Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-20 / 6. szám
Csak a bekecset kapta magára, még kendőt sem kötött. Egy-kettőre begyújtja a kemencét, aztán szalad vissza a konyhába, a gyerekekhez. Lacika most nyugodtan játszik a kocsiban, odaszíjazta, nehogy kiessen. Tibi és Valika hidat építenek kockából, egy fél óráig nyugodtan ellesznek. Estére már puha kenyeret kopnak, tele lesz a ház a frissen sült cipók illatával — gondolja jólesően és keze még gyorsabban jár. Nem lehet dm a kicsiket sokáig magukra hagyni, virgoncak nagyon. Ha rájuk nem zárja az ajtót, egy-kettőre kiszaladnak a hidegbe. — Csak nem verekednek? — villan át az agyán hirtelen, ahogy a gyerekek kiabálása eljut a füléhez. — Na, majd mindjárt rendet teremtek, — törli kezét a kötényébe és befelé indul. — Jézus Mária! — hal el benne a szó, amikor meglátja a füstfelhős ablak mögött a két őrjöngő gyereket. — Égünk, Lacika ég! — kiáltja a nagyobbik ész nélkül és veri, kétségbeesetten veri kis öklével a konyhaajtót, amely rabságban tartja őket. — Lacika! —. ugrik az asszony és kikapja a kocsiból. Ég a szíj, ég a ruha, fáklya az egyéves kisbaba. Gyorsan le a ruhát róla! Autó, autót hozzatok — kéri kétségbeesve és szívéhez szorítva legkedvesebbjét, robognak a komáromi kórházba. — Nézz rám, drága kis életem — rimdnkodik hangtalanul, de Lacika nem fogad szót. Nem tudja már kinyitni égszín kék szemét, pedig olyan szép volt, olyan jó volna látni a lángoló újságpapírt, amit Tibi és Valika a tűzhely ajtajában gyújtogatott! S a kemence hiába várja aznap a kenyeret... Halász nagypapa kisunokája két koronát talált az utcán. Alenko nemcsak magának vett nyalókát, de négyéves-Józsi barátjának és kétéves kisöccsének is, Biankónak. A megmaradt húszfilléresből 32 LISÍCKY felvitelei Ha édesanya tudná, milyen veszélyben forognak gyermekei, bizonyára nem időzne olyan sokáig a városban! üzem sportkörének elnöke, volt nehéz atléta, jó képet kellett vágnia a dologhoz: rendben van, Niculescu elvtársnőt senki sem fogja akadályozni abban, hogy edzésre járjon. Ám aznap is késő estig égett a lámpa a hengerlőgépek mesterének az irodájában s a következő edzésnapekon is... Kocsis tisztán, minden kis részletében látta, hogy a hullámok már-már összecsapnak a lány feje fölött. Hiába küzd egyre elkeseredettebben, hiába feszíti meg minden erejét, egyedül nem tud majd úrrá lenni a helyzeten. Tehát végül is minden úgy történik, ahogy ő előre látta. A lány kíméletlenül megkapja a leckét... De akárhogy van, most már nem tud örülni ennek. Talán nem is vallja be magának, de most már azért drukkol, hogy Vera valahogy átvészelje ezeket a napokat, s ha olykor haraggal gondol a mérnöklányra, már nem annyira a követelőző fellépéséért, hanem makacs önfejűségéért haragszik, amiért még mindig nem megy hozzá segítséget kérni VI. A harmadik hetet tölti Vera a Vörös Lángban. Szerda délelőtt. Már fáradtnak érzi magát, nagyon fáradtnak, s a vasárnap még messze van. Ha pillantása néha a csarnok hatalmas, téglalap alakú ablakaira esik, ólomszínű eget lát és esővel elkevert, kavargó hópelyheket. Néhány napja rosszul, nyugtalanul alszik. Bizonyára a szabad levegő, a testmozgás hiányzik. Most viszont olyan álmos, hogy alig tudja nyitva tartani a szemét. Pedig nyitva kell tartania, mindenáron... Két napja fejeződött be az új hengerlősor próbajáratása, a berendezést átadták, s akárcsak az osztály többi gépéért, most már ennek a működéséért is Vera felel. Termelékenysége a régi sor kétszerese, de ha valami okból leáll, a veszteség is kétszeres. Folytatjuk — Hát bizony, nem könnyű magának, kislány... Már ne haragudjon, hogy így mondom. A baj, hogy Kocsis elvtárs valamiért neheztel magára. Régebben sokkal többet járt erre. Igaz, néha szidta a mestert, mint a bokrot, de meg is mondta, mit, hogy kell csinálni... Néha magának kellene elmennie hozzá megkérdezni egyet s mást. Hátha azt akarja bebizonyítani, hogy hiába mérnök maga, nélküle csak nem boldogul. S tőle van mit tanulni. Két év múlva ő is végzett mérnök lesz. De még milyen mérnök! Minden este későig ott tanul az irodájában... — Köszönöm, Somos bácsi, majd gondolkodom rajta, hogy mit tegyek. Menjen el Kocsishoz? Mire kérje, mit kérdezzen tőle? Hiszen minden egyes tennivalót, úgy külön-külön, ő el tudna végezni valahogy. De annyit együtt, egyszerre megrohanják az osztály százféle ügyével, akkor már egyiket sem tudja kézben tartani. Ezt mondja meg Kocsisnak? Hiszen épp azért fogadta őt olyan ellenségesen, mert önálló munkakört merészelt kérni, s mert alkalmatlannak tartotta őt ilyen feladatra. Menjen el hozzá s mondja el töredelmesen: főnök elvtárs, igaza volt, segítsen... Nem, erre nem volna képes. Mióta átlépte a gyár kapuját, mint valami nyugtalanító árnyat érzi maga mögött ezt az embert, néha már szinte toporzékolva szidja magát, amiért annyira izgul, valahányszor beszélni kell vele, vagy jelentést kell tennie. Az egyetemen vizsga közben nem leste Így legszigorúbb professzorai arcvonásait. Mikor nagy ritkán, egyszer-kétszer napjában végigmegy az osztályán, őt sohasem hívja. Alig áll néhány pillanatra egyegy gép mellett, s már lép is tovább, ő pedig úgy tesz, mintha nyugodtan végezné tovább a maga dolgát, de semmire sem tud figyelni, inig a sötétbarna üstök el nem tűnik a csarnok kijáratánál. Megkönnyebbülést érez ilyenkor? Vagy inkább csalódott keserűséget, hogy most sem történt semmi... Két napja már azt is tudja, hogy az éjszakai műszak alatt, mikor ő már nincs a gyárban, Kocsis talál időt, hogy az osztályon üljön. Utasít, intéz, pontosan beállítja a kellő felügyelet hiányában elállítódott berendezéseket. Éjszakai látogatásainak nyomát 16
