Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-08-07 / 16. szám

У Ш Л * чШ ш Z рД ос Fényképpáljrázatunkból Karol Jakubik felvétele SOK SZÓ ESETT MÁR pedagógiai könyvekben, újságok nevelési rovatában arról, hogy milyen helytelen a verés, a testi fenyítés alkalmazása. Magam is megszólaltam már néhányszor gyerme­keim védelmében. Elmondtam, hogy sok kis Jut­kám, Katim, Ágnesem volt már, akik símogatásra kinyújtott kezem elől riadtan kapták el a fejüket — mintha eddig csak pofont kaptak volna a felnőttek­től. Mindegyik első osztályomban akadt ilyen tanuló. Nagyon nehezen sikerült ezeknek a verés­hez szokott, gyanakvó kis gyermekeknek a bizal­mát megnyernem. Nehéz volt!! De ha egyszer meggyőződtek arról, hogy a kinyújtott kéz nem üti meg őket, hanem simogatja, annál hálásabban temették bele kis arcukat a tenyerembe. A legnyugtalanabb gyerme­ket is meg lehet fékezni, a legfecsegőbbet és legfigyelmetlenebbet is be lehet vonni a közös Щму&вГ A DICSÉRETRŐL munkába, szeretettel és sok dicsérettel. Beszéljünk most erről. Azt szoktam mondani a szülőknek: azzal büntetek, hogy nem dicsérek. NÉZZÜNK NÉHÁNY PÉLDÁT az iskolai életből. A füzeteket kiosztom a padokra. Már hat nyolc tanuló elé letettem. Egyik sem köszönte meg. (Év eleje van, még nem tanítottam erre őket.) Az első padsor végénél járok, amikor elhangzik az első hangos ,,köszönöm". Itt megál­lók — gondolom — és már mondom is: Erzsiké, nagyon illedelmes kislány vagy! Szépen hangosan megköszönted a füzetet! Megdicsérlek! — Erzsiké büszkén hallgat. Tovább osztom a füzeteket s most már mind hangosabban csendül a kis cérnavékony hangú ,,köszönöm". Másnap, esetleg harmadnap még megállók a ,,köszönöm!"-nél egy kis méltatásra, azután már nincs szükség erre. A másodikban egyszer látogatónk volt. Felfigyelt rá, hogy a tanulók köszönetét mondanak füzetosztó társuknak. Hogyan értem ezt el? — kérdi tőlem a vendégünk. — Egyszerűen — feleltem. — Még az első osztályban, év elején: egy kis dicsérettel. Tanítás után öltözködünk. Kis fegyelmezetlenség, kavarodás támad. Szidás, fenyegetés helyett ezt mondom: ,,A legügyesebben Judit és Anikó öltöz­ködik... Még ki sem mondtam a két nevet, máris vagy tizen pályáznak példás magatartásukkal a dicséretre s végül mind követik őket. A fegyelem tökéletes — egyetlen szidalmazó szó nélkül. A hetességgel megbízott tanulónak rendszerint a jókat kell jelentenie. — A rosszakra nem vagyok kíváncsi! Attól rossz kedvem lesz — mondom. Néha kicsit érdemtelenül is megdicsérem egy-egy rendetlenebből író, ügyetlenebb kezű tanuló munkáját: ettől egyszerre feloldódik minden gátlása és erejét megfeszítve, a tőle telhető leg­szebb munkát adja — már csak azért is, hogy az elhangzott dicséretre méltó legyen. ÍRÁS ÉS OLVASÁS ÓRÁN különösen ügyelnünk kell arra, hogy a gyermekek egyenes háttal üljenek és a szemük megfelelő távolságra legyen a pad írólapjától. A gernyedten ülő gyermekre nem kell rászólni, nem kell őt megszégyeníteni: elég, ha azt mondom: ,,A leg­szebb testtartással Eszter ül" Abban a pillanatban mind kihúzza magát, természetesen legbüszkéb­ben Eszter. Nem sorolom tovább ezeket az apró pedagógiai fogásokat, mert hiszen nem kizárólag tanítóknak (pedagógusoknak) szól ez az írás, hanem minden­kinek, aki gyermeket nevel: szülőknek, nagy­szülőknek és minden felnőttnek. Mindnek egy kicsit pedagógussá kell válnia. ,,Pisti, a te játékaid között nagyon szép rend van, neked érdemes szép dolgokat venni" Jutka polcának rendetlenségéről nem szálunk, elég, ha hallja a dicséretet. Az eredmény: Pisti még jobban vigyáz, hogy mindig rend legyen a polcán s előbb­­utóbb Jutka is rendet teremt. Persze, őt is azonnal meg kell dicsérnünk, ha igyekezetét észrevesszük. Magdi nem szívesen öltözteti kistestvérét, Ágit. Nógatással, szidással kevesebbet érünk el, mintha egyszer azt mondjuk, lehetőleg mások előtt: Magdi nagyon ügyes kis lány, szépen felöltözteti Ágikát, elviszi az óvodába és pontosan el is megy érte" A GYERMEKEK NAGYON SZERETIK ha ,,komolyan", nagyosan felnőttesen beszélünk velük, és ha a rájuk bízott feladatok között egyiknél — másiknál megemlítjük: ezt, vagy azt a munkát csak azért merjük rábízni, mert már elég nagy fiú, vagy elég nagy leány. Az előlegezett bizalom itt is tulajdonképpen dicséret. Ha gügyögés, pösze, gyerekes selypesség, csa­csogás helyett értelmesen, világosan,,,felnőttesen" beszélünk a gyermekkel, akkor — amellett, hogy a szókincsét és az értelmét fejlesztjük — újabb szállal láncoljuk magunkhoz. Szeretném, ha minden szülő és minden felnőtt megkísérelné a dicséretet és az emberszámba vevést beiktatná a nevelési módszerei közé. Saját élete is derűsebb lenne és a gyermekéé is. KOVÁCS F A CSALÁD VÉDELMÉBEN # Időnként megesik, hogy egyik-másik szülő túlzott szeretete inkább árt a gyermeknek mint használ. Ilyesmi előfordul, de ritka mint a fehér holló az olyan eset, amikor a szülő szánt szándékkal akarja romlásba juttatni gyermekeit. Most pedig egy ilyen esettel találkoztam. Aki kételkedne e sorok hitelességében, a prievidzai bíróságon meggyőződhet a valóságról. Az S családban négy gyermek nőtte már ki a fonott babakocsit. Janika 10, Pista 8, Feri 0, a kis Marika 4 éves. Anyjuk, a harminc éves fiatalasz­­szony, nagyon szép, halk szavú, táncos lábú leány volt. Sándor legénykorá­ban egyből belehabarodott a szelídarcú, szép lányba, aki nem sokáig állt ellen a heves udvarlónak. A sudár, forróvérű legény és a halk szavú szelíd leány összeházasodott. A házasságban kivirult a menyecske, az anyaság még jobban megszé­pítette. A kis lakás ragyogott a tisztaságtól, este meleg étel, mosolygó asszony várta haza férjét. Rendben is volt minden, csak... csak akkor volt baj, ha Sándor ittasan jött haza. A szelídarcú menyecske úgy tanulta anyjától, nagyanyjától, hogy megalkuvás az asszony sorsa. Leányom — — mondta neki jó szülője, amikor a házasság nagy útjára elbocsátotta — az asszonynak akkora köténye legyen, hogy mindent betakarjon, ami a portán történik. Ehhez tartotta hát magát a fiatalasszony és nem pa­naszkodott senkinek. Gyarapodott a család és egyre több takarnivalója akadt a köténynek. Egyik gyerek a másik után került iskolába. Feltűnt a tanítónőnek félénk­ségük, űzött pillantásuk. Egy szép napon a kisebbik fiú, Pista kezéből kiesett minduntalan a toll. — Mi van veled, Pista ? — állt meg mellette a tanító néni. — Nem megy az írás ? Nézd, így kell fogni a tollat. Add csak ide a kezed — és már nyúl is a napégette kis kéz után. A gyerek tenyere dagadt, csupa hólyag, több helyen lenyúzva róla a bőr. — Mit csináltál fiam ? — kérdi jóságosán a tanító néni. De Pistából egy szó nem sok, annyit sem lehet kihúzni. Makacsul hallgat. Óra végeztével hasonló tapasztalatról számol be az idősebb fiú tanító­nője is. Elhatározzák, hogy behívják az édesanyát az iskolába. — Dehogyis, nem csintalankodtak a gyerekek, nem rossz fiúk azok — válaszol a tanítóknak. A szeme tele könnyel, de többet nem beszél, pedig haj, de sok minden bújik meg már a nagy kötény alatt. A gyerekeknek vörös hurkákkal van teli a hátuk, a kis Marika zsenge testén éktelenkedő véraláfutások, a szemekben iszonyat, amivel hazatérő apjukat fogadják. És az ő szenvedései? Neki is kijut a verésből, de sokkal fájóbb az, amit a gyerekeivel szenved. — Mit tegyek, mit tegyek — mormolja maga elé tanácstalanul, a ha­zafelé vezető úton. Még csak el sem emészthetem magam, mi lenne a gye­rekekkel nélkülem. De ki segít rajtunk? Este reszketve lesi az ajtó nyílását. Már régen lekopott arcáról a mosoly. Az asztalon meleg vacsora, jaj, csak minden rendben legyen. Elég azon­ban a legjelentéktelenebb ürügy és megkezdődik a kínok kínja. A szadista apa leleményes. Pistát az egyik ajtóra, Janit a másik ajtóra függeszti fel kezüknél fogva. Tiz-tizenöt perc, húsz perc, nem bírják tovább, majd a hideg vízből magukhoz térnek. Az éppen mosakodó Ferkó meztelen testén a nadrágszij táncol csattos felével, a kis Marikát saját testével védi az anyja. Dulakodnak. Az asszony felkapja a legközelebb eső tárgyai és orrba vágja vele a férjét. Elered a férfi orra vére. Ezt a pillanatot hasz­nálja ki, felkapja Marikát és a fiúkkal együtt felmenekül a padlásra. Ott kuksolják végig az estét sírva, rettenetes kétségbeesésben. Egyszer csak léptek közelednek. Megdermed a lélegzetük. A tízéves Ferkó halálos elszántsággal nyúl a vasvilláért. Ha idejön, én megölöm — mondja akár egy öregember. A léptek elhalkultak és ezen az éjszakán megérlelődött az asszonyban az elhatározás. Segítséget kell kérnie, mert így vagy a férje teszi tönkre a családot, vagy a fiaiból tesznek gyilkosok. A bíróság Sándort egyévi börtönbüntetésre ítélte feltétel nélkül. Talán ez az idő elég lesz ahhoz, hogy józan észre térjen. 16 SKALINA KATALIN

Next

/
Oldalképek
Tartalom