Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-02-20 / 4. szám
ф д Szerényen, szemlesütve elmosolyodik, amint a kérdést meghallja: ■Hogyan emlékezik az 1948-as esztendőre? — Ez az esztendő engem kétszer tett boldoggá. Februárban a munkásgyőzelemmel, és aztán az esküvőmmel. Mikor voltam boldogabb? Azt hiszem egyik boldogságom sem lett volna teljes a másik nélkül... Tíz éves voltam, amikor napi ötven fillérért napszámba mentem. Hajnaltól estig robotoltam... Tudom én mi a nyomor! Aztán jött negyvennyolc. Nem értettem, nem tudtam pontosan mi történik, de hittem, reméltem, hogy ezután már jobb lesz! Apám azt mondta: Ne féljetek, már nem fogunk éhezni többé! Igaza volt! Nem csalódtam... Sem a győzelemben, sem a házasságban. Három nagy gyermekem van. Nagyok?! A legidősebb tizennégy éves, a legfiatalabb tíz és fél. De már nagyok! Azt mondták: „Anyuka dolgozik, hát mi fogunk takarítani.“ Elosztották a napokat, hétfőn-kedden az egyik, szerdán-csütörtökön a másik, pénteken-szombaton a harmadik a „napos“. Ha vasárnap is dolgozom, mind a hárman együtt takarítanak. Aranyos gyermekek! Mennyivel szomorúbb, szegényebb lenne nélkülük ennek az asszonynak az élete! Értük él, dolgozik. És örömmel dolgozik! Már tizenöt éve. Ő mondta: — Mennyire más ma a munka! Öröm dolgozni, hiszen a miénk, amit gyártunk, amit építünk. Öröm látni, ahogy a gép ontja az anyagot, ahogy gomba módra nőnek a hatalmas lakóházak. Nem is tudom, talán százat is építettek már Novákyn! Üzemünknek bölcsődéje is van, meg kultúrháza, tanonciskolája, strandja, stadionja. A gyár akkorát változott, hogy rá sem lehet ismerni! Nézzen csak körül, csupa új épületet lát az ember! Régi talán már nincs is! Hankus mester szólal meg: — Még van, de a berendezés már abban is új! Negyvennyolctól tizenkétszeresére nőtt a termelés! — Hát képzelje! Mi lett ebből a pöttömnyi gyárból! És nem is csodálom! Igyekeznek az emberek! Többnyire... Sokan megértették már, hogy a magunkéban dolgozunk, és hogy minél jobban dolgozunk, annál több jut mindenkinek! Minden az embertől függ... Nem úgy, mint tízéves koromban! Lelkesedését, mosolyát, hirtelen szomorúság űzi el. A könnyes múlt egy fekete emléke fakadhatott fel lelkében, de csak ennyit mond: — Milyen jó, hogy a mi gyermekeink már új világban élnek! Arca, mint a tükör, úgy másolja a lelkében összetalálkozó szívfacsaró tegnap és a tiszta, szép ma párharcát. A jelen győz: — Szívvel, lélekkel kell dolgoznunk, hogy a múlt már soha vissza ne térhessen! Ezt mondta! S milyen őszinte, mennyire szép és igaz szavak ezek ennek az egyszerű asszonynak az ajkáról! Szabó Piroska és Beerovó Sofia orvosnők belgyógyászati szakképesítést nyernek Megérkezés EMBEREK Ugyanannál a megállónál szálltak le az autóbuszról. Mindketten bizonytalanul tekintettek körül az ismeretlen fehér térségen s csaknem egyszerre indultak a kórház bejárata felé. Amikor az utolsó épület folyosóján újból találkoztak, egymásra mosolyogtak s ez az ismerkedés olyan diákos volt, olyan jóleső. Ismét internátusba, iskolapadba kerültek ezek a diplomás emberek. Sofia Beerová, a bandlovai körzeti orvos és Szabó Piroska doktornő, aki az Ipoly menti Déménden őrködik az emberek egészsége felett. Három vagy négy éve, hogy kemény kézsZorítással tettek ígéretet, becsületesen helytállnak az orvosok sorában ott, ahol szükség lesz rájuk. A galántai Sofia örömmel követte férjét a bányavárosba, a dunaszerdahelyi Piroska friss diplomával, boldog izgalomtól fűtve és hivatástudattal utazott Ipolyságra, hogy átvegye a falusi orvosi rendelőt. Azóta 2 év telt el. S most itt vannak újból. Tanulni, s e vizsgán elnyerni az I. fokú belgyógyászati szakképesítést. Az okleveles „diákok“ — „Orvostudomány — egy életre szóló tanulás” — így hangzik a jelszó az Orvosok Továbbképző Intézetében Treníínben, ahol a szlovákiai orvosok és gyógyszerészek promóció utáni nevelésével és szakorvossá képzésével foglalkoznak, MUDr. Dionyz Dieska docens vezetésével. Hogy orvosainkat mennyire fűti a tudásszomj és mennyire lépést akarnak tartani a haladással, azt az intézetben vizsgára jelentkezők bizonyítják a legjobban. Vannak köztük fiatal orvosok, akiknek három, legfeljebb négy év alatt el kell nyerniök egy alap-szakképesítést (belgyógyász, sebész, nőgyógyász, gyermekorvos), nagy tapasztalatú szakorvosok, akik több évi gyakorlati munka és tanulás után további vizsgára jelentkeznek. S erről a tanulásról, a nevelésről az állam gondoskodik. Rendszerint a munkahely segítségével, hisz egészségügyi intézményeink szakemberei és felszerelése erre minden lehetőséget megadnak. Ha erre még sincs mód, mint például egy vidéki körorvos esetében, az intézet hosszabb-rövidebb lejáratú internátusi tanfolyamokat rendez, mert az első fokú attesztációt rpinden orvosnak négy éven belül meg kell szereznie. Három hónap az intézetben Orvosaink tudják jól, milyen gondokkal küzdenek külföldi kollégáik, mondjuk egy amerikai kisvárosi fiatal doktor, aki részt akar venni egy szakosító tanfolyamon. Nemcsak a kurzus költsége nehezedik a vállára, de főleg a helyettes kérdése, hisz betegeit nem akarja elveszíteni. Az egész család és ismerősei anyagi támogatásával tudja csak ezt az összeget megszerezni,
