Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-12-11 / 25. szám
и gy határoztunk, hogy Újév napján, ha ilyen cudar időket élünk is, azért ünnepelünk: bemegyünk a városba, mozit nézünk. Úgy rémlett, mintha száz esztendeje lettünk volna moziban utoljára. Szilveszter estéjén Anna Ivanovnánál papirfüzéreket ragasztottunk Nelkával, és teleaggattuk velük a szobát. Reggeltől estig dolgoztunk. Festék nem akadt a háznál, ceruza sem került — honnan a csudából lett volna festék háború idején! — így hát szürke csomagolópapirosból vagdostuk ki a gyűrűket. A füzérek hosszúra és sivárra sikerültek. Nyomasztóan himbálóztak a fenyőfa nélküli játékok és ajándékok híján ásító hideg szobában, amelyet tompa fénybe vont a lenyugvó téli nap. — Mintha láncokkal aggattatok volna tele mindent — vélte Anna Ivanovna, amikor megjött a munkából. És mégis jólesett a szívünknek, hogy itt az Újév. Amíg Anna Ivanovnára vártunk, szétosztottuk az ajándékokat. —Tessék neked süteményt hoztam — mondta Nelka, amikor tenyerén odanyújtotta a szürke papírszeletkéket. — Ez itt habos, ez krémes, ez meg Napoleontorta... — Én meg csokoládét adok neked — feleltem, és magamis szürke papirost nyújtottam át Nelkának. S mind a ketten úgy tettünk, mintha ínyenc módra eszegetnénk, csettintgettünk, és még a szemünket is keskenyre húztuk a gyönyörűségtől. Este valamennyien ott szorongtunk vendégségben Anna Ivanovnánál egy kis petróleumlámpa fénye mellett. Valamennyien: vagyis anya, Kátya, Mása néni meg én, és még két-három idegen aszony, akikkel egy szerelvényen jöttünk a kiürítéskor. Ettük az ünnep tiszteletére sütött rozslángost, s teát ittunk hozzá — szaharinnal. Az asszonyok koccintottak csészéjükkel: — A győzelemre! Katonáinkra! Arra, hogy minden rendbe jöjjön! Aztán szomorú témákra fordult a szó, a beszélgetők sírdogáltak egy kicsit, s ment ki-ki haza, mert elfáradtak a napi munkában, másnap pedig korán akartunk bemenni a városba. ...Vakító fényes, fagyos reggelre virradtunk. A nap a szemünkbe tűzött, talpunk alatt vidáman ropogott a hó. Eleinte jóformán nem is éreztük a hideget, s nem is mindjárt szálltunk villamosra, tán félórát is gyalogoltunk a fehéren szikrázó mezőn. A telepünk kijáratánál most vastag dérruhájában, ünnepi díszben őrködött a máskor olyan nyomorúságos néhány kis fa. Kéklett, rózsaszínben játszott a hó. Valamennyiünk arca kipirult, kendőnk, sapkánk szegélyét vékonyan megfogta a napban rózsásan csillogó dér. Mintha az egész telep a városba igyekezett volna: szerte a mezőn libasorban baktattak az apró, fekete alakok. Jó kedvünk támadt a fagytól, a naptól, s attól, hogy oly sokan megyünk együtt. Valósággal melegem lett. Mert futottunk, meghemperegtünk a hóban, sikongtunk, mintha mi sem történt volna. Az édesanyák csak mosolyogtak, nem szóltak ránk. Minduntalan felbuktam. Anya nekem adta halina csizmáját, maga pedig elnyűtt hócipőjében jött... Mintha két kis kályhába bújtattam volna a lábam. De a hosszú szárú csizmában nem hajlott a lábam, és ha csak hozzám értek, már puffantam is. Jókat kacagtak valamennyien. De én nem haragudtam meg érte. Anya ment elöl. A bebugyolált Kátyát a karján vitte, s a kicsi válla fölött nézte a játékunkat. Kátya csengőn kacagott, boldog volt, hogy magunkkal hoztuk. Anyának nehéz volt a kicsit vinnie — végtére is Kátya elmúlt már három éves, — s olykor-olykor odaadta Mása néninek. Ilyenkor anya is ugrándozni kezdett, hogy fölmelegedjék, csapkodta magát erős kezével, aztán nekiiramodott, és a pajtásaink közül egy se tudta utolérni, nemhogy én, az ormótlan csizmákban. Anya kacagott, hátravetette a fejét, régen nem láttam ilyen vidámnak. Aztán valamennyien villamosra szálltunk, és beutaztunk a városba. Napsugarasan csillogtak a kocsi zuzmarás ablakai. Micsoda nagyszerű dolog: bemegyünk a városba! Ábrándozva gondoltunk rá, hogy nagyokat csatangolunk az utcákon, megnézzük az öreg erődöt, elmegyünk a Volga-partra, s ami a legfontosabb: a moziba. — Moziba! Moziba! Moziba! — üvöltöttünk boldogan, diadalmasan, és örömünkben nagyokat bokszoltunk egymásba. És már ott is jártunk a dombra kapaszkodó hosszú utcán, baktattunk az erőd öreg falai felé, sorra megbámultuk a cégtáblákat, a városi, házakat, a plakátokkal és hadparancsokkal teleragasztott hirdetőoszlopokat. Az utcán kevesen jártak: emitt a gyerekét húzta valaki szánkón, amott cók-mókot, deres szélű vizes hordót vonszolt