Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-23 / 2. szám
Rajzolta: KISS SÁNDOR A Carlton kdvéhdz előtt parkoló autók sorában kissé kopott Pobjeda kocsi áll. Vezetője álmosan bóbiskol a volán mellett. Fázik. Néha fel-felriad, összedörgölia kezét, aztán még jobban elfészkelődik az ülésen és újra elszunnyad. Jöhetnének már, morogja időnként maga elé, persze, jól érzik magukat... A városra hangtalanul és finoman hull a hó, sűrű rajokban bélyegnyi fehér pelyhek szállnak alá a magasból, libegnek és pajzánul kergetőznek. Éjfél felé járhat az idő. A vidéki üzem vállalatvezetője és főkönyvelője délelőtt jött fel a fővárosba az igazgatóságra. Hivatalos ügyeket intéztek és részt vettek valamilyen értekezleten. Magukkal hozták a szakszervezeti bizottság egyik tagját, Nemes Bélát, és a vezető elvtárs titkárnőjét is. Dolguk végeztével, úgy délután fél öt körül beültek a Carltonba, és valahogy ottrekedtek... Mindannyian tudták, hogy a kávéházban eltöltött idő a késő éjszakába nyúlik majd, egyedül a titkárnő nem tudta, de ő is sejtette... Azért jött velük, mert sejtette... Különben nem kellett volna jönnie, de Nemes elintézte a vállalatvezetővel, hogy jöhessen. Régóta ígérgeti neki, hogy egyszer velük jön egy kiruccanásra. — Mulatunk egyet, Marika... a legelőkelőbb kávéházban mulatunk egyet... világot lát, ha velünk jön!... A kis vidéki üzemben fenegyereknek ismerték Nemest. Igazi kisvárosi fenegyerek. Sokat iszik, hangoskodva veri a mellét és kérkedik. Erőszakos és szeszélyes, ezért senki nem akar vele kikezdeni, de vitathatatlan tekintélye van a többiek előtt. Tisztséget is azért adnak neki, elképzelhetetlen, hogy őt ne választanák meg. A vállalatvezető is azért barátkozik vele, mert tudja, hogy ha a kedvére tesz, legerősebb támasza lehet az üzemben. Mert nem könnyű ilyen apró üzemet vezetni. Az emberek kölcsönösen ismerik egymást és minden ügyes bajos dolguk jóformán közüggyé nő. Itt nincs meg a nagyüzemek áttekinthetetlen irányító hálózata, ipelynek mellékutcáiban elvész a helytelen intézkedések eredete, itt a szavak mögött minden esetben ember áll. Ezért van szükség Nemesre,egy hang a többi közül, aki ellentmondást nem tűrő eréllyel irányítja a közvéleményt... Nemest hát ,,rámenős gyereknek” ismerték, aki a nőkkel való bánásmódban sem tanácstalan, és családos ember létére közismert volt néhány futó kalandja. Az utóbbi időben gyakran nézegette Marikát, a titkárnőt, igyekezett előtte mulatságos ed ujj m <b ■VflLU és szellemes lenni, a jelenlétében sokat fontoskodott, fitogtatta a saját jelentőségét. S most elintézte, hogy velük jöjjön. Vásárolni, így állapodtak meg... Nemes gondolatmenetét könnyű nyomon követni; nagyvárosi fények, autó, kávéházak, néhány féldeci... ej, gondolhatta, ha egyszer úgy igazán jókedvemben lát, már az enyém!... Harmincöt éves fekete férfi, önző és elbizakodott, igazán eredeti egyéniség. Szinte öntudatlanul és ösztönszerűen pumpolja személyes előnyökért és élvezetekért az életet. Lelke minden rezdülésében ott él a meggyőződés, hogy mindenhez joga van, amit csak az élet megadhat... A titkárnő iránt határozatlan, fellobbanó vágyon kívül semmi mást nem érzett, úgy nézett rá mohó szemmel, mint egy szép fiatal és ingerlő nőre, aki helyben van, csak ki kell nyújtania érte a