Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-08-21 / 17. szám
SZEMPÁR — Igen. Vagy agyonlőnek egy csomó embert. Beszédük elég hangos volt. Meghallhatták volna benn a bunkerben is. Körülöttük azonban nem volt senki. Dobrik kapitány lehalkította a hangját: — Hrtúsz! Janó! Agyon kell hogy lövesselek, ha ebből valami baj lesz. De hát miért tetted ? Ah, itt most a keserves kérdés, amelyre Hrtúsz készítette is a feleletet s most mégis torkán akadozik a szó, a nyelve csak nagy nehezen birkózik meg vele. — Hát... a német a felé a ház felé ment, ahol... Itt megakadt. De Dobrik kitalálta a folytatást. ■ Ah, úgy. A szeretőd. Hogy az ördög bújna mind a kettőtökbe, te szamár. Hát, ha lehet, segítek. Hanem, senkinek egy szót se. Hrtúsz Janó — nem mintha most már nekibátorodott volna, de ösztönözve az egész úton benne égő gondolattól, amely a lövés óta egyre kínozta — feljajdult: — Kapitány elvtárs! Segíteni kell nekik. Bocsásson vissza. A faluba. — Persze. Most aztán szeretnél mindent jóvátenni, de addig... Várj: jelentést teszek, utána beszélünk. Eltűnt a halványan megvilágított nyílásban, amely rézsút vezetett lefelé. Hrtúsz tudta, hogy Dobrik kapitány telefonon tesz jelentést. Leült egy fatönkre a bejárat közelében és fejét tenyerébe fúrta. A homloka nedves volt a verejtéktől. Letépte sapkáját, s arcát odatartotta az éles tavaszi szélnek. Ez megnyugtatta. Igen. Visszamegyek a faluba, aztán majd meglátjuk. Ha belepusztulok is. A kapitány visszatért. Megfogta Janó vállát. — Hát pokoli szerencséd van. Hajnalban megtámadjuk a németeket a faluban. Most pedig menj. — Köszönöm, kapitány elvtárs. Ekkor már talpon is volt, sapkája a fején. Tisztelgett, sarkon fordult és nekivágott lefelé a völgynek, árkon-bokron át, amerről jött. A németek reggelre készültek elvonulni, és őrszemeik elhanyagolták a szokásos éberséget. Dobrik partizánkülönítménye könnyen megközelítette a falut, és a falu feletti északi dombokon helyezkedett el. A kapitány így törzskarával a támadás vonalának középpontjába került, a községháza mögött, mely előtt egy kis térség terült el. Hrtúsz eltűnt, és a kapitány nem is sejtette, hogy éppen velük átellenben állt lesbe, mert tudta, hogy a németek öt falubeli férfit lefogtak, köztük Bendíket is, és a községházán tartják őket lakat alatt. Senki sem tudta, mit szándékoznak tenni velük. A többi férfi széjjelszaladt, s az asszonyok és gyerekek a házakban bújtak meg. A németek ilyenformán két tűz közé kerültek, amiről sejtelmük sem volt. Teherautóik készen álltak, a motorkerékpárokra is csak fel kellett már ülni. Dobrik kapitány embereinek zömét a község alá küldte, ahol a völgy két meredek domb között összeszűkült. Kiadta a parancsot, hogy a gépkocsikat ott várják be és üssenek rajtuk. Ő maga vagy húsz emberrel megfigyelő állásban maradt és az volt a szándéka, hogy majd az elvonuló kocsioszlop után indul. A pillanat csakhamar elérkezett. A sofőrök felültek és begyújtották a motort. Ekkor azonban történt valami, ami felborította az eredeti tervet, és Dobrik kapitányt csapata megosztására késztette. Tízen megindultak — lopakodva, gyakran kúszva — a gépkocsik után, a másik tíznek azonban a kapitány megálljt parancsolt. A községháza kapuján ugyanis öt SS-katona lépett ki, maguk előtt terelve az öt fogoly falubelit. Szándékuk világos volt. Elárulta durva ordítozásuk és a foglyokra szegezett géppisztolyuk. Nem volt vesztegetni való idő, Dobrik kapitány odasúgta embereinek: — Rajtuk ütni és jól célozni! Ugyanakkor az Alvég felől lövések dördültek el, és kelepelni kezdett