Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-12-25 / 26. szám

►

Az üvegmassza gyö* nyörű alakot völt a fúvócső végén

Ez aztán a hatalmas üvegbuborék!

FR.SPÁClL. felvételei

izzó kemencék hatalmas lángtorka a lenyugvó nap színével bíborozza be a szüntelenül mozgó alakokat. Sejtelmes fénye a fiú szóke fején, majd a fúvó arcán pihen meg és titokzatos figurákat vetít a varázspálcának is beillő fúvócső végén alakuló törékeny szépségre.

— Ez itt Anglia, az ott Svájc. Jobbra Amerika, előtte Hollandia, — hallgatjuk a különleges földrajzi sorrendet, amely itt az exportkészítmények alapján osztja szét a világot.

— Hatvan országba vándorol termelésünk hetven százaléka — szolgál felvilágosítással Horváth elvtárs, a Lednické Rovne-i üveggyár kereskedelmi igazgatója, amíg mellettünk a hosszú száron büszkélkedő kehelyszerű borospoharak készülnek. Hatvan távoli és közeli ország, ahol a nemesen ívelt poharak csengésében, a leleményesen megoldott üvegkészletek fényében és a súlyos vázák pompás színében a vágmelléki kis község dolgozóinak ügyes keze tükröződik vissza. És vonzza az érdeklődőket. Francia, holland, amerikai és a negyven éve ugyanazt

Az

az árut rendelő svájciak találják meg az utat az erdőktől övezett gyárba, az üvegipar szlovákiai bölcsőjébe.

— Ezek a „gyerekek” készítik az üvegcsodákat? — kérdik ámulva, ha a műszak végén kitóduló fiatalokat látják és még nagyobb érdeklődéssel veszik kézbe a legújabb mintadarabokat.

Pedig valóban így van. A messzi országokat bevándorolt üvegesmesterek mellett lesik el ezt a művészi mesterséget az üzemi tanonciskola növendékei. Az sem riasztja el őket, hogy az itt meghonosodott szólásmondás ezt tartja: kilencvenkilencszer égeted meg magad, amíg jó üvegfúvó leszel! Tudják, hogy ők már sokkal kisebb áldozat árán is megszerzik az üvegesmesterség tudományát. Meg aztán ha a szertelen láng el is éri a kezüket, az üzemi orvos — ugyancsak üvegesmester fia —, mindjárt ott van a segítséggel. Az üzem tanonciskolájában az elméleti tudást szerzik meg, a tapasztalt mesterek pedig a gyakorlati ismereteket adják át az ifjabb nemzedéknek. Hisz az üvegesmesterség ezen a tájon apáról fiúra száll, ha a hagyományt néhány üveghez vonzódó lány meg is bontja az utóbbi időben.

A tűz állandó izzásban van, a homlokokat a verejték teszi fényessé. A ráncos, a fúvócsőt ügyesen forgató kezekből fiatalok sorfala között halad át az izzó Uvegmassza. Szinte csodálatos, hány kéz járul hozzá, hogy a forró tömegből üvegcsoda készüljön. Akárcsak a mesében: az

Ш

m

. AV

II

Egy ember hazatalált

A pulykákhoz kerestünk gondozót, amikor eszembe jutott, hogy valaki nemrégen Dudás nénit ajánlotta onnan a faluvégről. Azt is megjegyezték, hogy el kelne neki egy pár korona, mert a férje munkaképtelen.

Amikor felkerestük, varrt. Méghozzá fél kézzel, ugyanis a bal kezefeje hiányzik. Csodálkoztam, miért kell neki viselnie kettőjük eltartásának a terhét. Ezt is megtudtam később, amikor Dudás néni már nálunk dolgozott.

A melléhez szorított szalmacsomóból a pulykák szállásának földjét hintette fel, amikor kint megállt egy férfi, botra támaszkodott, kalapja alól csak véreres szeme látszott ki, az arca elveszett az egyhetes szakállban. Részeg volt. Csak azért nem esett el, mert a bot tartotta.

— Dudás néni, ki ez? A férje?

— Ő. Iszik. Mindig iszik. — Mondta keserűen.

Aztán amikor magunkra maradtunk, áradni kezdett belőle a panasz hosszú patakja. Két gyermekük van. Az egyik nős, csalódja van, nem támogathatja még a szüleit is. A másik fiú Csehországban dolgozik. Elment az apja miatt. Néha ír, de pénzt bizony nem küld. Biztosan attól fél, hogy az apja elissza. Igaz,

a kis házacskát az ő segítségével építették fel. Egy szoba, konyha, éléskamra. Milyen boldog, meleg otthon lehetne. De ilyen emberroncs mellett harminc év alatt sem ismerte meg, mi a boldogság. Ő egyedül nem tudott az ital szenvedélyébe szédült embernek segíteni.

Aztán beszélgettünk erről a szövetkezetben, majd felvetődött Dudás bácsi esete a nemzeti bizottságon is. Ezt akkor tudtam meg, amikor a félkezű asszony, a serény pulykagondozó elújsdgolta, hogy férjét behívatták a nemzeti bizottságra és azóta hetenként kétszer a járási kórházba, elvonókúrára.

Nem telt bele sok idő, hogy ismét ott jártam, a pulykákat ellenőriztem. Dudás néniről sugárzott az öröm. Még a tollas jószágok is osztoztak jókedvében. Csőrükkel rojtossá csipegették szoknyája szegélyét.

— Képzelje el, már két hete nem ivott az uram — újságolta. Otthon is segít, megeteti az aprójószágot, ide is ki-ki jön, hogy könnyebben elvégezhessem a munkát. Megírtam a fiamnak, azt válaszolta, hogy nemsokára hazajön látogatóba.

Bizonyságul elhozta megmutatni fia levelét.

És kicsi házukba beköltözött a nyugalom, mert egy félig elveszett embernek volt aki megfogja a kezét, mert nekünk, többieknek is fájt Dudás néni bánata.

KOVÁCS ELVÍRA, Ekecs

Halkan lenyomja a kettes számú betegszoba ajtaján a kilincset. Aztán odamegy a nyolcvanéves Jurek mama ágyához s megérinti a karját.

— Nagyanyó, vért veszünk. Tessék kijönni a rendelőbe — suttogja csendesen.

Hatkor újból ott van a kettesben. Nem gyújtja föl a villanyt, úgy nyomja kezünkbe a hőmérőt, majd nesztelenül szedi össze poharainkat, hogy tisztán visszahozza. Pedig nem is akármilyen nővér ő. Főnővér. Én inkább úgy mondanám, hogy jó nővér, vagy hogy csendes nővér. Mert csak az isten a megmondhatója, milyen áldás itt a nyugalom részünkre. A bilirubin a legkisebb rezzenéstől is fölemelkedik és ilyenkor el vagyunk keseredve, mert ez azt jelenti, hogy nincs útilapu hazafelé. Még a falak is velünk sóhajtoznak, ha rákezdjük sorban.

Jurek nagyanyát a tejcsarnokban fogta el egy asszony, és a helybeli nemzeti bizottság irodájába