Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-01-23 / 2. szám

és inni kezdtek. A szorongás és tanácstalanság árnya Borossal újra visszatért, s bár a vállalat­­vezető igyekezett jó cimbora lenni, a kis titkárnő számára elmúlt a délutáni mesehangulat. Kedves és bizalmas volt, nevetett a tréfáikon és közben úgy érezte, messziről nézi őket és hideg, borzon­gató szél fúj felőlük az arcába. Nem az ő társa­sága ezl Tekintete elkalandozott, szórakozott lett, erőszakkal kellett visszarántania magát a Rudi izzadó, kopasz feje szimbolizálta valósághoz. Az alacsony mosolygósképű pincérnő gömbölyödő hasát 6 vette észre először. — Nicsak, kismama — mondta melegen, pillanatnyi lelki magánya forrósodott meleggé a fehér köténykés, kerek képű asszonyka láttára, kismama lesz a pincérnő. De helyes!... Mindnyájan megnézték, talán túl feltűnően is. — Ötödik hónapban lehet — mondta tárgyila­gosan Nemes —, igen, úgy az ötödikben... négy hónap múlva ketté esik. — Igaz lehet — kedélyeskedett Rudi —, Béla nagyon ért hozzá — az asztalon átnyúlva meg­veregette a vállát —, nagy kópé vagy te, Béla, a mindenedet!... — Az — helyeselt Boros nevetve —, Béla rettenetes gazember, óvakodjon tőle Marika, mert látja?! — és jelentősen mutatott a pincérnőre. Mindnyájan nevettek, a kis titkárnő is nevetett és közben csodálkozott, hogy miért nevet... De hiába, nevetnie kellett és nem esett neki jól a nevetés, talán olyan nevetés is van, amely nem esik jól... Nemes, az ujjával hangosan pattintgatva oda­intette a pincérnőt. — Három vodkát és egy angol puncsot — mond­ta —, de siessen kismama, mert szomjazunk!... — Igenis — mondta a kismama gépiesen —, sietek. Akárcsak én, gondolta a lány, én is így mondom Borosnak, hogy igenis, sietek... Hirtelen úgy érezte, hogy ilyen apró élettényekből tevődik össze az egész világ, az élet egésze. És talán a koccintásokból is összetevődik egy életdarabka gondolta még, mialatt nézte az üvegpoharakban a fehér és színes italokat. — Szervusz Béluska — emelte Boros a poharát , egészségedre te gézengúz!... — Pertut kell inni... pertut iszunk — találta ki Béluska, a gézengúz lelkesen — pertut iszunk ezzel a pohárral... Először szabódon, Rudit úgyis tegezi már. Nemessel még inna is, de a vállalatvezetővel... hogyan tegezze le, amikor egész lénye annyira idegen a számára. Nem, nem a kora miatt, az életkor ilyen dolgokban nem döntő jelentőségű... Borosnak a nézése, a hangja, a természete az akadály, az egész Boros egy akadály, de miféle, miféle is?... Nincs menekülés... Igen, igen, mondja a vállalatvezető, pertut iszunk, és ezzel eldőlt a probléma sorsa, nincs már út vissza­felé... összekoccintják a poharakat, aztán fenékig isszák és sorban megcsókolják a kis titkárnőt... Nemes szájon csókolja, őcsókolja a leghosszabban, aztán bizalmasan vállára teszi a kezét és magához húzza... Nem, a kis titkárnőben nincsenek gondo­latok, csak valami homályos csodálkozás, hogy hát ez lenne az... a színes világ, vagy nagyvilág, amelyet meg kellett látnia... ilyen a filmek való­sága az életben...? Ismeri ezt a jelenetet a filmek­ből... Na lám, most átéli, és kezd érdekes lenni... hát igen, a következményeit is ismeri, néha rettenetesek, ettől mindég ösztönszerűen félt, s még sincs kedve védekezni, lusta kényelem­érzés ömlik el belsőjében... Még várok, hogy mi lesz, gondolja, és fejét Nemes vállára hajtja... Béluska egyszerre eleven lesz. — Halló, asszonyom... kismama... kismama... jöjjön csak ide!... A kis pincérnő kissé nehézkesen, de engedelme­sen jön... Igen kérem, mondja, sietek... és újabb kört hoz, vodkát... most már 6 is vodkát iszik. Nem ellenkezik, nevet és nézi a pincérnőt. — Jól van, kismama — mondja Nemes akadozó nyelvvel, ittasan, ügyes kismama vagy, szorgalmas és szerény... ezt már szeretem... Piros az arca az italtól és fekete haja a szemébe hull. Kezd fenegyerek lenni. Kék háromkoronást