egy könnyű gépfegyver. A motorzúgás elveszett a puskatűzben, majd egészen elhallgatott. A németek védekeztek, a rapszodikus felhívásra fegyvereik egyhangú kattogása volt a felelet. Az SS- katonákat megzavarta a hirtelen kitört csetepaté. Riadtan fordultak hátra. Ezt használta ki Bendík: — Fiúk, amerre tágasabb! A németek fegyvereik után kapkodtak, ekkor azonban a községháza felől katonabakancs dobbanása hallatszott és mögülük, a ház előtti térről rájuk reccsent Hrtúsz rekedt hangja: — Adjátok meg magatokat! De nemigen várta, hogy a németek feltartsák a karjukat, tudta, hogy nem ilyesmihez vannak ezek szokva s főleg nem partizánharcokban, ahol a hadifogoly ismeretlen fogalom, inkább erőteljesebb érvekhez MILAN LAjClAK Partizán éjszakák Az átvirrasztott, végnélküli, borzalmas éjszakákra, mikor fegyvertől, árulástól hulltak a hősök, bátrak — feledés fátylát borítani, hogy tudnánk ? Nem lehet. A világ, amíg be nem érik, vérzik. Vére csepeg. Vonult a partizánsereg a rémes a zord hegyekben, hogy hazáját visszavegye: fasizmus, éhség vesszen! Hogy szétzúzza már bilincsét, hogyha kell, puszta kézzel. Fényszórók tűzcsóvájától, derengett már az éjjel. Az átvirrasztott éjszakákra, — tollút szórt az ég is — mikor a hősök sora ritkult, s együtt maradtak mégis, feledés fátylát borítani, hogy tudnánk ? Nem lehet. A világ, amíg be nem érik, vérzik. Vére csepeg. folyamodott — puskájának engedte át a szót. Egy SS-katona elesett, a többi fedezékbe ment, ketten a községházát tartva szemmel, ketten pedig Hrtúsz felé tüzelve. Az öt fogoly az udvarokba ugrott be, és vad lövöldözés vette kezdetét. A németek csakhamar látták, hogy hátrányban vannak. A partizánok golyói minden oldalról hullottak rájuk, a támadókat nem látták, míg ők maguk csupán a téren álló fák törzse mögött kereshettek fedezéket. Fegyvereik elhallgattak. Csak egynek támadt az a bolond ötlete, hogy motorkerékpáron próbáljon menekülni. Kiugrott fedezéke mögül, de a következő pillanatban a melléhez kapott és elhanyatlott a földön. Szinte egyidejűleg azonban Hrtúsz is égő fájdalmat érzett bal vállában és arcra bukott az ereszalján a fedezékül szolgáló ajtónyílás mögött. Csak estefelé tért magához. Különös álomból ébredt, azt álmodta, hogy otthon fekszik az ágyban, feje alatt puha párnák, s égő arcát az édesanyja keze simogatja.Erőlködve nyitotta ki a szemét, tekintete igyekezett áthatolni a félhomályon, mely elborította a jól ismert szobát. Mert ismerte ezt a szobát, habár semmire sem emlékezett benne határozottan. Talán a falak méretei, mennyezete, körvonalai s az ablakok árulták el neki, hogy ismerős helyen fekszik. S az álma az otthoni dunyháról — hiszen valóság ez. Meg a párnák a feje alatt? — Bizony, hogy ezek az otthoni párnák. De hát miféle rejtély is ez, meg kell fejtenie, — fogadkozott magában — és fel akarta emelni a fejét. Ekkor egy kéz érintése hatolt tudatába és csendes boldogsággal töltötte el. Most meglátta a föléje hajló jól ismert fejecskét s a szomorú, szürke szempárt, amely miatt... De most beszél hozzá. Hrtúsz igyekszik felfogni a szavak értelmét, de nem tudja. Csak a hang hatol a leikébe olyan mélyen, hogy értelme el sem juthat a tudatáig. Másodszorra érti csak meg. — Nem szabad mozognod. Megsebesültél. A kapitány elvtárs pedig azt üzeni, hogy minden rendben van — hallotta mintegy félálomban és arra gondolt, hogy ő itt van és törődik vele, gondoskodik róla. A németek pedig már... Most újra elaludt. Gyógyító álmát hosszú éjszakákon és hosszú napokon át őrizte a szomorú, szürke szempár, amelyért... 13
