Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1962-07-25 / 15. szám

.Eh ... . Pedig, ki tudja, a sok, j kis kaland mellett nem ez letM iaazi ..naav",.. 5^nnyű ma—e az Mérgelődve fékezett a gyógyszálló előtt. A portástól udvariasan Szabó Jónosné után érdeklődött s egy ott álldogáló fiatal nő azonnal-, 'készségeskedett, hogy idehfvja. Együtt mentek a kapu elé s a fiatalasszony harsány hangon kiabált a parkban sétálók felé: Anni, Anni.... Szabóné.... Gyere csak gyorsan.... Keresnek.......... — Anni .... — morfondírozott kelletlenül Szabó János. — Micsoda Anni? Az Anna már nem is jó neki? A sétálgató asszonyok—lányok jól meg­nézték a szép autón érkezett, elegáns, ér­dekesen. őszülő halántéké, de szemtelenül fiatalos tekintetű Szabó Jánost, akinek is­mét vadul foídobogott szerelemre mindig kész szíve........ A sétálók között közvetlen közelben fel­fedezte az imént látott igéző jelenséget. A pasztellkék ruhás, aranyszőke látomást. Asszonyszakértő szemekkel elégedetten mé­regette a pompás lábakat Szabó János, s akkor..... A látomás pírba borúit arccal hirtelen fel­ismerte az oszlopos főbejáratnál lazacszínű autója előtt álldogáló férfit, hevesen át­ölelte s szenvedélyes csókok között sut­togta: — Jani .... Janikám .... Ó de jó, hogy itt vagy .... Hogy végre újra láthatlak .... Szabó János szivéről minden csepp vér lefutott, ahogy ott állt a lányok, asszonyok kiváncsi karéjában. — Nem . .. nem kétséges........ - gon­dolja: A hang... igen, a hang az isme­rős.... De hiszen ez a felesége hangja! De .. . de ez az alak .... a haj.... az aranyszőke haj a mákos ősz helyett... a rúzsos, ívelt ajkak közül kivillanó hófehér hibátlan fogak.... — amiket eddig észre sem vett—. Nem ... nem ... ez varázslat.. . Szemüveg nélkül csillogó szemek.... S ez az alak........ — Szép vagyok? — kacérkodott mosolyog­va a szeme közé nézve az asszony. — Igen . .. De a hajad ... — makogta a férfi megsemmisültem A hajad . . . — Nem tetszik tolón? — nézett rá kihí­vóan a felesége. Szőkíttettem ... Sőt, meg is híztam ... Tudod, láttam, hogyan járnak a többi asszonyok, legnagyobb részük ugyancsak munkásfeleség. Én is csináltattam egy—két jobb ruhát.... Nem akartam, hogy ha esetleg el találsz jönni — mert az igazat megvallva vártalak, gondoltam, ha jönnél, ne vallj szégyent velem . . . Tu­dod Janikám — nevetett fel — eszembe ju­tott a te szakmád .... Generáljavítást csi­náltattam. . . Te, várjál csak, — jutott hir­telen az eszébe - beszélek a portással, így hét végén mindig fenntartanak egy—két szobát az esetleges látogatók számára, ta­lán még akadna neked is .... — Nem .... nem... - jutott eszébe a férfinak a várakozó fiatal Magda. — Ne fáradj kérlek . . . Sajnos . .. vissza kell men­nem sürgősen .. . Nem maradhatok, talán m ás kar.... — Kár.... — sajnálkozott könnyedén az asszony. — Pedig egészen jól mulattunk volna. Ma este tánc is lesz, s tudom, hogy te szeretsz tánpolni... — szúrt szelíden megzavarodott férje felé. — Ugyan, dehogy.... — legyintett Sza­bó. S te? Csak nem táncolsz te is... . - keresgélt, hogy vajon Annát, vagy az újon­nan hallott Annit mondja—e, de aztán kikö­tött a középuton, Annuska mellett. — Én? - Kacagott a felesége. Szenve­délyes táncos lettem újabban. — De ... . de hát.... beteg vagy, aggo­dalmaskodott álnokul a férfi. — Ó, én csak voltam fiacskám, csak vol­tam .. . Igaz, hogy az orvosok még meg­hosszabbítják a kezelésemet, de én érzem, hogy már kutyabajom sincs........ Ismerősök jöttek a közelükbe, férfiak és nők s az asszony sorba bemutatta nekik о férjét, akivel mi tagadás, egy kicsit büszkélkedni is akart. Bementek a hallba, s a süppedő fotelek­ben ülve úgy elbeszélgették az időt, hogy a feleségének szánt röpke félórácskából már ide—stova három óra is lett, amikor eszébe jutott Szabó Jánosnak a rá várako­zó szerelmes fiatalasszony........ Az úton visszafelé - ó csodák csodája —, nem az eljövendő csókok mámora foglal­koztatta, hanem egyre a külsőleg s ta­lán lelkileg is megváltozott feleségén gon­dolkozott ........ — No de ilyet.... — dünnyögte magá­ban. Igaz, még fiatal, csak elhagyta magát. Tagadhatatlan, 'hogy szép .... Bár, ami azt illeti, szép volt fénykorában is.... Azért kellett.... Akkor barna volt.... de egé­szen jól áll most neki a szőke haj is .... Ez vitathatatlan'.......... — Az alakja hibátlan — morfondírozott tovább — amióta felszedett magára vala­mit s nem takarja az a konyhaszagú kö­tény, hanem az a jól szabott ruha feszül rajta.... S milyen illatos volt... Vajon milyen parfőmöt használ?........ Aztán visszaemlékezett, hogy amikor a hall süppedő fotelje mélyén a megkurtúlt szoknyában keresztbe vetette lábát s va­lami, rajta' sohasem látott, habos, csipkés nylon holmi is kivillant sokat sejtetőr,, mi tagadás, bizony felcsillant az ő szeme is kandi férfi pillantással........ — De... és hirtelen belevágott rémítő bizonyossággal a gondolat — felcsillant a szeme annak a jóképű férfinek is ott a társaságukban . .. Ki is volt az?........ Olyan ismerős........ Persze. . . Meg­van!.... — s vadul feldobogott a szíve. Hiszen azzal beszélgetett olyan izé . .. olyan bizalmas közelségben a parkban Anni.... mór neki is ez jutott az eszébe, érezve, hogy az új asszonyhoz új név dukál. -— Sőt.... - füstölgőd magában to­vább, ha pontos akar lenni, talán össze is simultak . .. Igen, igen .... s most tán­colni fognak........ S kimennek újra a parkba . .. Andalogni a holdfényben ket­tesben!.... — izzadság verte ki. Persze, az a jóképű szoknyavadász, az is ott la­kik .... Neki nem kell szobát kiven­nie Pillanat alatt jött ötlettel, az autótükörbe pillantott. Az országút néptelen volt.... hirtelen megfordította a kocsit s beletapo­sott a pedál ba........ Az esti szél pletykákat suttogott a nyu­godni térő napnak az éjszaka titkairól, ami­kor Szabó János a vad hajrá után ismét lefékezett a gyógyszálló oszlopos bejára­tánál, izgatottan keresve feleségét Nagy József rajza egy kicsit távolabb Sandró Jani, én meg vele szemben egy fatuskón. — Mért bőgsz, te hülye?... — szólt rám hangosan az öreg inas. A segédek felfigyeltek. Bangó Imre bácsi, а I egidősebb köztük, felállt, letette az edényt, amiből evett és oddjött hozzám. — Mi bajod van, kisfiam? — kérdezte barátságosan. — Miért sírsz?... Milyen vasas lesz belő­led?. így semmilyen — tört fel belőlem a zokogás. — Én nem akarok tovább ,,Hajtsd ki — hajtsd be” lenni!... És nem is vagyok hülye, ahogy engem Sandró Jani nevez — szipogtam keserve­sen. Kikérdezett töviről-hegyiré. A segédek összedugták a fejüket, tanácskoztak rövid ideig. Én csak annyit hallottam, amit Bdngó Imre bácsi a végén mondott, mert hiszen a munkát már el kellett kezdeni, hogy „Na, ezt magunktól is észrevehettük volna...” És más­naptól már felváltva végeztük Sandró Janival a ,,Hajtsd ki — hajtsd be” munkát, nekem pedig hol az egyik, hol a másik segéd kezdte magyarázni a szakma fortélyait. Csak Sandró Janitól nem volt maradásom. — Mindig betemeted a kulcso­kat, te hülye — ordított rám az egyik délután, mikor éppen négyöt forrasztásra melegített kulcs mellé óvatosán elhelyeztem az aprósze­mű kovácsszenet. Pedig milyen szépen, egyenletesen izzattak a kulcsok! Egy pillanatra elmentem, hogy kis vödörbe a hűtéshez vizet hoz­zak, de akkorra már olyan volt Sandró, mintha kicserélték volna. — Add csak ide pajtás — szólt tőle szokatlan kedvességgel és rámutatott az üllő lapos szélén heverő kulcsokra. Jobb tenyeremmel felmarkoltam a kulcsokat, de eszeveszett sikol­tással mindjárt el is dobtam vala­mennyit. Nyögtem, ordítottam és szaladtam körbe-körbe önkívületi állapotban, mint az dmokfutó. Rohantak felém a segédek, pillana­tok alatt összeszaladt az egész műhely, de akkorra én már fék­telen ordítással rávatettem magom a nálam két arasszal magasabb Sandró Janira: gyomroztam a fe­jemmel, martam a kezemmel és rúgtam a lábammal ott, ahol értem. A földön fetrengtünk, per­cek teltek el, míg szét tudtak választani bennünket. Akkor felfelé tartottam majdnem csontig égett tenyeremet: a köze­pén leffegett a bőr, a szélén pedig magasra dagadt fehér hólyagok mutatták, hogy az éppen akkor tűzből kivett, kékre színeződött, forró kulcsokat markoltatta fel velem az öreg inas. A segédek leszidták Sandrót, aki megtépázva lihegett mellettem. Odaérkezett az irodából Petris úr is. Nekem akkor már olajjal kene­­gették a tenyeremet, ami alig eny­hítette kibírhatatlan fájdalmamat. — Nem nagy ügy ez — mondta Petris minden izgalom nélkül. — Velem is ezt csinálták, amikor inas voltam. Én is ezt csináltam Sandró Janival, mikor ide került. Edzeni kell a gyereket... Szinte eszemet vette a kibír­hatatlan fájdalom, de talán még jobban fájt. hogy Petris az öreg inasnak adott igazat. — Mert maga gonosz ember, Petris úr! Tudja meg Petris úr! Eddze maga így a saját gyerekeit! — kiabáltam feléje és görcsösen rázott a zokogás. Petris felém ugrott, én meg futottam előle, de gyenge voltam már. Hátulról verte a fejem egy­szer a jobb, egyszer meg a bal­kezével, ahogy futás közben elért. Már nem volt erőm, úgy éreztem, ott halok meg csontos öklei alatt. Utolsó erőfeszítéssel átvonszoltam magam a nagy vaskapun és le­rogytam az üzem előtt, az utca porába. Oda már nem jött utánam Petris úr... 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom