néhány ilyen ügyviteli tennivalóval, de azután végre az asztalon halmozódó műszaki könyvekhez, gépleírásokhoz foghat. Csak akkor fogta el ismét a kétség, mikor órájára pillantva — este fél kilenc volt — megállapította, hogy több, mint tizennégy órája van már a gyárban. Mikor rágja majd át magát mindezen ? A második nap az elsőtől alig különbözött, a harmadik is csak annyiban, hogy a déli értekezleten már személyesen kellett jelentést tennie. Kocsis irodája nem sokkal nagyobb az övénél, de elfér benne a hét-nyolc ember. Két pádon ülnek, szorosan egymás mellett, Verának tapintatosan kényelmesebb helyet szorítanak. Kocsis az asztala mellett ül, kinyit egy méternyi széles űrlapot: — Badea, kezdheted! Pattognak a számok, adatok, távirati stílusban megfogalmazott helyzetjelentések. Nem gyorsabban annál, mint amennyi idő alatt Kocsis bejegyzi a mondottakat, de értelmezésre, elemzésre látszólag egy lélegzetnyi idő sem marad. S Kocsis mégis könyörtelenül közbevág az épp bemondott szám után. — Miért? Már a harmadik napja lemaradsz hét-nyolc százalékkal! — Növekedett a selejt. Az öntöde... — Hegyibeszéd! Egy százalékos eltolódás nem igazol hetet. Ülés után maradsz, majd tovább beszélünk. S akit Kocsis ülés utánra maraszt, mélyet, izgatottat szív a cigarettájából. Vera szájpadlása kiszárad, míg reá kerül a sor. S amint elhangzik a „Niculescu elvtársnő“, mintha egy csapásra megváltozna a telefüstölt kis helyiség hangulata. Az olaj és fémreszelék szagát árasztó köpenyek tulajdonosai nincsenek már gúnyoros, figyelő harci készenlétben, hogy visszavágjanak, ha az épp elhangzó jelentés az ő osztályukra tenne valami bíráló megjegyzést. Érdeklődő, kiváncsi tekintetek figyelnek a félrecsapott