kezét. S mi kell mindehhez?... Hát mindenekelőtt mámoros hangulat kell...a mámor törvényszerűen közelebb hozza, szinte hajtja egymás felé az embereket . ■ Nem buta ember és tud számolni, lám a mámor egymás mellé ültette őket. A kávéház leghátsó sarkában ülnek, a nagy zöld függöny mögött — ide megyünk, mondta Nemes, hogy ne lássanak! — egy négyes sarokasztal mellett. A lány Nemes mellett ül, szemben velük Boros, a vállalat vezetője és a főkönyvelő. A főkönyvelőt mindhárman Rudinak hívják és tegezik. Rudi, a piros képű, ravasz pillantású kopasz férfi, negyven éves lehet... Nemes részeg, akadozva beszél és gesztikulólás közben nagyokat sújt a levegőbe, Boros is ittas, nem dadog ugyan, de el-elnehezedő felsőtestén és ingadozó fején látni, hogy a mámor tompasága mindinkább rátelepedik az agyára. Rudi színjózan, egyetlen megbízható pont a társaságban, aki normálisan érez, ítél és cselekszik. Sosem rúgott még be ilyen esetekben — vigyázni kell a főnökre, mondja —, és ez talán a legjellemzőbb vonása, gondolkodó, aki semmilyen helyzetben nem veszti el a fejét... A kis titkárnő négy féldecit ivott eddig, egy csokoládé likőrt, két angolpuncsot és egy vodkát. Fokozatosan... így rendelte Nemes. Húsz éves lány, nincs hozzászokva az italhoz, egyáltalán semmihez sincs még szokva, sem a világhoz, sem az emberekhez. Azért is jött velük olyan szívesen, mert a húsz éves lány lelke olyan mint egy nyitott kehely, minden élményt szomjasan magába zár. Mindent, ami más, mint megszokott kisvárosi környezete, de különösen az olyap élményeket, amilyeneket a nagyváros szórakozása, esti élete, kávéházai és zenekarai jelentenek. Nem részeg még, de már nagyon fesztelen és hangos, sokat nevet, minden apróságon nevet, kacag, és a szeméből elszabadult tüzek fénye villog főnökére, Nemesre és a kopasz Rudira. Milyen más itt minden, mint otthon! Az elegáns, hosszú terem, a sokágú csillárok és a tükrök... mindenütt tükrök, bárhová néz, önmaga kacag vissza belőlük. Kissé csodálkozva nézi a sok tükörben kipirult arcát, széteső, kócos, szőke kontyát, egész idegen lényét. Ez vagyok én... ilyen is tudok lenni? Jaj, de jó... ó be jó érzés, olyan könnyűnek érzem magam, mintha repülnék Azt is elfelejtette, hogy napközben már több sérelem is érte. Ó, egy titkárnőt, ha Boros a főnöke, könnyen érnek sérelmek. Erről ő sokat tudna beszélni. A vállalatvezető furcsa ember, állandóan érezni és éreztetni akarja a hatalmát, amit a többiektől kapott. Okos lány a kis titkárnő, elvontan is tud gondolkodni. Néha így töpreng: lám, milyen dolog is a hatalom! Az emberektől indul ki és visszahat rájuk. Boros elvtárs is, amióta vállalatvezető, megváltozott. Szerénysége eltűnt, kocsit követelt magának és elvárja, hogy mindenki a rendelkezésére álljon. Legelőször persze a titkárnője. Gyakran megtörténik, hogy a munkaidő alatt feketét főzet és beszélget Rudival, Nemessel, kettőkor meg azt mondja, 12 diktálok, fontos beszámolót kell írnunk még ma... S a titkárnő néha estig is ottmarad. Nincs tekintettel, egyszerűen képtelen tekintettel lenni az alárendeltjeire, egyedül Rudit és Nemest kíméli... Tegnap is milyen volt. — Marika, holnap velünk jön, mulatni... Úgy mondta, mint egy tényt, amely ellen nincs fellebbezés, el van intézve. Rendben van, elmegy, sőt, szívesen