Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-07-10 / 14. szám
— így sikolt katonafia felé 1913. március 3-án Várnai Zseni, a munkásság forradalmi megmozdulásának idején, mikor katonaságot vezényeltek ki a nép ellen. Azőpajzsa nemafegyver, ő saját maga áll a fegyverek elé, az ő lázadása az élet lázadása a halál ellen. Igaz, a történelem amazonokról is megemlékezik, Zrínyi Ilonákról és Jeanne D'Arcokról, akik páncélt öltöttek és kardot rántottak. A forradalmaknak is megvoltak a maguk hősnői. Nem csoda hát, hogy amikor férfiak érveltek a nők nevében a béke mellett, többnyire pallosos angyalokká változtak a madonnák. Karel Őapek, Az anya című drámája ezzel a zárójelenettel végződik: Női hang a hangszóróból: ,,Figyelem! Figyelem! Figyelem! A hangszóróhoz hívjuk az egész világot! Hívjuk a népet! Ma reggel Borgo községet ellenséges repülő támadta meg és bombát dobott az iskolára. A menekülő gyermekekre géppuskával tüzelt. Nyolcvan gyermek megsebesült, tizenkilenc meghalt. Harmincöt gyereket széttépett... a robbanás. Anya: Mit beszélsz? Gyerekek? Ki az, aki gyerekeket gyilkol? Toni: (a térképen keresgél) Vajon hol van... merre fekszik?... Anya: (megkövültén áll) Gyerekek? Kis siró gyerekek! (Csend!) Anya: (puskát vesz elő és Toninak nyújtja széles gesztussal) Menj!" Igen, Őapek fegyvert ad az anya kezébe, s az anya fiának nyújtja, s nehéz ezt a fegyvert kivenni abból a kézből, nehéz a békéért fegyverrel küzdő nők érdemét kisebbíteni. Mégis úgy érzem, az Asszony és a Béke szövetsége már a harc előtt egybekovácsolódott, régebbi keletű, mint a háború, már a Magna mater, az ősanya méhében ikerpárként fogant. Az életet őrző, az életet megtartó asszony a háború heroldja ellen nem fegyverrel támad, hanem elmondja a béke, az igazi földi öröm üzenetét. Bölcsőről, szerelemről énekel, s lehet-e az eszeveszettség, a rombolás ellen meggyőzőbb pajzsot emelni, mint amit a szeretet puhasága és gyöngédsége készít? A szereteté és a féltésé, amely mikor társaihoz, a világ asszonyaihoz fordul, így kiált fel: „Idézlek téged nagyvilág asszonya, Amerikából, Ázsiából, Afrikából és Ausztráliából! Idézlek téged Európa asszonya a győztes és legyőzött államokból! Az öt világrész asszonyait idézem anyákat, hitveseket, szeretőket és arákat a döntő tiltakozásra! Nem, nem lehet! Már újra nőnek zsenge kis fiaink, ártatlan tiszta lelkek! Nem, nem lehet! Sikoltsd hát vélem asszony a tiltó szót a világ összes nyelvén! Francia, angol, magyar szó egybefolyjon, s a többi nyelvek mind egy nagy sikolyban! Anya, asszony, leány, bús férfiváró eleven élő pajzzsá tömörüljön! Egy szív legyünk, tiltó, kemény, hatalmas, egy kar legyünk, a hősöknél is hősebb, kiáltó hang, égzengésnél is erősebb: Soha többé! Soha e szörnyűséget! A fegyverek ellen született már bölcsebben tiltakozó szó a férfiak ajkán, de mélyebben átérzett sohasem született annál, amit az anyák mondtak. 1912-ben Bázelben háborúellenes nemzetközi kongresszust rendeztek. A szónokok között volt egy ötven év körüli ragyogó szemű asszony is, aki valamennyi szocialista nő nevében emelkedett szólásra: „Ha mi, anyák, a gyermekeinkbe oltjuk a háború legmélyebb gyűlöletét, ha legzsengébb koruktól kezdve beléjük neveljük a szocialista testvériség öntudatát és érzését, akkor eljön az idő, amikor nem lesz hatalom a földön, amely ezt az eszményt kiirthatja a szívükből”, Clara Zetkin mondta ezeket a szavakat. Az anyák nevében beszéltek, akiknek az ajkán megcsendült e szó: fiam, gyermekem. A költő lekottázta ezeknek a szavaknak a zenéjét, megértette, s utánuk mondta: Béke! Erről beszéltek 1963. júniusában Moszkvában, a világ minden részéből összejött nők küldöttei is. M. D, Lenka! — Hagyd el, Kosztya... Nem űzött el téged senki innét. Magad akartál elmenni. — De hát értsd meg: az egész komszomol megy, ezrével utaznak oda. Tudod, ki megy? Akinek nincs otthona, háza! — Ugyan már, hagyd a csudába azt a házat... Lenka, inkább mondd, hogy beleegyezel te is... — Késő nekünk már erről beszélni — mondta szigorúan és nyugodtan a lány. Hirtelen könynyek érződtek a hangjában: — Hát, belekóstoltunk a szerelembe... aztán gyerünk a Bratszki Erőműhöz. Ereszd el a kezemet! — Nem eresztelek én téged sehová: nem tudok én nélküled élni, Léna! Maradj! A fiú megpróbálta ügyetlenül átölelni a lányt, de az kicsúszott a keze közül, s csak a fejkendője maradt ott q legény markában. A legény tanácstalanul topogott egy darabig, aztán felkapta a bőröndöt, s már futott is a lány után, a csizmája nekikeseredve csattogott a deszkákon. Egy nagy sárga felleg felé futottak, amely riasztón ereszkedett alá a kis állomásra. A fiú azért csak utolérte Lenkát, láttam is, amint megöleli. Most már lassabban lépkedtek, leballagtak a lépcsőn a peron másik végében, s aztán eltűntek a szemem elől. Majd megint megpillantottam őket, amint már a szilárd földön bandukoltak, túl a kis állomáson. Magamra maradtam. Akaratlanul is mindig arra gondoltam, hogy nem segít én rajtam ez a találkozás a hajdani frontbajtársammal. Ostoba dolog, nevetséges dolog a múltat kergetnem csak azért, hogy megtudjam, vajon boldog-e Galina Andrejevna a férje mellett, s van-e már gyerekük. Pedig éppen ezért igyekeztem a kis járási központba, hogy ezt megtudjam. Menetrend szerint bármely percben megérkezhetett az emszki vonat, az állomás megélénkült. Vasutasok bukkantak elő. Szerettem volna még egyszer megpillantani Lenkát. Furcsa kívánság volt, s meg sem tudtam volna magyarázni, honnan ered. Akkor láttam meg a lányt, amikor már befutott a vonat. Léna meg Konsztantyin ott állott az első kocsik egyikénél. A bőröndöt nem láttam mellettük, bizonyára fent volt már kupéban. Amikor odaértem a kocsijukhoz, akkor csöngettek másodikat. — Lenka! Nem, nem... nem lehet Én majd... később — törtek fel a szavak a lányból valami tompa erőlködéssel, miközben Konsztantyin az arcát kutatta a szájával. Aztán a legény eleresztette a lányt, de most meg az simult egészen oda a pufajkához. — Csak aztán írjál, mihelyt megérkezel. így jobb lesz, Kosztya. Jobb így... — Lenka, eljössz most mindjárt! Eljössz, becsületszavamra! — Kosztya, kedvesem — szakadt ki a kiáltás a lányból. Már ott röppent a fiú keze között fel a kocsiba, amaz szinte elszakította őt a peronról. — Mit csinálsz, Kosztyenka, kedvesem, elment az eszed! Hiszen semmi sincsen nálam... Eressz már, megyek én magamtól isi... ... A vonat elment Emszk felé, az alkonyaiban még sokáig villogott az utolsó kocsi vörös, szinte lángolóan eleven fénye. Arcomat az ablaküveghez szorítottam, s a zavaros esőpatakok mögül utoljára villant rám a villanybetűs állomástábla hét szomorú betűje. — Milyen állomás volt ez, ahol felszállt? — kérdezte az útitársam, amikor már csak a koromsötétet lehetett látni odakint. — „Elválás" kitérőállomás feleltem. — Nem furcsa: „Elválás" kitérőállomás! S jóllehet ő nem kérdezett egy szóval sem, mesélni kezdtem neki Lenkáról, aki mégis csak elutazott Konsztantyinnal, de alighanem még magamról is mondtam egyet-mást. Figyelmesen hallgatott: csak ügyvédek vagy orvosok tudnak így figyelni az emberre. Amikor befejeztem, unottan vonta meg a vállát: — Ha a maga hőse rábeszélte a nőt, hogy vele menjen, egyszerűbb lett volna, ha visszaváltják о jegyet, s hazamennek a holmiért meg az iratokért. Persze akkor nem olyan romantikus a dolog, viszont... — Megakadt, kereste a szót. — A vonaton megbírságolják, aztán meg személyi igazolvány nélkül nem kap helyet a szállodában — fortyogott tovább a szomszédom, s én úgy éreztem, mintha aprószemű, végtelen, unalmas eső szitálna szavaiból a kupénkra. Nem szálltam vitába vele. Egyszerűen csak sajnáltam ezt az embert, aki örökre elveszítette a fiatalság érzését. Sajnáltam, amiért ő nem tudta valamikor a karja közt magával vinni a maga Lenkáját, mint ahogy az Kosztya tette. Nem tudta... Pedig, alighanem — házasember. ELBERT JÁNOS fordítása
