Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-08-07 / 16. szám
Щшсгя aífftkrt/atc Mihdlík G. A garamparti szürke homok, még őrizte lábald nyomát, de alakod távolodó bronzszobrát, már elmosták a parti füzek didergő levelei. Még a szavak varázsában élve, szeretném magam elé rajzolni profilod ellesett • vonalait. Testemre a homok nedves szemei tapadnak, bőrömön érzem a part hidegét, félek távolodólépteid irányától, de ha az ismerős ösvény mégiscsak visszavezet, homokba rajzolt portré, aranyba ültetett ékszer, mámoritó illat helyett, csak ezt a verset teszem eléd. Hajolj fölé és fölém és próbáld megkülönböztetni közöttünk a hideg egyszerűséget és a vonzalom erejének határát, ha lehet. Nem sejtheted, milyen kétségbeesetten várlak, mióta szétrobbantották közöttünk a közeledés hidját, mióta nem szabad várnom. Csak az ismerősök hoznak néha közömbös híreket rólad és én reménykedve felverem a kazamaták csendjét, üveges szemmel bámulva az ismeretlen szembejövőket, arcukon keresem ismert vonásaid, más ölelésében a te csókodat, és éjjelente bűnbánón tépem a hajam, csomót vetek ütőerem minden elágazásán, mert vérembe szeretném fojtani a közénk férkőzött baktériumok fekete seregét. Kis égboltomon őrzöm szivárványod minden színét és közben tőled tanulok lemondani. A mártírok és hősök halhatatlan világában szeretnék egyszer méltó emléket állítani neked, mert egyedülálló vagy és utánozhatatlan. — Ebből a szikrából nem lesz láng — vihogta szemembe ittas hangján a szél, sóhajtotta a parki ösvény sárga homokja létünk alatt, tenyereden lángoló tollú kék madarat hoztál felém, nem hittem a jóslatokban. Dideregve dugják össze fejüket a lombok, ahogy elmégy mellettük, felsikoit a járda lépted alatt, mikor sápadt arcába taposod lépteid istentelen miatyánkját. — A levegőt ne vidd magaddal, csak a kígyó testű árnyakat, hogy ne fetrengjenek a homlokom mögött, és ne kússzanak a szemem elé, mikor a tisztaság égi fényét csodálom. Miért hazudsz, a fény fonalára fűzött szavak nem titkolják el, kacagásodban mennyien botladoznak. Iszapos ujjaid között a drágakő olcsó tompa fényű üveggyönggyé válik. — Ebből a szikrából nem lesz láng soha, csak egy értelmetlen tollrajz a múlt vázlatfüzetében, melyre sűrűn szitál majd a köd, míg teljesen el nem mossa. A testem sima atlasz és fehér, vakítón fehér, mint rügyfakadáskor büszke hegyormok közt megszoruló jég. A keblem két hamvas, háborította ormán az érlelő nap füzében festő rózsabimbó ég. A hajam hullámzó aranytenger, mit ezüstfésűvel szólónként kócol a szél. A szemem két mély tengerszem, pillantásodba olvad, tükrén, szikrázik a fény. Az ajkam tikkadt, sebes, melyből feltörő vérem oltja csak szomjam. t Idd! Szívd magadba! A vérem, a múltam, i jövőm, »létem, hogy veled lehessek reggel, mikor a pirkadat pilláidra leheli az ébredés varázsát, délben, mikor megszokott mozdulattal asztalhoz ülsz és este, mikor az utcán árnyékod elkísér ...ilyenkor engedd, hogy csendesen nyissa rád a közelgő éj sötét ablakát, míg az alkonyatban fáradt, félig lecsukott szempilláid előtt egybe nem olvadnak a szoba falára kúszott értelmetlen árnyak. Ilyenkor az esti fények sápadt sugaraiból kifestő első csillagok lábujjhegyen barangolnak a felhők alatt, míg a hegy mögül álmos képpel elő nem búj a hold. Ilyenkor a fák koronái közt az éjszaka bársonyos hangján napi beszámolóját tartja a szél. Lent a Garam habos szalagján csillagképek úsznak, míg a parti magányos füzek szomorú fürtjeibe tejes párát nem fon a hajnal. Ilyenkor az Urpín örökzöld lombjai között valaki Csajkovszkij Ь-moll koncertjét vezényli, értelmes, hívó hangot visszhangoz a ház, valaki hív... Tudom, rám gondolsz, vársz... Nesztelenül lépek át az alvó házak árnyain, benyitok, jöttömre meg sem fordulsz, az ablakban állsz. Kezem lángoló ujjaivai felhasítom a szoba csendjét és lerázva testemről az árnyak terhét, szorosan hozzád simulok. De a város, neonszoknyás csillagszemű dáma, fekete fátylát a torony keresztjére dobva szemedbe kacsint, kacérkodik, gyönyört kínál. Ne! Ne nyúlj utána! Maradj itt, mellettem, mert jó veled némán a semmibe meredni, a szemközti falra tűzött árnyakat csodálni, mit az utcai lámpa gólyalábú tejesceruzája firkál és egy hosszú, néma percbe veszni, min nem tör semmi át, csak a közeli toronyóra morzsolja percekre feltörő vágyunk mámoros dallamát.