megy, akar menni, de azért másképp is megmondhatták volna neki! Azt mondhatták volna; Marika, nincs kedve velünk jönni?... Szeretnénk, ha ott lenne, jó, Marika?... Úgy érezte, azért kell csak velük mennie, hogy jóf szórakozzanak, és Nemes miatt. Régen észrevette, hogy érdeklődik utána... Igen, Boros bizonyára erre gondol és semmi egyébre... A gondolat mélyen sértette az önérzetét, de szólni nem mert. Engedelmes szórakoztató báb legyek? — gondolta ...aztán igyekezett nem gondolni az egészre, és örült az útnak. De rossz érzése az autóban még csak fokozódott. A hátulsó ülésen ült, Nemes és Boros között. A főnök és a szépfiú közé ülj, Mari, mondta Rudi az út elején... Tréfálkozva beszélgettek, hogy most melyikük udvarlását hallgassa meg... én vagyok a fiatalabb, mondta Nemes... de én vagyok a főnöke, a tekintély, fölényeskedett Boros, és az volt a legvisszataszítóbb, — Marika érezte, — hogy a tréfás hang ellenére, komolyan gondolja, amit mond. — Tőlem, az én ötvenkét esztendőmtől már nem kell félnie, Marika... kiöregedtem én már ebből... de Nemesre vigyázzon, mert mindenki tudja, hogy nagy kakas!... — mondta hahotázva, és ő újra úgy érezte, hogy a tréfa ellenére mindez nagyon is komoly, szabályszerűen osztoznak rajta a füle hallatára, és a főnöke nagylelkűen átengedte a fenegyereknek... Vén trotty, gondolta magában haragosan, és szégyen égette a lelkét, hogy nem mer szólni, nem bír tiltakozni, sőt, velük nevet és jó tréfának akarja hinni az egészet... Nemes néhányszor megfogta a kezét és szorongatta, meg átkarolta... ilyenkor elhúzódott tőle, de akkor meg Borosba ütközött a másik válla és ez még rosszabb volt... Nevetve szenvedett és egyre várta, hogy az autó kerekei alól elfog, on az út és megérkezzenek. Lehangolt volt és tanácstalan, amikor kocsijuk végigfutott a főváros utcáin... Boros és Rudi intézték az ügyeiket, ők tovább autóztak. Most már az ülés legtávolabbi sarkába húzódhatott. Nemes parancsolt a sofőrnek, ide megyünk... oda megyünk, mondta röviden, s a kocsi engedelmeskedett akaratának. A sofőr morgott valamit a felesleges benzinpocsékolás miatt, de hangosan nem szólt, mogorván cigarettázott. Lám, gondolkodott árja a titkárnő, ilyen a hatalom, átruházható! ... ő is megpróbált parancsolni... a Slavlnra megyünk — mondta —, a sofőr Nemesre pislantott, és a kocsi már a Slavín felé futott... S az egészben az volt a legmeghökkentőbb, hogy a kis titkárnő látta, a sofőr nem szívesen engedelmeskedik, dúl fúl magában, és ő, szinte akarata ellenére mégis azt mondta, most a Dunához megyünk... most ide... nem bírt lemondani a játékról, amit kapott... Jó dolog, ha az ember parancsolhat, gondolta, és egy időre elfelejtette, hoc; otthon egészen másképp gondolja... hogy ő is szenved emiatt az oktalan és kivédhetetlen fölényeskedés miatt... Ilyen könnyű elfelejteni a megbántottságok szúrásait, ha az ember maga is bánthat!... Autójuk biztosan futott más autók és piros villamosok rengetegében, az átjáróknál benéztek hozzájuk az emberek az ablakon és, a kis titkárnő irigységet vélt felfedezni a szemükben... Milyen jó, milyen nagyon jó mindez... a ringó puha ülés, a halkan duruzsoló motor, mintha könnyű, tarka lepke lenne és álombéli mezőkön repülne... Fél ötkor hát beültek mindannyian a Carltonba
