Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-04-03 / 7. szám

A második világháború óta századunk talán legszörnyűbb művelődéstörténeti epizódja: az iraki televízió kivégzéseket közvetített; az ezredeseknek, sejkeknek, imámoknak s más előkelő igazhitű mozlimoknak a hozzátartozói,akik személyesen nem vehettek részt a vérengzésekben, vagy féltek, hogy a vér összefrecskeli őket, nem kellett elmulasztaniok a nagy látványosságot...

S képzeletben hallom azt a túlkulturált londoni fiatalembert vagy leányt, aki éppen Ezra Pound vagy egy Elliot vers áhítatából tér magához, és fájdalmas íejcsóválással, szkeptikus rezignációval idézi erre az alkalomra a polgári gondolkodó bánatát:

,,A huszadik század legnagyobb tragédiája az, hogy feltalálta a rádiót, de nem talált fel semmit annak biztosítására, hogy a rádióban csak az igazat lehessen mondani.“ S valamelyik nagy látókörű rokona mosolyogva inti le: „Ugyan, csak az a baj, hogy nem való a civilizáció ezeknek az ázsiaiaknak a kezébe; lásd, mire jó nekik a kultúra."

S a szkeptikus londoni kultúrtörténetszakos hallgató nem is gondol a bagdadi televízió másik adására: az új iraki kormány „rendezi kapcsolatait“ az Iraqu Oil Company-val; még ha a fülébe is jutna, ha tudomásul is venne egy ilyen prózai, napipolitikai vagy közgazdasági hírt, meg sem fordul a fejében, hogy a két adás között kapcsolatot teremtsen..

Irak a Tigris és az Eufrátesz völgye, a régi Mezopotámia, az ősi Sumér, a hajdankor meséinek édenkertje; a civilizáció bölcsője, itt írták le először az emberiség történetében, hogy ne ölj, és innét indult útjára a szeretet tana is. Innét indult és addig ment, ment, amíg mint Oil Company és televíziós kivégzést rendező ,,nemzeti-ébredő“ ezredes érkezett vissza.

Irakban, a civilizáció bölcsőjének földjén, a televízióval sem lenne semmi baj. Nem a nyugati kultúra ártott meg, hanem a nyugati olaj Company és a hazai ezredesek műsorpolitikája. S ha nem lesz már Oil Company és külföldi pénzért ébredő ezredes, az iraki nép is méltó módon bánhat az európai civilizáció vívmányaival, efelöl minden kétkedő nyugati filozófus nyugodt lehet.

(S-m)

Gaib Tuama Farmon (Irak)

A NAP ÉS AZ IGAZSÄG

Éjjel három órakor megdöngették ajtómat — nem lepődtem meg. Minden percben vártam jöttüket. Már nem volt sötét az éjszaka, közeledett a virradat. A csillogok egymás után hunytak ki a világosodó égbolton. Álmatlanul feküdtem és arra gondoltam: lesz-e szabadság hazám ege alatt, boldoggá lehet-e valamennyi ember, minden egyes ember, élhetünk-e békében, a béke zászlaja lobog-e majd fölöttünk? A léptek zaja megszakította gondolataimat, amiképpen gonosz kéz illatos virág szirmait tépi.

A ház előtt gépkocsi állt. beültettek és vittek Bagdad kihalt utcáin. Csak rendőrségi autókkal találkoztunk, amelyekből sortéként álltak ki a szuronyok.

Szokatlanul hideg éjszaka volt. A gépkocsi vadul száguldott, csipős szél csapkodta arcomat, fagyasztotta véremet. Kezem és lábam megdermedt a hidegtől. A kocsi sarkába húzódtam; egész testemben reszkettem. Úgy éreztem, megszakad a szívem ettől a sebességtől. A szürke virradatban szemeket láttam, amelyek gyűlölnek mindent, ami csak elébük kerül. Rendőrök vettek körül. Megkérdeztem az egyiktől:

— Hová visznek?

Megvetően lefíttyedt az ajka. Nem válaszolt. Végül fekete kaszárnyaépület előtt álltunk meg. Kirángattak a kocsiból. Csuklómon bilincs kattant... A férfi, aki a lánc végéi fogta, elindult, engem úgy húzott maga után, mint a barmokat szokás. A kaszárnya udvarán, amelyen átvezettek, akár a beteg, rekedt légzés, hörgött a szél; elviselhetetlenül marcangoló fájdalom töltött el.

A férfi nehéz bakancsos lába megállt egy cella előtt, durva keze belökött az ajtón. Tétovázva megálltam az ajtónál, néztem a mocsoktól fekete, puszta padlóra hanyatlott embereket. Hideg volt, a foglyok rongyaikba burkolóztak. Érdeklődéssel néztek rám, mintha egy másik világ küldötte lettem volna. Az én ruhám még nem szennyeződött be, nem gyűrődött össze, még nem aludtam benne a puszta földön, a szememet még nem ködösítette el a rabság. Szótlanul ültem le közéjük... A mocskos cella bűzlött, akár a disznóól. Az első gondolatom ez volt: ki innen, mindenáron. Behunytam a szemem, és életem képei szélkavarta őszi falevelekként forogtak előttem. Nyugtalan félálomba merültem. A múltam, úgy éreztem, szemlátomást apadó forrás. Azoknak a bűnein töprengtem, akik idehoztak. Sokan vannak ezek a bűnösök, ők tömik tele a hasukat, és ítélnek másokat éhhalálra; ők ürítik fenékig a gyönyörök kelyhét, és sajtolnak ki másokból minden csepp vért; ők ülnek magas állásokban, és kereskednek embersorsokkal. Ezek ai emberek szabadok, tobzódnak fényben, pompában. Az én lelkemet pedig csak nagy emberszeretet tölti el, és a vágy, hogy világos nappalhoz hasonlóvá, széppé tegyem a jövőt. Ezek az érzések simogató dallamként zsonganak bennem... Azt akarják, hogy elhallgasson ez a dallam? Rettenetes

Napfényt, életet, kenyeret kér el az Iraki anya

fáradtság vert le. Kinyitottam a szemem. A fekete padlón görnyedező alakokat, a sötét, formátlan tömeget néztem, amely mozdulatlanságba dermedt, mintha a hideg padló minden életnedvet kiszívott volna belőle. Szaggatott sóhajtozást hallottam, és a sötét tömegben ingerült mozgolódás támadt. Jobboldali szomszédom felébredt, és kimeresztett szemmel bámult a levegőbe. Aztán felém fordította petyhüdt, sovány, szakálltalan arcát. A legfigyelemreméltóbb ebben a barna bőrű arcban az óriási nagy szem volt, olyan szép, mintha kiváló festő ecsetje alkotta volna.

Megszólalt. Furcsán törte nyelvünket:

— Tíz hónapja ül ök ebben a nyirkos odúban, csak naponta egyszer jutok levegőre. — És hozzám hajolva dühösen folytatta: — Olyan keveset kívánunk az élettől, de az élet még ennyit sem ad meg nekünk.

Nagyot nyelt, inas nyakán megrándult az ádámcsutka. Közelebb hajolva suttogta:

— Elmenekültem a családomtól. Iránból. Nem bírtam már a kínlódásukat látni. Tíz éhes száj... Menekülni... szabadulni ettől az elviselhetetlen tehertől... De hova — nem tudtam. Egy ízben puskás emberekkel találkoztam. Csempészek voltak. „Menj át a határon, Irakba’’ — tanácsolták. Én addig nem tudtam semmiféle határról. Mi az a határ? Hiszen az egész föld Allah birtoka... Tizenöt éve élek már Irakban... És most bezártak ebbe a cellába... Azt mondták: ,,Holnap visszaküldőnk a hazádba"... Tíz hónap telt el azóta, de rám se hederítenek, még mindig nem jött el az a ,,Holnap”. Nagy, mozdulatlan szeme felcsillant. És petyhüdt arca mintha még soványabbnak tűnt volna. Lágy hangon hozzáfűzte:

— Ha tudnád, hogy vágyom a családom, a gyerekek után... Fészkem hét fiókája után... — Lehúzta csontos karján inge ujját. Majd újra megszólalt:

. — Ki tudja, hátha általatok kiszabadulok. Már sokan vagytok, és mindegyre újakat hoznak... Szűk a hely ennyi embernek.■■ Ó istenem!

Gyorsan körüljártatta tekintetét, és halkan kérdezte: — Mondd, miért? Hogy-hogy miért? Miről beszélsz?

— Miről? Miért zárják ide a magadfajtákat?

Barázdált, elgyötört arca kérdőn meredt rám.

— Mi hazánk szabadságáért küzdünk, és békét követelünk minden ember számára... Mert szeretjük az életet, szeretjük az embereket...

Válaszom, nyilvánvalóan, meghökkentette. Félősen körülpillantott a foglyokon, akik csakúgy mint eddig, rongyaikba burkoltan mozdulatlanul feküdtek a padlón. Fülembe súgta:

— Tudod, én is gyűlölöm a háborút... Szörnyű bűn az, isten ellen való vétek. — Szakálltalan, ráncos arca megfeszült, izgatottan mondta: — Háború... Háborúban ölték meg az apámat. Háborúban halt éhen négy gyerekem. Háború volt, amikor mindannyian — a gyerekek is — csak korpaciberét ettünk. Miért akarnak most megint háborút? Hiszen az ember utálja azt, ami csak rosszat tesz neki

Szomszédom elhallgatott. Zord cellánkban egy ideig csend honolt.

Engem megfosztottak szabadságomtól, mert harcolok azért, amiben szentül hiszek. Mert az emberek szép és boldog életéért, az emberek békéjéért küzdők. S ők... ők azt hiszik, ha engem idezárnak, megölik azt, amiért küzdünk, amiben hiszünk. Itt a börtönben ez az egyszerű, tudatlan ember biztonságot öntött a lelkembe. Maga az élet tanította meg gyűlölni a háborút. Legkeservesebb emlékei a háborúhoz fűződnek.

Mélységes nyugalom töltött el; nem vagyok egyedül! Sok millió ember hisz velem együtt a békében, mert a béke az ember természetes állapota, olyan természetes, mint maga az élet. Gyűlölik a háborút, ahogy gyűlölik

a kegyetlenséget, az elnyomást, az igazságtalanságot.

A vasrácsos ajtóra emeltem tekintetemet, és láttam: a cellába sötétséget oszlató fénysugár hull be.

Az ajtóhoz futottam — odakünn a látóhatáron fölbukkant a Nap. Elbűvölten, mozdulatlanul álltam.

Ó te mindent látó szem! Te sötétséget gyűlölő szem! Azért vagyok itt, mert szeretlek, szeretlek minden alakodban. Két dologban hiszek megingathatatlanul: fölkelsz még hazám fölött, és diadalmaskodik az igazság.

SZÁNTÓ IRÉN fordítása

Az irak> nép gyászolja kommunista fiait