vesz elő és gavalléros mozdulattal a pincérnő felé nyújtja. — Fogjad, kismama — mondja vigyorogva, gavallér vagyok, ugye, sugározza a vigyora —, fogjad és vegyél rajta valamit... az ilyen kiszolgá­lást szeretem. De ne mondd aztán, hogy koldusok mulattak ma itt!... — Köszönöm — mondta a pincérnő és egyene­sen a szemébe nézett — nincs rá szükségem. Azért fizetnek, hogy dolgozzam. Nemesnek a szava is elállt meglepetésében, no lám, morogta, no lámcsak... aztán dühbegurult. Na megállj, kismama, morogta, majd én megtanít­­lak viselkedni. Szúrós szemmel nézte, ahogy a píncérnő elsietett. Ekkor jött be a sofőr. Nem bírta már a vára­kozást. — Jó lenne indulni hazafelé — mondta... Idő­sebb, családos ember, érthető, hogy sietne haza. Nem akart velük beülni, mert úgysem ihat, egy ideig egyedül ült a bejárat mellett egy asztalnál, aztán kiment a kocsiba, de ott fázott. Kérő hang­súllyal beszélt, szerette volna meggyőzni a válla­latvezetőt, hogy okos dolog lenne elindulni. Legalább két óra az út hazáig a hóesésben. — Sofőr, hallgass! — kiáltott rá az elemébe jövő fenegyerek-, a volán mellett sincs szavad, nem még itt, ahol urak mulatnak! Ugye Marika?... — Igen... igen — bólogatott Boros — a mi dolgunk, hogy mikor indulunk, nem a tied!... Rudi nem szólt, széttárta a kezét tehetetlenül és engesztelőleg megveregette a sofőr hátát. Valóban ez lenne az, töprengett bizonytalanul a kis titkárnő, amit ettől az úttól vártam... a jó­kedv, a kötetlenség, a mulatás... ilyen a mulatós? ...ilyen kétarcúnk a nagyvilág fényei? Értem, hogy a sofőr sietne a családjához, egy kicsit én is mennék, hiszen semmi keresnivalóm itt, és... lám, mégsem megyek, nem is mondom, hogy gyerünk... ez valami varázs!... Mintha az ördög ingerkedne vele!... Derekán érezte a fekete fenegyerek szorítását, semmit nem érzett vele szemben, sem rokonszen­­vet, sem kényszert, hogy hozzá bújjon, egyszerűen engedte, hogy magához szorítsa, és hát ...ez volt a helyzet, tudomásul vette... Ittas volt, gondol­kodott még, de már egészen felületesen és gátlá­sok nélkül. Látta, hogy Boros és Rudi bíztatóan és valahogy cinkosan mosolyognak rá, s mindez a tükrökkel, a többi asztal mellett ülők vízióival egyesülve őrült forgatagban táncolt előtte. Jól érzem magam, futott át az agyán bénán a gondo­lat, azért bénán, mert ugyanakkor azt is érezte, hogy nem érzi jól magát... eh, ez meg hogyan lehet, erőlködött a gondolattal... Átfogta Nemes nyakát és megcsókolta a száját. Kissé kijózano­dott... ezt nem kellett volna, nézett szét zavartan és elhúzódott tőle. — Nicsak — bökdöste Nemes részegen a válla­lat főnökét —, mit szólsz ehhez, mint nagyfőnök, megpuhult a kis csirke. Pincér, még egy kört, pincér.'..! A pincérnő késett, elfáradhatott. Kevés vendége volt, talán leült valahol pihenni egy percre. Pihen­tette kerek hasában a fejlődő életet, amely egyszer, rövidesen a fia lesz... Nemes néhányat még kiáltott utána, aztán dülöngélve feltápászkodott és bizonytalan léptekkel, dühösen a keresésére indult. Pincér, még egy kört, pincér... ismétel­gette. A pincérnőt a konyha előterében, egy függöny mögött találta meg. ott ült két kezét összekulcsolva a hasán és bóbiskolt. Éjfél felé járt az idő. — Hogy mert leülni... hogy mert ülni — lár­mázott a fenegyerek imbolyogva és fenyegető arccal —, a vendégek szomjasak, maga meg ül... Hogy meri...,? Igenis, mondta a kismama, sietek... és már hozta is az újabb kört... Megtanítottam őt a tisztességre, dicsekedett elégedetten Béluska, amikor visszatért az asztalhoz, és még tovább tanítom, mert megfeledkezett a jólneveltségről...! Apróságokat rendelt. Két szódát, aztán cigaret­tát, majd gyufát... és mindezt külön-külön, hogy a pincérnőnek ne legyen nyugta és járnia kelljen a konyhától az asztalukig. Látszott rajta, hogy fáradt, a szeme alatt árkok barázdálta homály ült. A kis titkárnő egészen a fal mellé húzódott