Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-08-21 / 17. szám
AZ A SZOMORÚ SZÜRKE z < *0 о CL. Csak amikor a lövés eldördült, eszmélt rá tettének oktalanságára. A dombtetőn feküdt, a falu fölött. A falucska ott terült el alatta csendesen megbújva, mintha csak valami sűrű boridat terjengene fölötte és elfojtana benne minden mozgást és hangot. És valóban úgy volt. A falut a németek tartották megszállva. A partizánkülönítmény parancsnoka, a szigorú, de emberséges Dobrík kapitány küldte ki őt felderitőútra. Azért őt, mert tudta, hogy jól ismeri az egész vidéket és mindenkinél jobban a falut. Hiszen szülőfaluja, és... Erről Dobrík kapitány nem tudott, de Hrtúsz Janó egész úton, hegyen-völgyön lefelé csak erre gondolt. A puskalövésre ijesztő csönd következett. Mintha még a fák is elnémultak volna, nem hallotta többé viharverte koronájuk között a bújkáló fuvallat finom súgását, amely az imént még tisztán kivehető volt. De hogy hallott volna bármit is, amikor minden figyelme ott feszült felajzott húrként a szemében és leste, mi történik most? S forró fejében az egymást vadul kergető gondolatok csak annál inkább fokozták izgalmát, mert mozdulatlanságra kárhoztatva tudta, hogy pillanatok múlva rohannia kell innen, máshová, tovább, el, valamerre, ahol nem keresik. Az történik majd, hogy egyszer csak kirohannak a házakból a zöld egyenruhás fegyveresek, és vad lármájuk felveri a falut. — De hát miért is tette meg? Hiszen Dobrík kapitány felderítőútra küldte. Meg kellett volna tudnia, mennyi német van a faluban. Kérdezősködnie kellett volna, milyen fegyvereik vannak és mi a szándékuk. Erről kellett volna hírt adnia. Rövidet és kimerítőt, amint azt Dobrík kapitány kívánta. — ő pedig... De hát mikor az a szerencsétlen flótás — talán csak nem sajnálja, nem, azt nem, legfeljebb bánja, ami történt, ez most már bizonyos — miért kellett neki éppen a felé a ház felé... Gondolatban megjelent előtte a leány szomorú szürke szeme, amikor elbúcsúzott tőle: Vigyázz magadra. És gyere vissza. Igen, így, ezt mondta, és ő úgy érezte magát, mintha az utolsó pillanatban mellen ragadta volna valami és nem akarná elengedni a messze ismeretlenbe, a bizonytalan sors elébe, bajtársai közé,akik harcba szálltak a megszállók, a nép gyilkosai ellen. De az egész mindössze egy pillanatig tartott. Tétovázása csak olyan volt, mint amikor a csónakot hullám éri és himbál rajta egyet. Kiegyenesedett és ment. Most pedig... Hogy annak éppen arra kellett tartania! De hát, most már hiába minden töprengés. Lám, ott lenn már megindult a nyüzsgés. Vagy húsz német futott ki a környező házakból. Kezükben géppisztoly, meg kézigránátok. Ott egy tiszt is pisztollyal a kezében. El kell innen tűnni. Kúszott lefelé a dombról. Mély völgy feküdt előtte, párhuzamosan a faluval. Felegyenesedett. A másik út felfelé vitt a hegyekbe. Egy pillanatig habozott, de azután gyorsan a völgynek fordult. Futott, amíg lélegzettel győzte. Talán öt percig tarthatott, mire megkerülte a falut és felmászott ismét hason csúszva, óvatosan a dombra, most már a falu túlsó vége felől. Halotti csend fogadta. Egy lélek se mozdult itt, s pihentek a házőrző kutyák is. Hrtúsz feküdt és figyelt. A falu felső végén egyre tartott a zaj, de ide, hozzá csak tompa zörejek jutottak el. Aztán megpillantotta őket a dombon, ahol az előbb feküdt, ahonnét a lövést leadta. Hát mégis rájöttek. Jó helyütt keresték. Legfőbb ideje volt, hogy eltűnt onnan. De mit tegyen most? A rábízott feladatot még nem teljesítette. Ez pedig hiba, megbocsáthatatlan hiba. Dobrík kapitánynak tudnia kell, hányadán áll. Nemcsak a vakmerő kis partizánkülönítmény sorsa az ő gondja, mögöttük nyomul már hegyen-völgyön át a győzedelmes Vörös Hadsereg, s azt neki tájékoztatnia kell. — Hej, Hrtúsz Janó, gyászvitéz de nagyot vétettél. Azzal a könnyelműen kilőtt golyóval egész különítményed tevékenységének sikerét kockáztatod, de még a megtámadta tás, a bekerítés veszélyének is kiteszed őket, fejükre hívod a túlerőt, a halált... És mi az, amit most teszel? Hogyan merészelsz belopakodni a faluba, amely olyan most már, mint a felzaklatott hangyaboly.