maga után. Autót, lovat nem lehetett látni sehol, valamennyi gépkocsit a frontra vitték, a lovakat szintúgy. De mi igazi városban jártunk, emlékeztetett is egy kicsit arra, amelyben azelőtt laktunk, s ahonnan elűzött bennünket a háború. És igazi moziba megyünk — kell-e ennél nagyszerűbb ünnep! Mielőtt elértük volna az erődöt, hosszúhosszú sort pillantottunk meg. Ezren is lehettek, olyan hosszan kígyóztak az üzlet előtt. Zsemlét lehetett itt kapni, az Újév tiszteletére sütötték. Igazi zsemlét, finomat, piros héjút. Én már el is felejtettem, hogy ilyen is van a világon! És lám, az édesanyák már be is álltak a sorba, s beálltunk mi is, végtére a többi dolog — az erőd, a mozi, a Volga — úgyis megvár. De ezt még elgondolni is jó — zsemle!... Csakhogy szörnyen hosszú volt a sor. Álltunk, ácsorogtunk vég nélkül. A péküzletből, sorra léptek ki a kipirult emberek, mellükhöz M. ROSCSW •• szorítva hozták a kerek, apró, bizony nagyon apró zsemléket. Kettőt adtak egynek. Hanem azért mi vártunk, álltunk türelmesen. Nelkának meg nekem végül is eszünkbe jutott a mozi. Otthagytuk édesanyánkat, és szaladtunk mozit keresni. Meg is találtuk, csakhogy egy jegy sem volt már a következő előadásokra. Most aztán szidhattuk a zsemlét. A sor pedig csak állt, állt, türelmesen. Szomorúan kószáltunk az ismeretlen utcákon, bebámultunk a hideg, üres üzletekbe, az idegen kapualjakba, sokáig ácsorogtunk a katonakórház kerítésénél. Közönséges iskolaépületben volt a kórház, csak éppen az ablakokat meszelték be félmagasságig, nem is lehetett belátni rajtuk. Visszamentünk a péküzlethez, hát a mieink mintha még mindig ugyanazon a helyen topogtak volna, csak anyát engedték be a bolthelyiségbe, hegy a kis Kátyával meg ne fagyjanak. A rövid téli nap már végére járt észrevétlenül; a nap lebukott az erőd falai mögött, az alkonyati fényben egészen feketének látszó magas, kopár fűzfák mögött, amelyeken nagy zsivajjal ütöttek tanyát éjszakára a csókák. A fagy erősödött, a szél utcahosszat magasra kavarta a havat. A sor csak nem fogyott. Nelka meg én futkároztunk, hogy felmelegedjünk, így aztán elvesztettük szem elől a mieinket, és végül még egymást is. Meg is éheztem kegyetlenül. Mindig ettem volna, a nap minden percében, de most különösen éhes voltam. Nem is tudtam már másra gondolni, csak azt vártam egyre, mikor jön ki anya a zsemlékkel. Aztán előkerült Nelka. Mása néni meg ő úgy határozott, hogy hazaindul. Engem is erőnekerejével elvittek volna, de én nem tágítottam. Hogy is mehettem volna el? Közben besötétedett, és a fagyos levegőben elszorult a lélegzetem. De azért ott strázsáltam volna reggelig, csakhogy megvárjam anyát meg a kis Kátyát. Hiszen tudtam én, hogy nem mehettek el nélkülem, hogy itt vannak még, s nekik is tudniuk kell, hogy várom őket, nélkülük egy tapodtat sem megyek. Mára vonatban megtanultam, hogy nem szabad elveszteni a fejünket, ki kell találni, mi a teendő, és a helyén kell maradni az embernek, ha valahogyan egyedül maradt. És ami a legfontosabb: nem szabad félni, nem szabad arra gondolni, hogy sötét van és hideg, és ijesztő körülöttem a világ. Végre anya is kilépett az ajtón, ö is éppen olyan zilált és kipirult volt, mint a többiek, s a kezében hozta a zsemléket: négy apró, kerek, piros héjú zsemlét. Kátya meg én ott helyben, a fagyos utcán befaltuk mindet, anya csak éppen leharapott egy kicsit |az enyémből. Begombolta a vattakabátját, elrendezte magán a kendőjét, jól bebugyolálta Kátyát, és már szaladtunk is a villamos felé. A megálló elég messze volt, én pedig már alig vonszoltam magam. A kapca meg a zokni rég legyűrődött a lábam fejéről, ott lapult egy csomóban a csizma orrában, s már összefagyott a lábam. Beszaladtunk egy kapu alá, és anya megigazította a kapcámat. Kátya a takarójába burkolózva üldögélt egy lépcsőfokon, vacogott, és keservesen panaszkodott: — Jaj, de fázom, jaj, de hideg van... — Mindjárt megmelegszünk — csitítgatta anya. — Mindjárt villamosra szállunk, ott barátságosabb lesz. Csakhogy a villamos nem jött, mert nem volt áram. Átkozott háború! Mióta elkezdődött, mindenben hiányt szenvedtünk: nincs kenyér, nincs áram, még festék sincsen. Azelőtt volt minden, most meg semmi sincs... Mit tehettünk? Megállni egy percre sem lehetett, mert a fagy most már egészen nekidühödött. Várjunk? Ugyan mire? Ismerősünk nem volt a városban... Amint Kátya meghallotta, hogy nem jön
