Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-09-19 / 19. szám
Még aznap este megnyomta a csengőt a már ismert ajtón. Ugyanaz a férfi nyitott ajtót, aki első látogatásakor. — Beszélhetnék Kláva Mihajlovnával? — kérdezte Scsetocskin. — Nincs itthon — válaszolta röviden a férfi és félrenézett. — Mikor jön haza? A férfi hátrált egy lépést. — Elköltözött — mondta halkan. — Új lakást kapott. — Közömbösen akart beszélni, de hangja megremegett. Scsetocskin helyénvalónak tartotta megmagyarázni, miért jött. — Riportot írok Kláva Mihajlovnáról, de még nem tudtam megszerezni minden szükséges adatot. Egy alkalommal már elbeszélgettünk, a gyárban is voltam... — Hirtelen elhallgatott, majd magyarázólag hozzátette: — Tudja, egy ismert napilap részére írok. — A férfi csak hallgatott és mereven a semmibe nézett. — Tudja az új címét? — kérdezte Scsetocskin, csak hogy valamit mondjon. — Jöjjön beljebb — fordult feléje a férfi és kinyitotta annak a szobának az ajtaját, amelyben múltkor a szövőnő fogadta Scetocskint. A lámpaernyő hiányzott a lámpáról és az erős villanykörte fénye élesen megvilágította a szobát. Az üres falakon meglátszott a leakasztott képek nyoma. — Semmit nem akart magával vinni. Én csomagoltam be neki egyet-mást — mondta a férfi magyarázkodva. Hangja megremegett. Scsetocskin kényelmetlenül érezte magát. Miért nem mondott eddig neki semmit Kláva családi életéről? Egy ideig ültek, és hallgattak. A férfi végigsimította beesett, borotvalatlan arcát és szomorkás mosollyal szólalt meg: -— Ügy határoztam, hogy én itt maradok. Mióta Kláva híres szövőnő lett, megváltozott. Más lett az érdeklődési köre. Én pedig egyszerű, jelentéktelen ember maradtam. És miért lennék a terhére? Először úgy gondoltam, hogy átköltözünk mind a ketten az új lakásba, de később láttam, hogy fölösleges vagyok — a híres asszony egyszerű férje. Majdnem tíz évig éltünk együtt. Jól éltünk — mondta, miközben összegyűrt cigarettát kotort ki a zsebéből. Rágyújtott, majd hirtelen megkérdezte: — Szóval szeretné tudni az új lakáscímét? Scsetocskin elővette jegyzetfüzetét és ceruzáját, de tudta, hiába írja fel a elmet, nem megy el Finochinovához. — Már nem szereti magát? — kérdezte Scsetocskin, de alig hagyta el ajkát a szó, máris megijedt kérdése merészségétől: — Bocsásson meg, nem tudom a nevét... — Nyikolaj lljics. Hogy is mondjam? Nem mondhatnám, hogy már nem szeret, de számára — mint mondta — jelentéktelen ember vagyok, ő külföldre utazik, elnökségi gyűlésekre jár, előadásokat tart. És én? Én csak. egy egyszerű segédmunkás vagyok. A munkahelyemen kívül mást nem igen ismerek. Ha eljött az este, vidáman, izgatottan rohant haza és elmondta, ezzel meg ezzel a híres emberrel beszélgetett, ezt, vagy azt ismerte meg. Mit mondhattam neki én? Mindinkább rádöbbentem, hogy értékesebb élettársra van szüksége. Amikor lakást utaltak ki neki, minden meggyorsult. Magamban már régen elhatároztam, hogy nem megyek vele, de neki csak. az utolsó pillanatban mondtam meg. Tudja hogy van az. Az ember minél kevesebbet beszéljen az ilyen dolgokról, annál könnyebben viseli el. Nem mondhatnám, hogy örömmel fogadta elhatározásomat, de úgy láttam, megkönnyebbülten távozott. Rágyújtott о második cigarettára. — Úgy gondolom helyesen határoztam. Ha már válni kell, akkor minél előbb. Szóval, megadjam a címét? A riportot írja meg okvetlenül. Kláva a legjobb szövőnő és mindenhez ért. Azt hallottam, filmezni is fogják. Hát akkor írja... — mondta és diktálni kezdte a elmet. Scsetocskin leírta és elmerengett, vajon miért viselkedett Kláva ilyen könnyelműen élettársával szemben? Mind jobban érezte, elveszti érdeklődését Finochinová iránt, a riportot nem fogja megírni. Mikor ezt Nyikolaj lljicsnek is tudtára adta, az végigsimította álldt, majd így szólt: — Ami köztünk történt, egyedül csak minket érint. Van más, amiről írhat. — Elmesélte, hogyan lépett Kláva a gyárba, milyen volt akkor, amikor a gépnél kezdett dolgozni. Gyengéd szavakkal ecsetelte azt az időt, amikor Kláva elhatározta, hogy hat gép kez 4sét vállalja egymaga. Pontosan emlékezett Mává minden szavara. Mikor Scsetocskin az utcára lépett, már az utolsó villamosok siettek