—Mi ez ? A németek az utcára kergetik az embereket, szedik a férfiakat. Hrtúsz Janó már a domb aljában kúszik, a réten, a bokrok között, amelyek azonban oly kevés biztonságot nyújtanak, hiszen csupaszok még, ágaik tarlottan meredeznek az estbe. De tálán a sötétség, majd az veszi oltalmába. — Keresztülgázolt egy sekély árkon és beugrott egy kertbe. Vigyázva surrant beljebb az udvar irányába. Az meg mi, ami ott mozog ? Ah, persze, a kutya. — Lapaj! Lapaj már éppen ugatni, csaholni akart, de az ismerős hang lefegyverezte. Mintha az állat is érezte volna, hogy nem szabad ugatnia, ez árulás lenne... Csak egy fojtott vakkantás tört fel a torkán s azután barátilag szimatolta a váratlan vendéget. Hrtúsz Janó megsimogatta, és most már együtt mentek tovább. Bendík Palo etette az állatokat. — Palo! Bendik éppen egy nyaláb szénát vetett a saroglyába és a hangra meglepetten fordult hátra. — Janó! Úristen. Mit keresel te itt? Most! Nem volt vesztegetni való idő, Janó erélyesen a tárgyra tért: — Mennyi német van itt? Hogy vannak felszerelve? Palo megértette. Röviden, de kimerítően és pontosan tájékoztatta Janót. — Hanem az az egy lövés felbőszítette őket. Azt mondják, halott. Ostoba dolog volt, ki tudja, mit forralnak most. Janót mintha arcul ütötték volna. De uralkodott magán. — Ne féljetek, közel vagyunk. Megsegítjük a falut. Azzal már ment is. Alig jutott keresztül a kerten, amikor hallotta, hogy az udvarra egy csapat katona ront be. Ráismert csizmáik és bakancsaik dobogására meg a kemény, rövid német kérdések szaggatott torokhangjára. Megszaporázta lépteit. At ismét az árkon, réten, domboldalon, bokrok között, fenn befordult balra, egyenesen a hegyeknek. Tíz perc múlva a fenyves suhogó, tömött, sötét ágai takarták. Úgy sietett, mint akit kergetnek. Nem vette észre, hogy elvétette az ösvényt, hogy a fák és bokrok ágai arcába csapdosnak, mintha meg akarnák állítani. Lába gyakran megcsúszott, belehuppant egy-egy korhadt tönkbe vagy avarral fedett gödörbe. De a testnek minderre mégis reagálnia kellett egyszer. Megizzadt és a lélegzet lihegve, hörögve tört elő nyitott száján. Azt se vette észre, hogy megfeledkezett a hegymászók és katonák sarkalatos szabályáról: orron lélegzeni. Alig is gondolkozott ebben a nyargalásban. Gépiesen, automatikusan haladt, mint a kilőtt golyó, amely nem ura önmagának, nem képes sem irányát, sem sebességét befolyásolni. És mégis, mikor elhaladt az őrség mellett, amely a jelszót kérdezte, egyszerre meglassította lépteit s fejében dühös darazsakként kezdtek keringeni a gondolatok. — Mért megy fel? Mért nem maradt a faluban, hogy elpusztuljon azokkal, akik azóta talán... Nem. A lövéseket útközben is hallotta volna. De mi vár rá itt? Büntetés. Igen, az elől nem menekül. Hisz megszegte az íratlan parancsot. Nem volna-e jobb elbújni valahol a környéken, hogy maga megtegye, idegen beavatkozás nélkül? — Rettenetes gondolat. De még szörnyűbb volt látni önmagát bajtársainak puskacsövei előtt', habár a kivégzés partizánok között nem szokott éppen szertartásos lenni. Félreviszik az embert valahová és észre sem veszi, hogy egy revolver vagy géppisztoly dörrenése már pontot is tett az élete után... Minek hát visszatérni ide, a biztos halálba ?... Nem, mégse. Hibát követett el, de árulóvá lenni nem szabad. Jelentést kell tennie. Kihúzta magát, lábával dobbantott és megkettőzte a lépést. A bunker felől — a lejárat nyílása úgy ásított, mint valami ragadozó állat kivilágított torka — felhangzott a jól ismert határozott hang: — A, Hrtúsz. No, mi újság? Hrtúsz röviden jelentette, amit Bendík Palótól megtudott. Dobrík kapitány nyugodtan végighallgatta. — Rendben van. De valami hiányzik a jelentésből. Hrtúsz arcát elfutotta a vér. Ó, áldott sötétség, legalább attól a szégyentől megóvtad, hogy Dobrík kapitány ezt észrevegye rajta. De a hangja nem remegett, amikor folytatta a jelentést: — Igen, kapitány elvtárs. A lövés. Én lőttem. Megöltem egy németet a faluban. Most a németek vallatóra fogják az egész falut. Félő, hogy fel is égetik... Vagy... 12
