Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-03-20 / 6. szám

— Milyen szép ember. És mennyi nővel volt már dolga.

Mária alig bírta türtőztetni magát. Legjobb lenne senkivel se beszélgetni. Eltűnni innen. Úgyse bírja ki itt három hétig. Hiszen ezzel az üresfejű, villogó fogú fajankóval van tele máris az egész szanatórium. Reggel, ahogy felébredt, első dolga volt, hogy hosszú levelet Írjon haza. Szinte kereste a kedvesebbnél kedvesebb jelzőket, pedig máskor mindig irtózott az érzelmek nyílt kitárulkozásától. De most valahogy szerette volna Írásba foglalni, hogy ö egyetlen emberhez tartozik, nincs köze máshoz. Aztán várta a választ. Egy hétbe tellett, amíg megérkezett. A színész ezalatt már a harmadik ifjú hölgynek udvarolt. Legújabb partnere egy magas, karcsú, fekete hajú cseh főiskolás lány volt, azzal jártak délutánonként korcsolyázni a befagyott tóra. Az asztaltársaság a társalkodó szobából gyönyörködött bennük, melynek ablakai éppen a tóra néztek. Mária a férje levelét olvasta. Száraz, szürke levél volt, tele a mindennapokra való utalással. Csip-csup elintézendők. Szokványos jókívánságok. —

meggondolta magát. Ettől a fajankótól féljek — suhant át egy homályos tiltakozás az öntudatán. — Nos merre megyünk? — mondta hangosan.

Élet Mihály csaknem meglepődött a hirtelen beleegyezésen. Talpuk alatt csikorgón a friss hó, a fehér ég szinte szikrázott. Felfelé kapaszkodtak a hegyi ösvényen. Körülöttük apró megfagyott vízesések és végtelenbe olvadó fenyvesek csipkézték a látóhatárt. Mentek szótlanul egymás mellett. Mária tompa orrú sicipőjével rugdalta a havat. Élet Mihály a fák koronáját figyelte. Az út szélén figyelmeztető tábla állt: Vigyázat! Hiúzok!

— Fél hogy megeszik ? — kérdezte Mária — látja én nem félek, a hiúzoktól sem és magától sem. Kemériy falat lennék mindkettőjüknek.

— No, ha egy hiúz itt az egyik fáról ránkdobná magát, az nem lenne tréfa. Forduljunk inkább vissza. Látja, itt már favágok se járnak, pedig azoknál legalább balta van, nálunk meg bot sincs.

— Hát vágjon magának botot, művész elvtárs — bíztatta ingerkedve Mária.

Lent a tó jegén, Élet Mihály és a karcsú fekete hajú vígan korcsolyázott. Egy rezes orrú, iparos külsejű férfi, aki Máriával együtt érekezett a fürdőbe, megjegyezte:

— Na, ez az Élet Mihály ugyancsak kihasználja a gyógykezelést! — de ebben a kijelentésében nem volt rosszindulat, inkább elismerés, mert kedélyesen mosolygott és a bajuszát simogatta.

— Az ilyenek miatt nem jutnak fürdőhelyre az igazi betegek — csattant fel Mária és kisietett a társalkodóból. Magánosán sétálgatott az üdülő parkjában, közben azonban sajátmagán bosszankodott. — Nem tudok uralkodni magamon — gondolta — Mi közöm van nekem ehhez az emberhez. Még másfél hét és akkor úgyis hazamegy, ő is, én is.

De nem igy történt. Mindkettőjük gyógykezelését még három héttel meghosszabbították. A régi társaság hazafelé készülődött, a többiek meg várták az új érkezőket. Mária is lent ült a szálloda előcsarnokában, ő a postára várt. Nem is vette észre, amikor Élet Mihály leült vele szemben. Csak a hangjára rezzent fel.

— Szóval mi ketten vagyunk a legbetegebbek — mondta a férfi s mintha csúfondárosság lett volna a hangjában.

Mária úgy tett, mintha nem hallotta volna.

— Maga úgy látszik haragszik rám, csak tudnám miért — folytatta ugyanazon az enyelgő hangon és egyik kezével az asztalra könyökölt.

— Semmiért — válaszolta Mária és elfordittota a fejét.

— Annál jobb, mert egy kis közös sétát akartam javasolni. Azt állítólag szabad, az orvosok megengedték. ^

— Fölösleges időpazarlás lenne a maga számára — robbant ki Máriából a szó, s ingerülten felállt az asztal mellől.

— Indulhatunk ? — kérdezte Mihály.

Mária szeme összeszűkült, már már a száján

volt az elutasító szó, de az utolsó pillanatban

— Bicskám sincs

— dörmögte Mihály és szégyenlősen elmosolyodott.

A közeli fáról a megfagyott hó a földre zuhant, a szerte repülő hó megmozgatta a tűleveleket — Mihály hirtelen arrafelé fordult.

— Ni csak, maga tényleg fél, mejünk hát haza — mondta leereszkedő nagylelkűséggel az asszony.

— Nem félek, magát féltem.

— Igen, ez így szebben hangzik.

De azért elindultak visszafelé az ösvényen. Amikor a gyógyszálló elé értek, Élet Mihály meghajtotta magát.

— A vakmerőség nem bátorság ■— hadarta és zavartan eltávozott.

Mária felsietett a szobájába, egyenesen a tükör elé állt. Arcát pirosra csípte a hideg, valami nagy elégedetlenséget érzett. Sokáig hosszan figyelte magát a falon lógó ovális tükörben.

Újabb hét telt el. Mária Élet Mihállyal már bejárta az összes közeli kirándulóhelyet. Egyszer szánkózni is voltak. A férfi ilyenkor keveset beszélt. Ha szólt is, inkább a fákhoz, a vízhez, az éghez. Máriát egyre jobban bosszantotta ez a hallgatás. Ügy látszik ez is trükk, a türelmemet teszi próbára — gondolta ilyenkor. A szerelemről még csak meg se mukkan ez a híres Don Juán. Pedig mintha egyre gyorsabban peregtek volna a napok. Aztán elérkezett az utolsó nap is. Holnap utaznak.

— Ez az utolsó séta — mondta Mária Mihálynak, amikor elindultak az ismert ösvényen. Már elhaladtak a figyelmeztető tábla mellett, s Mária mohón magába szívta a veszély gondolatát. Oh, hogy fog majd védekezni ellene! Megbosszulja magát a várakozásért. Vele nem lehet taktikázni! De a veszély nem akart jelentkezni, sem hiúz, sem emberi alakban. Mihály átszellemülten az eget fürkészte. Máriának szinte a torkában dobogott a szíve.

— Mondja, maga még nem volt soha szerelmes? — kérdezte Mihálytól és érezte, hogy elpirul.

— De igen — mondta Mihály meglepődve és az asszonyra nézett. — Nagyon szerelmes voltam egy lányba, s azt el is vettem feleségül.

— Na persze, és jött a megunás, az újdonság

vágya

Sajnos nem — legyintett Élet Mihály — sajnos nem jött. Én még most is úgy szeretem, mint akkor legelőször.

— És akkor? — Mária nem tudta végigmondani, amit gondolt, a férfi sietve közbevágott.

— Tudom, mit akar kérdezni, másnak nem válaszolnék rá őszintén, de magának elmondom. Maga azt hiszi ugye, hogy én minden nővel kikezdek, pedig ez csak látszat — Élet Mihály zavartan elmosolyodott — Helyesebben nem is látszat, alibi, szeméremérzet...

— Ezt nem értem — kapott a szavába Mária és megigazította kötött sapkája alatt szőke fürtjeit.

— Pedig igen egyszerű. Van feleségem, akit szeretek s aki megcsalt. Sajnos, a dolog közisismert, látja férj létemre még én is tudok róla. Egy megcsalt hű férj, az elviselhetetlenül nevetséges és szánalmas, úgy teszek hát, mintha én l'ennék a kikapós. A tetejébe még színész isvagyok, a feleségem középiskolai tanárnő...

— És erre a látszatra sétáltatott engem ?

— Nem, nem egészen. Ne haragudjon rám, magával szívesen voltam együtt, maga tisztességes asszony, maga nem akart könnyű kalandot, minta többiek. Magával...

— Értem — mondta Mária és a hangja felindulástól reszketett — nos hát akkor nem marad más hátra, minthogy megköszönjem ezeket a lélekemelő természetjárásokat és... és forduljunk vissza. Elég volt belőle. Megfáztam — hadarta összefüggéstelenül.

Amikor a szanatórium elé értek, amelyet gótikus csipkékkel díszítettek a jégcsapok, Élet Mihály szeretett volna még mondani valamit, de Mária megelőzte.

— Csomagolnom kell — kiáltotta és felrohant a szobájába. A szekrényből az ágyra dobálta a ruháit. Sietve, kapkodva tevékenykedett, mintha a gondolatai elől menekülne. De nem tudott. Szeme előtt képek táncoltak. Jégsüveges fenyőfák, s az ágak között kedvesen doromboló hiúzok ragyogtatták a szemüket. És Élet Mihály szeme is ragyogott. Feléje hajolt, megcsókolta, s Mária úgy érezte, hogy nem tud védekezni ellene, engedelmesen kinyílik a szája, s köröttük fehérség, csend, hó, tisztaság.

Monoszlóy M. Dezső

13