Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-23 / 2. szám
Az elmaradott indiai mezőgazdaságban a nők végzik a legnehezebb munkát. A gyapotszedés korántsem olyan idillikus, mint amilyennek látszik. Megfájdul a derék s a fej a forró napon, míg egy mázsát összeszednek a pehelykönnyű gyapotból. £ mindezért csak kevés pénzt kapnak ▲ A gondok és a gyerekek sokasodnak és a szép vízhordó lányból harmincéves korára öregasszony lesz. A képünkön levő fiatal asszony mindössze 17 éves Ma már egyes textilüzemek munkásai nagyobbrészt nők, ez nagy haladást jelent az elmúlt évekhez képest részeken is Tripura és Manipur államokban a kávé-, teaültetvényeken is a mahagóni telepeken 90 százalékban nők dolgoznak. — De azért már a legtávolabbi falvakban is vannak nők, akik az egyenjogúságért harcolnak és elég jelentős számban részt vettek a képviselőválasztásokon is. Egyik legnagyobb probléma az írástudatlanság felszámolása. Erre különösen a falusi nők körében van nagy szükség. A lányokat taníttatni? Ez egyáltalán nem kívánatos a szülők szemében. Minél előbb menjen férjhez, hisz úgyis csak otthon éli le az életét. Sok haladó gondolkozású egyén, mint Raja Rom, Mohon Roy és dr. Annie Beosont, már a múlt század közepén hangoztatta a nők iskolázásának fontosságát. — Amit a reformokból végrehajtottak, az főleg csak a városokban történt. 1947-ben a női szervezetek, parasztszövetségek és haladó személyiségek a vidéki lakosság helyzetének megjavítását is követelték. De még a városokban sem rózsás a helyzet. 126 tizenegyéves iskolásgyermek közül csak 40 a lány. Ezért aztán a nők nem szereznek szakképesítést és kénytelenek alárendelt munkával megelégedni. Mindezek ellenére azonban, különösen a városokban, új iskolákat, egyetemeket létesítenek. Egyre több nő, főleg orvosnő, tanárnő kerül ki az egyetemekről. Ma már elég sok betegápolónő, hivatalnoknő, újságirónő, filmnél, színháznál dolgozó nő kerül ki a lányok közül.' Ha egy lány meg is szerzi a szakképesítést, nehezen jut álláshoz, mert a férfijelentkezőt előnyben részesítik. Egyes foglalkozási ágak-Szépség, könnyedség, kul- £> túra, ezt fejezik ki az indiai táncosnő mozdulatai Az indiai nőszövetség nagy munkát végez a falvakban, fő feladata az asszonyok nevelése. bah, pl. a fémfeldolgozó iparban, a szállító vállalatoknál és tudományos munkakörben egyszerűen lehetetlen a nők számára az elhelyezkedés. Pedig a családok megélhetési nehézségei egyre több lányt arra késztetnek, hogy minél előbb függetlenítse magát gazdaságilag. Egyre többen folyamodnak a kézműves mesterséghez. A női szervezetek is feladatul tűzték ki, hogy e téren minél több munkalehetőséget teremtsenek. Minden városban vannak kosárfonó, szövő, kötő egyesületek, hogy a nőket foglalkoztassák. Az iparban alkalmazott nők száma kevés. Mégis egyes iparágakban nők is dolgoznak. 1950-ben a textiliparban 8,5 százalék női alkalmazott dolgozott, a juta fonóban 12 százalék. A fazekasmesterségben, szappan- és gyufagyárban és kozmetikában is találhatunk nőket. A korlátok ellenére, amelyeket a kasztrendszer, a különböző nyelvek, öltözködés és szokások emelnek közöttük, az asszonyok mégis egymásra találnak az egyenlőségért és szociális előrehaladásért vívott harcban. Ha egy pillantást vetnek visszafelé, látják, hogy már előbbre jutottak, de ha arra az útra tekintenek, amelyen céljukat akarják elérni, akkor látják, hogy még nagyon sok van előttük: • • S hogy az indiai anya kevesebb nyomort és több szépet lásson, ahhoz béke és békés építő munka kell. Ezért a NDNSZ fórumán az Indiai nőküldöttség is a békét és a teljes leszerelést támogatókhoz csatlakozott. Átvéve a Frauen der ganzen Weltből Fordította В G. Épp száztizenöt évvel ezelőtt, 1848. februárjában, a Kommunista Kiáltvány szövegezői, Marx és Engels, írták le ezeket a szavakat: ,,Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísérteié.