Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-12-11 / 25. szám

Innen a tervezőnő, Mikusová Jozefina szentélyébe hatolunk be. A fiatal tervezőnő szabadnapos, de máris itt van a szomszédos teremből, a holló­fekete fürtű Pobiecky Mária, aki örömmel mutatja meg a sárga ház leg­nagyobb titkát, amit a neu-gablonzi konkurrensek is szívesen megismer­nének — a legújabb kollekciók modelljeit. És ezekben a pillanatokban mélységes szomorúság tölt el az Atlantiszként rég elsüllyedt gyermekkorom felett. Ilyen karácsonyfadíszeket mi nem ismertünk. Ezeket bizony deres halántékú férfi létemre is örömest elfo­gadnám, hogy kis fiammal együtt díszítsem velük a szeretet ünnepének szagos fenyőfáját. Ám ezeket a kedves, modern mesékből kilépett és pillanatonként Jirí Trnka bábuira emlékeztető kis üvegfigurákat: a nevető Naphoz hasonló oroszlánt, a ravasz rókakomát, a feketepettyes kutyust, a cicát és a töb­bieket, amelyekben annyi a báj és a kacagtató ötletesség, az idén, sajnos, üzleteinkben nem kaphatjuk meg. A piros, a kék és a sárga meg a zöld KÖRÜL Viera Ondrejková ezüs­­tözi az üveggömböt PRANDL S. felvételei Horecka Mária üveg* fúvó a műhely Szocia­lista Munkabrigádjának vezetője üveggömbök vonaton, hajón és repülőgépen vagy esetleg teveháton messzi útra kelnek, hogy valahol, egy elesett algériai szabadságharcos árvájának, vagy egy izlandi halász szöszi kislányának, vagy pedig egy meggyötört alabamai néger család bús szemű fiacskájának varázsoljanak mosolyt az arcára. Amikor kiléptem a sárga ház kapuján, ahol egész évben karácsony van, visszanéztem... Az egyik emeleti ablakban piros üveggömböt pillantottam meg. Lehet, hogy az a feketefürtű lány tette ki búcsúzóul. Lehet, nem tudom... Megáll­tam és néztem, néztem... Addig néztem, amig a környék gyerekhada körém nem sereglett. A gyerekek mosolyogva kiáltoztak, mutogattak, harsányan kacagtak. És a piros üveggömb meg egyre jobban csillogott, villogott, aztán hogy-hogy nem, óriási szemafortükörré változott és a végtelen mesz­­szeségbe tükrözte azt a sok derűt, vidámságot és gyermeki jókedvet, hogy ilyenkor, karácsonytájt a földkerekség gyermekmillióinak, feketéknek és sárgáknak, barnáknak és fehéreknek egyaránt jusson belőle. BARSI IMRE öreg éjjeli őrnek vénasszony szá­mára voló nyelőcsövet kapott nyelvvel. Mikor hazaért, minden­kinek beszerelte, amit kellett s még boldog is volt, hogy így si­került. De nem sokáig. Gyűlésre jött a szö­vetkezet tagsága. De furcsa fényeket látott megvillanni a szövet­kezet elnökének sze­mében. Egyre csak egyre a tizen­hat éves fruskákat mustrálgatta. Hej, de kitört ekkor a vihar. Az elnök felesége szót kért. Hűtlen­séggel vádolta őszbe csavarodó fejű férjét. Utána az agronómus felesége következett. Hogy ő már nem bír az urának főzni, öt rán­totthús szeletet és utána öt por­ció marhagulyást is megeszik. Hét porció túrósgaluskát vacso­rázik. Ez a kiadós étkezés olyan sok időt vesz igénybe, hogy mun­kára alig marad ideje. Ezért történt az, hogy az egész szövet­kezet elkéste az agrotechnikai határidőt. Persze ennek mind, mind az újonnan vásárolt gyomor az oka, no meg az, aki vásárolta. Most azonban mintegy varázs­szóra mindenki az öreg éjjeli őr felé fordult, aki szólásra emel­kedett, talán először életében. De most túltett még az öreg Lefety Andrásáén is, aki pedig eddig utolérhetetlen volt a környéken. Talpas Áron gépesítő nagy aggodalommal figyelte az ese­ményeket. Az agronómus száz kilósra hízott. Az elnök csőnadrág­ba bújtatta hosszú lábait és a ha­ját pingvin frizurára vágatta. S míg más rendes ember aludt, őt tizenkilenc éves fiú számára ké­szített szive kergette a szalma­kozlak között. A derék gépesítő elhatározta, hogy új szivet szerez az elnöknek. Sikerült is neki, de most az eladó hallgatta el, hogy a szív egy hatvan éves em­bernek való. S amikor egy hajnal­ban a gépesítő kicserélte az al­katrészeket, az elnök dühösen dobta félre a csőnadrdgot és t>ir­­kanyiró ollóval esett neki égnek álló frizurájának. Igaz, az agro­nómus tovább hízott, az öreg éjjeliőr szüntelenül pörölt a nyel­vével, de ezzel Talpas már nem törődött. Nagyot zökkent a vonat, Talpas ijedten összerezzent. — Túlhajszoltam magam, nem is alszom, mégis álmodom. Az ördög vinné el azt az öreg banyát. Hát nem belém oltotta gondolatait? Hogy úgy sem lesz elegendő szív, sem gyomor — bosszankodott magá­ban. De a végén mégis örült, hogy csak álmodta az egészet. Űrömét elrontotta, hogy üres kézzel tér vissza a szövetkezetbe. Ezért, utolsó mentsvárként betért a saját gépállomásukra. — Hát hogyne volna nekünk, kedves Áron — lelkendezett a rak­táros. S öt perc sem telt bele, mind becsomagolta az alkatrésze­ket. De mégsem volt tiszta az öröme Talpas Áronnak, mert egész hazáig azon gondolkozott, mit szól majd a tagság a 650 ko­ronás útiszámlához, ha az ötven koronás számlát az öt kilomé­terre levő gépállomás pecsétjével nyújtja be. Nem tudhatjuk, hogyan oldotta meg Talpas Áron ezt a kérdést, csak annyit tudunk, hogy az öreg éjjeliőr talált egy ötven koro­náról szóló számlát, amit valaki elvesztett, de olyan szűkszavú az öreg, hogy csak nekem mondta el. MIKLYA JÁNOS 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom