Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-07-10 / 14. szám
■t kinyitom a bélyegalbumomat, Hol- РЧ51 bein, Dürer és Rafael madonnáit ■ Űr látom egymás mellett. Mind a három festmény a gyermekét tartó anya, az élet dicsérete. Talán nem is szépségükkel, hanem nyers erejükkel hatnak, azzal, amelyet a reneszánsz festői a Magna materben, az ősanyában tiszteltek. A történelem vérgőzös századain átívelő, élni vágyó élet jelképe ez, a Halállal dacoló asszony szimbóluma, aki új gyümölcsöt hoz és férfikéz ácsolta bölcsőre vágyik, amelyet majd a Béke ringat. Asszony és békevágy összeforrt minden időben. Nem véletlen hát, hogy a halálba induló férfi, aki az életnek akar üzenni, legtöbbnyire asszonyoknak, az élet őrizőinek, az élet megtartóinak küld üzenetet: „Várj reám s én megjövök, hogyha vársz nagyon, várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom, várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap, várj, ha nem is jön levél innen néhanap, várj, ha nem vár senkit ott haza senki már, s ha nógat is bárki, hogy nem kell várni már. Várj reám, s én megjövök. Fordulj daccal el, ha áltatják ösztönöd, hogy: feledni kell... ha lemondtak rólam már apám s lányom is, s jóbarát már egy se vár ... szinte látom is: borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemük, rám gondolva! De te várj s ne igyál velük. Várj reám! Ó, átkelek minden vészen én. Aki nem várt, rámnevet: „Szerencsés legény". Nem tudhatja senki sem, te meg én csupán, hogy te jártál ott velem öldöklő csatán, s te mentettél meg, de hogy? Egyszerű titok: várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott Ezt üzeni „Várj rám" című versében Szimonov, és ez az üzenet már sokszor elhangzott, s már sokkal régebben is azokfelé, akiket hajnalthozó Aurórának nevez a festő és Vénusznak, aki kagyló-csónakján úszik ,,s ha íves hullám hömpölyög, csak ámbrát hord a víz fölött, s akit pásztorlánynak ábrázol a művész, kinek hajára... hogy koszorút tegyen, virágot gyűjt a zöld gyepen. A világtörténelem minden egyszerű asszonyának sz/61 ez az üzenet, akiket a szerelem misztériuma virágszavakkal övezett. Inter arma silent Musae! (A fegyverzörgésben hallgatnak a múzsák.) Ezt az igazságot a férfiak is tudták és így érveltek ellene „Ha fegyvert adsz katonáidnak Észak-Amerika, hogy elpusztítsd azt a tiszta határt, ha a chikagói vágóhidról mészárost ültetsz ama zene s rend fölé melyet szeretünk, mi előbukkanunk a levegőből s a sziklák közül hogy megmarjunk téged, mi előbukkanunk minden parányi ablakmélyedésből hogy tüzet prüszköljünk szemed közé, mi előbukkanunk az óceánból hogy tövist szúrjunk beléd, mi előbukkanunk a barázdákból, hogy minden mag kolumbiai ökölként zörögjön, mi előbukkanunk, hogy elvegyük tőled a vizet s kenyeret, mi előbukkanunk, hogy pokolra vessünk s tüzében sülj meg! — írja fenyegetve Pablo Neruda és Ernest Hemingway a „Búcsú a fegyverektől" című művének előszavában még nyomatékosabban hozzáteszi: „Ügy vélem, hogy a tisztes polgárok megbizottainak az első háborús akció napján falhoz kellene állítaniuk mindazokat, akik a háború haszonélvezői és akik a háború kitörését elősegítették. E könyv írója készséggel agyonlőné valamennyiüket, ha erre a hadbaindulóktól teljhatalmat kapna.” így énekel a férfi a fegyverek ellen. A történelem során annyit beszélt már „fegyverről s vitézről", hogy amikor a béke nevében szólal meg, akkor sem tud mást tenni, mint fegyver ellen fegyvert emelni pajzsul. Milyen másképp érvel a béke mellet s a fegyverek ellen, az asszony, a költőnő: ,,... Az anyaföldnek most zsendüla méhe, már lesi az ásás, a kapás hadat, hogy szűz ölébe termő magot hintsen: várja az erőt, mely életet ad, most meg mérjük irdatlan nagy erőnket, s nem ringatnak majd kalászt a szelek, a termőföld lesz a mi lázadásunk: ne lőj Fiam, mert én is ottleszek!" Borisz Malocsevszkij Vannak napok, amelyek mintha könnyű párába