Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-20 / 6. szám
AaiMá' АлЛш/ Harminchárom gyermek i mindenik kíváncsi, mindent akar tudni, mindent akar látni. Harminchárom gyermek ezerfélét kérdez ■ no itt megfelelni ugyancsak nehéz lesz. Harminchárom gyermek mégis mindent megtud, bár, kit faggat, kérdez, senki annak nem súg. Harminchárom gyermek már csak azt nem érti, hogy is tudhat annyit a tanító néni! LÉTAYLAJOS-1Я Cst répfozekakat vitt egy paraszt a kocsiján, s egyet elveszített közülük. Rászállt a cserépre egy búbánatos legyecske és bekiáltott: — Hát ez a ház ki háza-házikója? Ki a házikó lakója? Nem válaszolt senki. Berepült a legyecske a cserépfazékba, és megtelepedett benne. Arrafelé szállt a zöngicsélő szúnyog, megkérdezte: — Hát ez ki háza-házikója? Ki a házikó lakója? — Én, a búbánatos legyecske. Te ki vagy? — A zöngicsélő szúnyog. — Kerülj beljebb, te is elférsz. Attól fogva ketten éltek a cserépben. Arra szaladt a rágicsáló egérke. Bekiáltott: — Hát ez ki háza-házikója? Ki a házikó lakója? Én, a búbánatos legyecske. — Meg én, a zöngicsélő szúnyog. Hát te ki vagy? — A rágicsáló egérke. — Kerülj beljebb, te is elférsz. Most már hárman voltak. Arra ugrált-ugrándozott a brekegő békácska. Megkérdezte: — Hát ez ki háza-házikója? Ki a házikó lakója? — Én, a búbánatos- legyecske. Meg én, a zöngicsélő szúnyog. Meg én, a rágicsáló egérke. Hát te ki vagy? — A brekegő békácska. — Kerülj beljebb, te is elférsz. Négyen voltak már a cserépfazékban. 4 J Arra futott egy nyúl. Megkérdezte: — Hát ez ki háza-házikója? Ki a házikó lakója? — Én, a búbánatos legyecske. — Meg én, a rágicsáló egérke. — Meg én, a brekegő békácska. Hát te ki vagy? — Az árkon-bokron ugrándozó tapsifülü nyulacska. — Kerülj beljebb, te is elférsz.Öt lakója volt már a házikónak. Egy róka szaladt arra. Bekiáltott: — Hát ez ki háza-házikója? Ki a házikó lakója? — Én, a búbánatos legyecske. — Meg én, a zöngicsélő szúnyog. Meg én, a rágicsáló egérke. Meg én, a brekegő békácska. — Meg én, az árkon-bokron ugrándozó tapsifülű nyulacska. Hát te ki vagy? — Az ékesszavú róka. — Kerülj beljebb, te is elférsz. Most már hatan voltak. Odaszaladt egy farkas és bekiáltott: — Hát ez ki háza-házikója? Ki a házikó lakója? — Én, a búbánatos legyecske. Meg én, a zöngicsélő szúnyog. Meg én, a rágicsáló egérke. Meg én, a brekegő békácska. — Meg én, az árkon-bokron ugrándozó tapsifülű nyulacska. — Meg én, az ékesszavú róka. Hát te ki vagy? — A farkas, ha elkaplak, bekaplak! — Kerülj beljebb, te is elférsz. Heten laktak már a házbanházikóban, vígan éltek, hírből se ismerték a szomorúságot. Arra cammogott a medve, bekopogott: — Hát ez ki háza-házikója? Ki a házikó lakója? Én, a búbánatos legyecske. Meg én, a zöngicsélő szúnyog. Meg én, a rágicsáló egérke. Meg én, a brekegő békácska. — Meg én, az árkon-bokron ugrándozó tapsifülü nyulacska. — Meg én, az ékesszavú róka. — Meg én, a farkas. Ha elkaplak, bekaplak! Hát te ki vagy? — Én a medve! Menten agyanlapítlak! Ráült a medve a cserépfazékra. A fazék eltörött, és az állatok, ahányon voltak, annyi felé futottak. ALEKSZEJ TOLSZTOJ 30 Tompa 1 mérnö ki nő reggelenként ott találja a váratlanul magasabb hatásfokkal dolgozó gépeken. Ekkor még konokabbul eltökélte: nem kér segítséget tőle. Az őt nem, — csak az osztályt hajlandó segíteni! Még jobban össze kell szednie minden erejét! Csak két-három hetet kellene még átvészelnie valahogy... Egyik déli értekezleten, mikor bevégezte a jelentését, a szereidé mestere közbeszólt: ■ Bocsánat, elvtársnő, de nem udvariaskodhatjuk el a dolgokat... Széttárta karjait, mint aki azt mondja: sajnálom, de már nincs mit tenni. — Nézd, Kocsis elvtárs, ha a hengerlőműhely az átadási grafikont így tartja tiszteletben, tőlem ne várj árut! Kocsis Verára pillantott. A lány falfehéren ült a helyén. — Holnap délig be tudja hozni a lemaradást? Rekedtes hangon válaszolt: — Igen. Kocsis habozva nézte, aztán rászánta magát: — Ha szüksége van valami segítségre, maradjon. Az ülés után megbeszéljük. Mert ha holnap délig a szerelde meg nem kap mindent... azt hiszem, nem kell magyaráznom. Az ülés véget ér, Kocsis még bejegyzi az utolsó adatokat a széles űrlapokra, s mire felpillant — senki sincs az irodában. Keserű káromkodást morzsol el a fogai között. Ha tudta volna, hogy ennyi mérget nyel majd ezért a megátalkodott, konok kis fruskáért. De most már semmit sem tehet, hiszen ő találta ki az egészet magamagának. Két hét óta többet törődik a hengerlőműhellyel, mint az összes többi osztályokkal együttéve. S méghozzá lopva kell csinálnia, mintha valami leplezni, konspirálni való dolog lenne, hogy saját részlegének egyik osztályával foglalkozik. S mindez azért, mert Niculescu mérnök elvtársnő kimérten és hidegen visszautasít minden segítséget, s ő két hét óta hiába várja, hogy végül odajön hozzá, megkérdez valamit! De miért nem veszi elő ezt a felfuvalkodott kis teremtést, miért nem teremti össze 31 istenesen, miért nem ül, ha kell, napokat ott az osztályon, miért nem viszi dűlőre a dolgot ? Hiszen eredetileg ezt akarta: móresre tanítani, hogy elmenjen a kedve a követelőzéstől, s ha nem hallgat reá, ha szamárságokat csinál, tüstént leváltani! De valahányszor nekitüzeli magát, a hideg visszautasítás mindig lefegyverzi. Attól is tart, ha túl sokat forog, készségeskedik az ő osztályán és ajánlkozik a segítségével, majd még másra értelmezi, amilyen beképzelt. Ennél a gondolatnál végképp elöntötte a düh: mi ez, gyárban vagyunk vagy teadélutánon ? A tervnek meg kell lennie, s ami a hiedelmeket illeti, — hát higgyen mindenki azt, ami jólesik! Törődött ő valaha is azzal, ki mit mond és gondol, ha tudta, neki van igaza ? De épp itt a baj! Már nem biztos abban, hogy mindenben igaza van. Valóban, csak szemtelen kis akarnok ez a lány, ki huszonhárom éve, diplomája és csinos alakja jogán, munka és érdem nélkül akar megszerezni mindent? Már az első napokban csodálkozva vette észre, hogy késő estig ég a lámpa a hengerlőgépek mesterének parányi irodájában. Persze, őmaga híres későig-ülő, itt tanul az egyetemre, ha elnyomja a fáradtság, itt szundít egy félórát az asztalára dőlve, de hogy más is birja, vállalja ezt az ütemet... És amint teltek a napok, amint esténként végigjárva az osztályokat, mindig égni látta a villanyt Vera irodájában, a csodálkozás lassan helyet adott a felismerésnek: ez a lány küzd, megfeszíti minden erejét, hogy helyt tudjon állni, ez nem akar semmit sem ingyen, s mert érzi, hogy ő ellenségesen fogadta, még a segítségét is visszautasítja! Egy délelőtt a helyi sportklub képviselője kereste föl Kocsist. Niculescu elvtársnő kitűnő kosárlabdajátékos, végre sikerült elintézni azonnali átigazolását a város elsőosztályú csapatába. Kérik a gyár vezetőségét, teremtse meg Niculescu elvtársnőnek a lehetőséget arra, hogy rendszeresen részt vehessen az edzéseken. „Szóval méghozzá kosarazó is a lelkem — füstölgő« még akkor magában Kocsis. — Szép hosszú izmokat fejleszt a kosarazás, megtanul az ember jó magasra ugrani“... De mint az 15