“ . ■ A világ azóta persze alapjában megváltozott, s talán Marx és Engels sem merték volna remélni, hogy egy évszázad is elég lesz ahhoz, hogy a kommunizmus járja Európát, sőt oly távoli földrészeket, mint Ázsia és Dél-Amerika is, hanem leganyagibb formájában is, mint kibontakozó társadalmi, gazdasági és politikai rend, melyet több mint egy milliárd ember vall magáénak. Sok minden megváltozott, de egyvalami megmaradt Marx óta. A burzsoá hatalmak mai államfői szintén „szent háborút“ hirdetnek a kommunizmus ellen, akárcsak elődjeik, száztizenöt évvel ezelőtt. Harci fegyvereik eközben különbözőek. Politikai és eszmei vonalon az antikommunizmus elméletével puffogtatnak. Az antikommunizmus tartalma a szocialista társadalmi rend becsmérlése, a kommunista és munkáspártok politikájának, valamint a marxizmus-leninizmus céljainak elferdítésé, a szocialista rend építése közben felmerülő hibák és hiányosságok jelentőségének éltül zása. Ugyanakkor tipikus jelenség, hogy a tőkés rendszer megoldhatatlan problémáit, az osztálykülönbségeket, munkanélküliséget, stb. csupán „kisebb szépséghibaként“ állítják be és általában a kapitalista társadalom életmódját dicsérik. A burzsoá ideológia látszólag igen sokrétű, különböző irányzatok, csoportok, iskolák nézeteinek megnyilvánulása. Azonban épp , az antikommunizmus az, amely az összes irányzatok nézeteit és azok hordozóit közös nevezőre hozza. Lényegében ideológiájuk három fontos elemből tevődik össze. 1. Politikai és gazdasági tanítások, melyek a jelenlegi tőkés társadalmat úgy igyekeznek beállítani, mint „népi kapitalizmust“, mely biztosítja minden társadalmi osztály harmonikus együttélését, a szociális igazságot, míg a valóságban az állam, még inkább mint a múltban, a nagy tőkés csoportok illedelmes eszközévé válik. 2. A nacionalista előítéleteket gerjesztő vad sovinizmus megnyilvánulásai pl. a politikai szabadságukat nemrég kivívott volt gyarmati országokban. 3. A klerikalizmus hatása, különösképp a Vatikán aktivitása. Az antikommunizmus frontjába itt nemcsak az egyházat és papságot vetik, be, de a kapitalista országokban működő klerikális politikai pártokat is, valamint más szervezeteket és egyesületeket. Az antikommunizmus „bajnokaira“ egyébként az is jellemző, hogy minden törvényszerű forradalmi változást, mely földünkön végbemegy, legyen az a nemzeti felszabadító moz-' galom fellobbanása, a népi erők megmozdulása bárhol is, mindjárt „Moszkva kezeként“, „kommunista agresszióként” ítélnek meg. Itt van például a forradalmi Kuba esete is. Ez a kis ország, mint tudjuk, elsősorban társadalmi rendszere miatt szálka az Egyesült Államok szemében. A népi forradalom az a „rakéta“, melytől Washington a legjobban fél, mert tudja, hogy ennek a rakétának a hajtóanyaga a lelkesedés, támaszpontja pedig az emberek szívében van. Az antikommunizmus lovagjai, akik egyébként mindig annyira kardoskodnak a „szabadság és önrendelkezés“ oldalán, a kubai nép jogait kétségbe vonják, mert a forradalmat az agresszió egyik formájaként ítélik meg. Az antikommunizmus egyik ismert ideológusa, James Reston, amerikai publicista, nemrégiben nyíltan ezeket mondotta: „Az amerikai közvélemény meg van győződve hazánk morális felsőbbrendűségéről.“ Ez a hitleri fasizmus korifeusai hangneméhez hasonlító stílus, még a tekintélyes angol „Observer“ című lapnak is sok volt, és csípős, válaszában ezt találta mondani: „A nyugati világban is vannak népek, amelyek „nem hajlandók" -feltétlen rossznak tartani a kommunizmust és feltétlen jónak a nyugati életformát. Az amerikaiak ezt képtelenek megérteni.“ SZIGETI GYÖRGY 7