burkolóznának. A Nap is bágyadtan süt, szétszóródnak az enyhe sugarak, s a gyér felhők lassan úsznak az ember feje fölött, el sem érik egymást. Lent a lábunk alatt langyos nedvesség cuppog, és valahol a messzeségben, már megsűrűsödve kissé a közeledő éjszaka leheletétől, alig észrevehetően rezeg a levegő. Egy ilyen napon vitt ki a szovhoz gépkocsija a vasúti kitérődllomáshoz vagy ISO kilométernyire Emszk városától. Nem jártam én azelőtt Emszkben: hivatalos útra jöttem ide a szovhozba, s minthogy végeztem a tennivalómmal. ELVÁLÁS elhatároztam, hogy még este előtt eljutok valahogyan egy régi, hadseregbeli pajtásom házáig. A volt baj társ a kis járási központban lakott, de énbennem nem is azért ébredt föl a késői vágy, hogy még egyszer megölelhessem a hajdani barátot, mert véletlenül idecsöppentem a városka közelébe... Bizonyos voltam felőle, hogy ő tud valamit Galina Andrejevnáról, sőt talán látta már az esküvője óta is. De hát faggatni nem akartam őt soha semmiről. A gépkocsivezető szerencsés utat kívánt, s már robogott is vissza a szovhoz felé. Ott maradtam egyedül az útszélen, s még mielőtt jegyet váltani mentem volna, hosszasan elnézegettem a kis táblát a vasúti házikó oldalán, az eresz alatt: szinte furdőzött a Nap utolsó sugaraiban. Az apró kitérőállomásnak, amely szinte elveszett Oroszország hatalmas sztyeppt-övezetében, „Elválás" volt a neve. Meglepett a költőien és bánatosan csengő elnevezés, s mielőtt kimentem volna a peronra, még egyszer felpillantottam a táblára. Közelről már nem látszott Naptól hevltettnek. Afféle közönséges üvegtábla, befogta a por, megfakította az eső meg a hó a hét betűt: „Elválás”. Szerettem volna megtudni, honnan ered az elnevezés. De a fiatal pénztdrosnő, miután a jegyet kiadta, olyan hirtelen csapta be az orrom előtt a kisablakot, hogy önkéntelenül is visszahőköltem, és nem volt bátorságom még egyszer bekocogtatni. A váróterem üresen ásított. Megint csak kimentem a peronra, amelyet keskeny korlátrudak szegélyeztek. Hidegen, szürkén csillogtak a sínek. A vonatom érkezéséig csak egy óra volt már hátra, de előbb az emszki vonatnak kellett befutnia. Elindultam a peron legtávolabbi sarka felé, ahol egy legény meg egy leány álldogált (a vászon huzatos bőröndről Ítélve, ők is a vonatra vártak). A fiú pufajkát viselt, amelyet katonai derékszíj fogott át, a hátizsák púposra rajzolta az árnyékát a peron deszkáin. A lány kedves, de szabálytalan, kissé elmosódott vonásait egy cseppet elcsúfította két duzzadt arca, amely mintha könnyek nyomát mutatta volna. Én gyorsan elsiettem melletük, mivel éreztem, hogy akaratlanul is megzavartam őket. Letelepedtem a korlát közelében, ahol a kis állomás egyetlen padja árválkodott, és újságot vettem elő a zsebemből. Elővettem, de bele sem olvastam... Ebben a percben az előbbinél is élesebben, szinte fájdalmasan éreztem magányomat itt, az „Elválás” kitérőállomáson. Ha nem lett volna már a zsebemben a járási központig szóló jegy, bizony letettem volna a hajdani cimbora meglátogatásáról, s gondolkodás nélkül felültem volna az első, Emszkbe tartó vonatra, éjszakára már a szállodában lehettem volna. A legény és a leány egyszer sem pillantott felém. A fiú most közelebb húzódott a társához, megbillentve kissé a bőröndöt, s megint a maga kezébe fogta a lány kezét. A könnyű szellő éppen felém hozta a hangokat, egy-egy foszlány megcsapott a beszélgetésükből, ők bizonyára nem is sejtették ezt, vagy talán ügyet sem vetettek rá, ugyan hallom-e őket. —i Még saját pokrócom se lenne ott — mondta 0 lány. — Lesz — mondta rá keményen a legény, s aztán csöndesebben és még sebesebben folytatta: — Ne emésszen emiatt a gond, Léna, meglesz minden... Ha kell, én a tenyeremen viszlek oda téged! — Eressz, Kosztya, fáj. — Megállj csak. Az a fő, hogy ne félj... — Már mitől félnék? — vágott a szavába remegő hangon Léna. — Én azt hittem, hogy minden rendben lesz...