éjjeli pihenőre. Beszélgetés közben észre sem vette, mennyire elfutott az idő. xxx Másnap reggel a szerkesztőségben Mihail Mokszimovics fogadta: — Na, mit csinál.a hősnő? Beszerezte már a szükséges anyagot? A főszerkesztő már másodszor érdeklődött. — Igen, most már eleget tudok Finochinováról, de ezek után képtelen vagyok megírni a riportot — válaszolta elgondolkodva Scsetocskin. A főszerkesztő a legfrissebb újságot nézegette- Hellyel kínálta Scsetocskint, néhány feljegyzést csinált még, majd félretette a lapot ésScsetocskinhoz fordult: — Hogy áll a riportírással? Scsetocskin elmesélte tegnapi látogatásának részleteit. Azt várta, hogy a főszerkesztő félbeszakítja és megkérdezi miért lógott el hiábavalóan ennyi napot. De Petr Nyikolajevics csak hallgatta, hagyta nyugodtan beszélni. Amikor befejezte mondanivalóját, a főszerkesztő megkopogtatta ceruzájával az asztalt, megigazította szemüvegét és egy ideig figyelmesen szemlélgette a fiatal újságírót. Aztán megkérdezte: — Szóval úgy gondolja, hogy ezt a riportot nem fontos megírni? — Én nem tudom megírni — tört ki a szó Scsetocskinból. — Azt mondja, hogy Finochinovát szereti a férje? — kérdezte váratlanul a főszerkesztő. — Nagyon szereti. És nagyon jó ember. Azt hiszem nagy érdeme van Kláva sikereiben. Erről ugyan nem nyilatkozott, de kiéreztem a szavaiból. A főszerkesztő haját fésülgette a ceruza tompa végével. Aztán gyengén rácsapott az asztalra és csak ennyit mondott: — Nem írunk riportot róla. Majd keresünk valaki mást. Minden rendben van. Elmehet. Mihail Makszimovics egy köteg levelet tett Scsetocskin asztalára. A kudarcot vallott újságíró szomorúan gondolta, hogy folytathatja eddigi munkáját. a levelek és kéziratok feldolgozását. Estefelé Kátya rontott be a szobábq és boldogan lobogtatott egy ív papirostScsetocskin szeme előtt: — írja alá, hogy elolvasta ezt az írást. Itt — mondta és ujjával az aláírás helyére mutatott. Scsetocskin álmélkodva olvasta, hogy egy hónapi próbaidő után riporternek nevezték ki. Kátya ujjai simogatóan siklottak végig Scsetocskin kezén. — Gratulálok — súgta győzelmesen. Mihail Makszimovicsra nézett és kiment a szobából. Scsetocskin csak ült és azon csodálkozott, hogyan lett újságíró, anélkül, hogy egyetlen riportot is megírt volna. Fordította JANDA IVÁNNÉ LOUIS ARAGON 65 ÉVES Eddig csak verseiből ismertük Louis Aragon francia költőt, regényírót és kritikust, aki már a húszas évek végén a kommunista mozgalomhoz csatlakozott, az ellenállás idején pedig a német fasiszták ellen harcolt. Július 30-án Prága lakossága személyesen is köszönthette a Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának tagját, a nemzetközi Lenin-békedíj tulajdonosát, aki feleségével, Elsa Triolet, Goncourt díjas írónővel hazánkba érkezett, hogy megismerkedjen életünkkel, eredményeinkkel. Kedves francia vendégeink elbeszélgettek irodalmi életünk képviselőivel, köztársasági elnökünkkel, Antonín Novotny elvtárssal, aki a prágai Várban fogadta őket. Louis Aragon csehszlovákiai látogatása még közelebb hozza művészetét, verseit és regényeit olvasóinkhoz. ARAGON BALLADA arról, aki dalolva állta a kínszenvedést S ha kezdeni tudnám újból Újra csak úgy kezdeném el Hangzik a hang a vasakból S szót a jövőhöz emel És a cellába a vakba Éjszaka a két pribék Azt súgta felé Hagyd abba Ez a kín ez sem elég Élhetsz még volna rá Módod Élhetsz mint az meg emez Nem kell egyebet csak szólnod Térden is él az eszes Sr ha kezdeni tudnám újból Újra csak úgy kezdem el Hangzik a hang a vasakból S rá a jövendő figyel Egy szót csak s nyílik az ajtó Egy szót csak egy szó után Ment vagy a kíntól a bajtól Ez a szó Itt a szezám Egy szót hazugot bár egy szót Attól függ életed itt Gondold meg gondold el gondold Beh szépen reggeledik S már vezették és folyt ismét Folyt németül a beszéd S szólt a tolmács Beszélhetsz még És 6 rázta csak fejét S' ha kezdeni tudnám újból Újra csak úgy kezdem el A vasból a láncból a gúzsból A dal diadalra kel És dördült a sortüz rája S S dalolt Fel honfiak És nem esett el csupán a Második sortüz alatt S egy másik francia ének Tolult a nyelvére még Az amelyet már teérted Énekel emberiség Illyés Gyula fordítása 13
