Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-11-27 / 24. szám
EGY PÁRIZSI DÉLUTÁN otthonában A ház olyan semmi, jelentéktelen, hogy keresztülsiklik rajta a tekintet. Place Dauphin 15... Földszint, kopott vasajtó. A csengetésre egy néni bújik elő, s bevezet. Jobbra kis szoba, irógépkopogás. Itt válaszolják meg a leveleket, innen küldik szét a képek százait. S aztán hirtelen itt van már ő is. Karcsún, szőkén, mosolygósán. Simone Signorét, a háziasszony. „Bon jour, madame”... Yves Montand is itthon van, de nem mutatkozik. A szoba hosszú, keskeny, minden talpalatnyi hely tele van. A táskák, a skót whiskys tálca, a poharak mind a hatalmas zöld szőnyegre kerülnek. A szőnyeg a széles pamlag előtt tenyérnyi darabon már fehérre kikopott. Nem csoda! Két tűsarku cipő, izgó-mozgó láb állandóan súrolja, tapossa. Egy percre sem áll meg. Ez Simone... A kandalló fölött, s körül képek. Simone Picasso-val, Chaplinnel. — Számomra az a legnagyobb élmény, ha csodálatos emberekkel taiálkozhatom! — mutat rájuk. S aztán felpattan, a kandallóhoz lép, s tetejéről leveszi sorban, végigmutogatja apró emléktárgyait. Agyagfigura... Mexikó, kis ezüst harang... Moszkvo, kőpingvin... izraeli gyermekmunka. — Valamikor én voltam otthon a családfenntartó— kezdi a beszélgetést.—Apám, anyám és két öcsém gondja volt az enyém. Angolórákat adtam, fordítottam, gépírást vállaltam. Nagyon nehéz volt, de sarkallt a felelősség. Aztán... találkoztam a világ legrendesebb emberével. Pontosan akkor, amikor a jó és a rossz határán álltam. — Boldog? — Azt hiszem, az vagyok! Vannak a mi pályánkon olyanok, akiknek mindenük meg-A Párizsi Notre Dame 14 van, mégsem boldogok. Engem, úgy érzem, az segít, hogy nemcsak színész akarok lenni, hanem ember is. Láttam színésznőket, akik tudják, hogy mit csinálnak a színpadon, vagy a felvevőgép előtt. Tudják, mert a rendező a szájukba rágta. De fogalmuk sincs az egészről! Dolgoznak, mint egy-egy miniatűr, jól megszervezett gyár. Én erre képtelen lennék! — Hogyan készül fel a szerepeire? Cigaretta, whysky, alacsony kényelmes bőrpamlag és Simon jól érzi magát — Kérdezzen meg egy sebészt, hogyan vezet le egy operációt! Nem tudja elmondani. Mert nem csinálja, hanem éli. Hát én is ilyen vagyok. Hónapokig rágom a szerepeket. S mikor arra kerül a sor, hogy már játszom, akkor már nem én, Simone Signorét jár abban a cipőben, hanem Adua... Proctorné... Csodálatos színészek vannak a világon. Én két fajtát ismerek. Az egyik csak azért él, hogy csillogjon, milliókat keressen. A másiknak több kell. S ez a többlet a művészet! Nem mondom, amikor még fiatalabb voltam és sírnom kellett a szerep szerint, valódi könnyek hullottak a szememből. Ma már mindezt meg tudom oldani akár félkézzel is, csupán rutinból. De ilyenkor nem tudok a tükörbe nézni. — Milyen érzés, ha megkap egy új szerepet? — Nevetni fog... Ilyenkor megkönnyebbülten sóhajtok fel, s azt mondom: no, Simone, újra dolgozhatsz! Pedig igazán nincs semmiben hiányom, s nehezen értem meg ma már azokat, akik bemennek egy üzletbe, forgatják a kiválasztott árut, aztán azt mondják: „köszönöm!”, s vásárlás nélkül kifordulnak az üzletből. ■ Beszéljen legutóbbi filmjei egyikéről... — A „Ma, amikor élünk” című filmben dolgoztam nemrégiben. Három hónapos, erős munka volt. Izgalmas feladat. Egy asszonyt alakítottam, akivel külsőségeiben nem történik semmi, de akinek szenvedélye van, s aki plhatározza, hogy kitör régi életéből. Egy negyvenöt éves asszonyt, aki mindenen kívül rekedt, s mégis eléri a megrázkódtatás. Nagyon szerettem ezt a szerepet, bár nincs benne semmi csillogás. Valami olyasmi, mint a „Hely a tetőn”. Karcsú kislány lép most be az ajtón. Őt láttam előbb az egyik falra akasztott képen. Simone tizennyolc éves lánya. Simone feláll, megöleli, s huncutul mondja: — Látja, ez itt a kishugom!... — s nevet. Le szeretném őket fényképezni. A kislány riadtan rebben tovább. Nem, nem szabad! A mama nem szereti. A világért sem! Telefon cseng, a kislány zajtalanul eltűnik, Simone odakönyököl az alacsony szekrényre, s whiskys poharából kortyol. S a cigarettától sem válik el egyetlen pillanatra sem. Körülnézek. A sarokban, a televízió körül kis faállvány. Mint a bábszínház. Terpeszben csücsül rajta a festett Harlekin. Két kedves bohém lakása ez... Simone most visszaül régi, kedvenc helyére. Kérdést vár. — Soha nem gondolt arra, hogy rendezzen? — Nem, én arra nem vagyok elég erős. Nem tudok irányítani, pedig egy rendezőnek erélyes boss-nak kell lennie. Én erre képtelen vagyok, hiszen a saját házamban sem én vagyok az úr! — nagyot nevet. — Inkább fordítani szeretek... Felhajtja a maradék whiskyt, s visszakanyarodik az előbbi témára: — A színészek az egész földön jól érzik magukat egymás között, bármilyen nyelven beszéljenek is. De csak azok, akiket egyformán fűt a hit, a művészet hite. Nagyon komoly dolog ez! Van olyan művész, aki könyvek kilóját olvassa el, mégsem tud rátapintani az igazságra. A művészet pedig színtiszta igazság. — Ha már a könyveknél tartunk... A klaszszikus, vagy a modern irodalomnak melyik az a műve, amiből szeretné, ha film születne, s el is játszaná benne a főszerepet? Egyszóval: melyik a legkedvesebb könyve? — Ha azt kérdezik tőlem, melyik a kedvenc filmem, vagy szerepem, zavarban vagyok, nem tudok rá válaszolni. De erre mindig készen van a felelet. Roger Martin du Gard: „A Thibault-család”. Ismeri? — Nagyon szeretem! — Igen? — húzza fel szemöldökét meglepve, de jólesőn, s felém nyújtja a kezét. — Akkor kezet foghatunk! A szobában három apró ablak, fehér tüllfüggönnyel. Simone Signorét beszél, s az estébe hajló délutánon, az ablak előtt csókolózni megáll egy pár. Aztán, valaki az autóját kezdi túráztatni, messziről harmonika-szó hallatszik. Párizs. . SOMOS ÁGNES