és tágranyllt szemmel bámulta őket. Nem gondol­kodott, nem tudott már gondolkodni. Felajzott, remegő érzékenység volt a lelke, amelyet az ital hatása robbanásig hevített. S teljesen a körülmé­nyektől függ, hogy melyik oldalra tör ki és mit semmisít meg, talán önmagát, talán mást, de ezt így tovább nem bírja. Ha most Nemes józan és okos lenne, bárhová elvihetné, engedelmesen men­ne vele, csak azért, hogy a lelkére súlyosodó feszültség és bizonytalanság megszűnjön. Már nem érzi jól magát... El innét, el... De hová...? S valóban... Nemes hozzá hajol, nyújtja a po­harát és az övéhez koccintja. Igyál, mondja, igyál szép Marika...! Isznak, a fenegyerek a fülé­hez hajol, megcsókolja és suttog belé... Látod, ilyen a nagyvonalú élet, tetszik, ugye?... És ígéri, hogy gyakrabban eljönnek ilyen kiruccanásra, ha akarja... csak akarnia kell... És hívja ki, csak egy percre... ki a sötétbe, ahol nyugodtan megcsó­kolhatja... úgy kívánja csókolni a száját... Legyen okos, mondja, mindjárt jobb dolga lesz az üzem­ben is, autón jár majd, ő elintézi... de először menjen ki vele... látja, így könyörög, hogy menjen ki...l Nagy szemmel nézi a kis titkárnő... Egészen csinos férfi, igaz, kissé homályosan látja, de így is csinos, fekete... És amit ígér, komoly dolog, talán nagyon is komoly, de megéri-e? Hatalmas mérleget lát maga előtt, ilyennel mérik talán az életet, rúdnyi karja állandóan billeg, serpenyői emelkednek és süllyednek, nem akar egy ponton megnyugodni. Hogyan tudja akkor, hogy mit kell tennie...? — Menj már ki vele — mordul fel Boros részeg türelmetlenséggel —, ha annyira akarja...! összerdndul. Ez a hang... ez ugyanaz a hang... ellentmondást nem tűrő és szenvtelen.... Hogy jön ide ez a hang, mit akar ez a hang, hogy még ide is elkíséri... Elfojtott sérelmek szakadnak benne fel, kavarogni kezd a gyomra, a lelke, mindene... már szinte fáj. A pincérnő újabb kört hoz. Még négy szódát, parancsolja Béluska vigyo­rogva, aki még nem adta fel a játékát, négy szép fehér szódái, kismama... Igenis, mondja a pincér­nő. .. és ő egyebet sem hall, mint ezt a szót, igenis, igenis... megszázszorozva, felerősítve dörömböl a dobhártyáján... — Te részeg — mondja remegő hangon és akadozva —, te részeg állat, mit akarsz azzal a szegény nővel... miért nem rendelsz egyszer­re...?! — Micsoda hang ez? — ingatja Boros haragosan a fejét — Nem tűröm... A kis titkárnő már áll, reszkető kézzel rakja a kézitáskájába a rúzsát, fésűjét, pénztárcájából száz koronát dob az asztalra. Ennyit fogyasztot­tam, mondja... Szinte önkívületben cselekszik, sajndlatraméltó ijedelemben és sápadtan az el­szántságtól. — És mit akartok velem — szinte kiabál —, mit akartok velem?Mondjátok, mit akartok velem...!? A körülöttük ülők is figyelik. Kilép az asztaltól. Egyedül utazom haza, mondja, vonattal...! És kimegy... Rudi bámul, Boros is tanácstalan, a fe­negyerek szitkozódik. Hagy menjen, mondja, hagy menjen egyedül a rongy... Úgysem megy el...! Kivette a ruhatárból a kabátját, kendőt kötött és kilépett az éjszakába. A hó még mindig hull. Egy pillanatra arra gondolt, hogy beül az autóba és mégis megvárja őket. Magasra emelte a fejét és hagyta, hogy a puha hűs hópelyhek hűtsék a homlokát. Nem... egyedül megy... A kávéhdz előtt megkérdezett egy rendőrt, hogy merre van az állomás. Menjen mindenütt a villamossínek mentén...! Talán harminc lépésre lehetett a kávé­háztól, amikor hallotta, hogy Nemes kiabál utána: Marika... Marika... gyere vissza, Marika...! A villamossínek felett, a vörösrét vezetékekre vastag hópárna ült, olyan, mint egy egyenes fehér vonal az éjszaka sötét palástján. Az ital hatása kissé alább hagyott, az agya kitisztult és biztosabb lett a járása. Ment a távolba mutató , fehér egyenes úton az állomás felé... *) Ismert prózafrónk most készülő no­­vellás kötetéből 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom