Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-10-03 / 20. szám
p 0Ш| оин*ж«л mu^u. щй I _ ЯШ Laci és Marika szomszédok voltak. Egy udvaron laktak. Mindig együtt játszadoztak. Egyik este Lacikának megérkezett a nagybátyja és egy nagy dobozt hozott. Csodálatos doboz volt az. Volt benne rák, kakas, perec, baba, a közepében pedig egy motorbicikli, mind csokoládéból. Izgalmában alig tudott elaludni. Vártai a reggelt, hogy eldicsekedjen Marikának, mit kapott. Másnap az első szóra kiugrott az ágyból, mint egy szöcske. Egy-kettőre megmosakodott, felöltözött, megreggelizett. Csodálkozott is az édesanyja, milyen hamar elkészült. — Látod - dicsérte meg —, ügyes fiú tudsz te lenni, ha akarsz. Nesze, itt van két csokoládé — nyomott a kezébe egy csokoládékakast és perecet. — Az egyik a tiéd, a másikat add Marikának. Kóstolja meg ő is. Lacika boldogan fordult ki az ajtón. A lépcsőházban megkóstolta a csokoládéperecet. — Milyen finom ... Az egyiket oda kell adnia Marinak ... Neki akkor csak egy marad ... Ez a kakas, mintha nagyobb lenne, mint a perec, amibe beleharapott... nézegette bosszúsan. Hirtelen leharapta a kakas lábát. — No — nézte meg a foga helyét a csokoládékon — most már nem adhatja oda egyiket sem Marinak, hisz mind a kettőbe bele van harapva. Elégedetten lépett ki az udvarra. Marika már várta. — Ni, mit kaptam — mutogatta a csonka csokoládét Marinak. — Még van! Egy egész dobozzal. Mindenféle figura; baba, rák, még egy motorbicikli is. De milyen finom — harapott bele az egyikbe. — Töltött csokoládé — mutatta. Aztán hátához dugta a kezét, mikor Mari bosszús arcát látta. Tacskó, a Mariék kutyája figyelemmel hegyezte a fülét. — Hű, még töltve is van — nézte meg Laci kezében a csokoládét. — Lássuk, igazán olyan finom? - Gyorsan két lábra állt, s hosszú, piros nyelvével jól odanyalintott. — Jaj! — kapta el Laci a kezét, de későn. — Megnyalta — esett kétségbe, mint akinek tüske ment a talpába. És sírva eldobta a megcsúfolt csokoládékat. Tacskó egy hoppra felfalta s elismerően nyalta meg a száját. Marika kárörvendően nézte, hogy tűnnek el a csokoládék a kutya szájában, de aztán megsajnálta a síró Tacit. — Ne búsulj, na - vigasztalta, s két cukorfütyülőt vett ki a zsebéből. — Nekem kettő van, egyiket neked adom. Lacika előbb csodálkozva nézett rá, aztán hirtelen elöntötte a szégyen. Lám, Mari a két fütyülőbői is neki adja az egyiket, s ő egy egész dobozból sajnált tőle egy darabocska csokoládét. — Várj egy kicsit — mondta, s már szaladt is befelé. Gyorsan kivette a csokoládés dobozból a motorbiciklit, s kirobogott. — Tessék! — nyújtotta Marinak. — Nekem még van. — Aztán nagyot füttyentett a cukorsíppal, és vidáman indultak játszani. Beteg szegény Biri-Borka, fáj a feje, fáj a torka... — Bújj az ágyba, Biri-Borka, hadd tegyek a homlokodra borogatást, angyalom!... — Nem kell! Nem kell! Nem hagyom! Beteg szegény Biri-Borka, fáj a feje, fáj a torka... — Feküdj szépen, Biri-Borka, hadd csöppentsek az orrodba m u * gyógyolajat, angyalom!... < — Nem kell! Nem kell! Nem hagyom! Biri-Borkát hideg rázza, harminckilenc fok a láza... Jön a doktor s magyarázza: — Félpercig sem szabad várni, orvosság kell, hat kanálnyi, s injekció kell neki — még ha nem is szereti! ii&m Bőg és bömböl Biri-Borka, hogy bedagad kicsi torka: — Fáj a karom, szúr a tű, s az orvosság keserűi!... — Ej a kutya teremtette, ilyen-olyan, de te vedd be! Ne szopogasd, nyeld le, tessék: attól gyógyul a betegség — hűlés, himlő, nátha, hílus, attól döglik a bacilus! Lábadozik Biri-Borka, nem néz már az orvosokra görbe szemmel, morcosán. Bevesz mindent okosan, pasztillákat, pirulákat, s lám: nem nyomja már az ágyat, nem tüszös a mandulája, nem fáj már a /épe, mája, sem a feje, sem a torka — egészséges Biri-Borka VERESS ZOLTÁN 42 A. Se' hers: A méhkas Ha egy demonstrációt, vagy egy gyűlést elmulasztasz, akkor azt rossz néven veszik. Ha nem erőlteted meg magad mint egy őrült, azt görbe szemmel nézik. Azt mondtam: A fiúk nagyon megelégedettnek látszottak. Nem voltak nyomott hangulatban. — A fiatalokért — mondta sógorom — talán tesznek is egyet mást. De ezek csak azt az életet ismerik, melyben felnőttek. Én valami mást kívánok magamnak. Ne felejtsd el kérlek, amit nekem ígértél, hogy a lehető legrövidebb időn belül átmehessünk hozzátok. Az én gyermekem ne is szívja ezt a levegőt. Azt mondtam: — Te nehezen eresztesz itt gyökeret. De egy fiatal fiúnak, úgy látom, itt jól gondját viselik, ha jó anyag. Én azt hiszem, ha a saját fiam élne, nem aggódnék itt a sorsáért. — Te azt csak azért mondod — kiáltott sógorom — mert nincs fiad! Szavai fájdalmat okoztak nekem. Újra felfogtam veszteségemet. Hogy fájdalmamat elfojtsam, gyorsan arról a tanoncról kezdtem beszélni, akit a szakszervezet főiskolára ajánlott. Sógorom afeletti félelmében, hogy ígéretemet el találom felejteni, bánatosan beszélt nekem, — talán már századszor — a lefoglalt bankkontójáról. Ö maga is fedezni tudta volna fia neveltetését, munkásegyetem és a szakszervezet ajánlása nélkül is. Azt mondtam: — Én szívesebben venném, hogyha a munkásegyesület tenne valamit a fiam érdekében, mert mindannyian észrevették, hogy érdemes rá, mintha azért kerülne egyetemre, mert meg van rá a pénzem. Ekkor testvérem is beleavatkozott: — Megőrültetek? Ti a fiatok jövőjén veszekedtek. Emellett az egyik még az én tejemet issza, és a másik már nem is él. Sógorom is okosabbnak látta ezt a veszekedést abbahagyni. Békülékeny hangon mondta: — Feleségemnek igaza van. Te nem is láttad a fiadat. Isten tudja mit fog az enyém megélni. Gondolod, hogy nemsokára elkezdődik? így feleltem: — Nálunk azt beszélik be az embereknek, hogy a Kelet ellen kell védekeznünk. Én itt semmi veszélyt nem tudtam felfedezni. E látogatás alatt nem volt több veszekedés. Egész elégedetten 43 vettem búcsút és hazautaztam. Azonban elkezdtem összevetni azt, amit itthon hallottam és láttam avval, amit Keleten tapasztaltam. összehasonlítottam a berendezéseinket azokkal, amelyeket ott a munkások saját számításaik alapján kiviteleztek. Összehasonlítottam gyártási tervünket és azokat a megtakarításokat, amelyek által a főnököm versenyképes akart maradni, az ő grafikai kimutatásaikkal a falitáblán. Összehasonlítottam a körülöttem levők arcát, melyekről gyakran tükröződött a felmondástól és a jövőtől való félelem, azokkal a munkakedvtől és életkedvtől sugárzó arcokkal, amelyeket odaát láttam. És egyszerre bosszankodni kezdtem, ha az amerikai tisztek hideg arcát láttam, amelyeket pedig már régen megszoktam. Dühbe jöttem a leszerelt náci hivatalnokok és katonák fennhéjázó beszédeitől, akik úgy érezték, hogy közeledik az ő idejük. És mikor éjjel az utcákon tankok dübörögtek, nem fordultam meg nyugodtan, mint azelőtt, a másik oldalamra. Könyveket kezdtem olvasni, és olyan embereket kerestem, akik meg tudták nekem ezeket a dolgokat magyarázni. Ezen a kongresszuson nyilvánítottam először hangosan és nyíltan a véleményemet. Számolok vele, hogy' visszatértemkor felmondanak nekem. Elbeszélésem elég hosszú ideig tartott, türelmesek voltatok. Nem egy élmény és benyomás volt az, amely gondolkozásomat megváltoztatta, hanem a benyomások és élmények egész sora.“ Franceska Túr inból Franceska hallgatag volt, de most, mikor rá került a sor, vonakodás nélkül kezdett beszélni. — „Apám az első világháborúban esettel, a férjem a második világháború idején Afrikában. Fiam haláláról, aki a partizánok közé állt, sokkal később értesültem, akkor, mikor Mussolininak és Hitlernek már vége volt, és sokan azt hitték, hogy beköszöntött a béke. Lányomon, Lucián kívül senkim sem maradt. Mindenekfelett szerettem. Az államtól kis életjáradékot kaptunk. Ezenkívül még állást vállaltam egy cégnél, mint modellrajzolónő. Emellett a foglalkozásom mellett sokat lehettem otthon és 15
