Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-07-25 / 15. szám
.Eh ... . Pedig, ki tudja, a sok, j kis kaland mellett nem ez letM iaazi ..naav",.. 5^nnyű ma—e az Mérgelődve fékezett a gyógyszálló előtt. A portástól udvariasan Szabó Jónosné után érdeklődött s egy ott álldogáló fiatal nő azonnal-, 'készségeskedett, hogy idehfvja. Együtt mentek a kapu elé s a fiatalasszony harsány hangon kiabált a parkban sétálók felé: Anni, Anni.... Szabóné.... Gyere csak gyorsan.... Keresnek.......... — Anni .... — morfondírozott kelletlenül Szabó János. — Micsoda Anni? Az Anna már nem is jó neki? A sétálgató asszonyok—lányok jól megnézték a szép autón érkezett, elegáns, érdekesen. őszülő halántéké, de szemtelenül fiatalos tekintetű Szabó Jánost, akinek ismét vadul foídobogott szerelemre mindig kész szíve........ A sétálók között közvetlen közelben felfedezte az imént látott igéző jelenséget. A pasztellkék ruhás, aranyszőke látomást. Asszonyszakértő szemekkel elégedetten méregette a pompás lábakat Szabó János, s akkor..... A látomás pírba borúit arccal hirtelen felismerte az oszlopos főbejáratnál lazacszínű autója előtt álldogáló férfit, hevesen átölelte s szenvedélyes csókok között suttogta: — Jani .... Janikám .... Ó de jó, hogy itt vagy .... Hogy végre újra láthatlak .... Szabó János szivéről minden csepp vér lefutott, ahogy ott állt a lányok, asszonyok kiváncsi karéjában. — Nem . .. nem kétséges........ - gondolja: A hang... igen, a hang az ismerős.... De hiszen ez a felesége hangja! De .. . de ez az alak .... a haj.... az aranyszőke haj a mákos ősz helyett... a rúzsos, ívelt ajkak közül kivillanó hófehér hibátlan fogak.... — amiket eddig észre sem vett—. Nem ... nem ... ez varázslat.. . Szemüveg nélkül csillogó szemek.... S ez az alak........ — Szép vagyok? — kacérkodott mosolyogva a szeme közé nézve az asszony. — Igen . .. De a hajad ... — makogta a férfi megsemmisültem A hajad . . . — Nem tetszik tolón? — nézett rá kihívóan a felesége. Szőkíttettem ... Sőt, meg is híztam ... Tudod, láttam, hogyan járnak a többi asszonyok, legnagyobb részük ugyancsak munkásfeleség. Én is csináltattam egy—két jobb ruhát.... Nem akartam, hogy ha esetleg el találsz jönni — mert az igazat megvallva vártalak, gondoltam, ha jönnél, ne vallj szégyent velem . . . Tudod Janikám — nevetett fel — eszembe jutott a te szakmád .... Generáljavítást csináltattam. . . Te, várjál csak, — jutott hirtelen az eszébe - beszélek a portással, így hét végén mindig fenntartanak egy—két szobát az esetleges látogatók számára, talán még akadna neked is .... — Nem .... nem... - jutott eszébe a férfinak a várakozó fiatal Magda. — Ne fáradj kérlek . . . Sajnos . .. vissza kell mennem sürgősen .. . Nem maradhatok, talán m ás kar.... — Kár.... — sajnálkozott könnyedén az asszony. — Pedig egészen jól mulattunk volna. Ma este tánc is lesz, s tudom, hogy te szeretsz tánpolni... — szúrt szelíden megzavarodott férje felé. — Ugyan, dehogy.... — legyintett Szabó. S te? Csak nem táncolsz te is... . - keresgélt, hogy vajon Annát, vagy az újonnan hallott Annit mondja—e, de aztán kikötött a középuton, Annuska mellett. — Én? - Kacagott a felesége. Szenvedélyes táncos lettem újabban. — De ... . de hát.... beteg vagy, aggodalmaskodott álnokul a férfi. — Ó, én csak voltam fiacskám, csak voltam .. . Igaz, hogy az orvosok még meghosszabbítják a kezelésemet, de én érzem, hogy már kutyabajom sincs........ Ismerősök jöttek a közelükbe, férfiak és nők s az asszony sorba bemutatta nekik о férjét, akivel mi tagadás, egy kicsit büszkélkedni is akart. Bementek a hallba, s a süppedő fotelekben ülve úgy elbeszélgették az időt, hogy a feleségének szánt röpke félórácskából már ide—stova három óra is lett, amikor eszébe jutott Szabó Jánosnak a rá várakozó szerelmes fiatalasszony........ Az úton visszafelé - ó csodák csodája —, nem az eljövendő csókok mámora foglalkoztatta, hanem egyre a külsőleg s talán lelkileg is megváltozott feleségén gondolkozott ........ — No de ilyet.... — dünnyögte magában. Igaz, még fiatal, csak elhagyta magát. Tagadhatatlan, 'hogy szép .... Bár, ami azt illeti, szép volt fénykorában is.... Azért kellett.... Akkor barna volt.... de egészen jól áll most neki a szőke haj is .... Ez vitathatatlan'.......... — Az alakja hibátlan — morfondírozott tovább — amióta felszedett magára valamit s nem takarja az a konyhaszagú kötény, hanem az a jól szabott ruha feszül rajta.... S milyen illatos volt... Vajon milyen parfőmöt használ?........ Aztán visszaemlékezett, hogy amikor a hall süppedő fotelje mélyén a megkurtúlt szoknyában keresztbe vetette lábát s valami, rajta' sohasem látott, habos, csipkés nylon holmi is kivillant sokat sejtetőr,, mi tagadás, bizony felcsillant az ő szeme is kandi férfi pillantással........ — De... és hirtelen belevágott rémítő bizonyossággal a gondolat — felcsillant a szeme annak a jóképű férfinek is ott a társaságukban . .. Ki is volt az?........ Olyan ismerős........ Persze. . . Megvan!.... — s vadul feldobogott a szíve. Hiszen azzal beszélgetett olyan izé . .. olyan bizalmas közelségben a parkban Anni.... mór neki is ez jutott az eszébe, érezve, hogy az új asszonyhoz új név dukál. -— Sőt.... - füstölgőd magában tovább, ha pontos akar lenni, talán össze is simultak . .. Igen, igen .... s most táncolni fognak........ S kimennek újra a parkba . .. Andalogni a holdfényben kettesben!.... — izzadság verte ki. Persze, az a jóképű szoknyavadász, az is ott lakik .... Neki nem kell szobát kivennie Pillanat alatt jött ötlettel, az autótükörbe pillantott. Az országút néptelen volt.... hirtelen megfordította a kocsit s beletaposott a pedál ba........ Az esti szél pletykákat suttogott a nyugodni térő napnak az éjszaka titkairól, amikor Szabó János a vad hajrá után ismét lefékezett a gyógyszálló oszlopos bejáratánál, izgatottan keresve feleségét Nagy József rajza egy kicsit távolabb Sandró Jani, én meg vele szemben egy fatuskón. — Mért bőgsz, te hülye?... — szólt rám hangosan az öreg inas. A segédek felfigyeltek. Bangó Imre bácsi, а I egidősebb köztük, felállt, letette az edényt, amiből evett és oddjött hozzám. — Mi bajod van, kisfiam? — kérdezte barátságosan. — Miért sírsz?... Milyen vasas lesz belőled?. így semmilyen — tört fel belőlem a zokogás. — Én nem akarok tovább ,,Hajtsd ki — hajtsd be” lenni!... És nem is vagyok hülye, ahogy engem Sandró Jani nevez — szipogtam keservesen. Kikérdezett töviről-hegyiré. A segédek összedugták a fejüket, tanácskoztak rövid ideig. Én csak annyit hallottam, amit Bdngó Imre bácsi a végén mondott, mert hiszen a munkát már el kellett kezdeni, hogy „Na, ezt magunktól is észrevehettük volna...” És másnaptól már felváltva végeztük Sandró Janival a ,,Hajtsd ki — hajtsd be” munkát, nekem pedig hol az egyik, hol a másik segéd kezdte magyarázni a szakma fortélyait. Csak Sandró Janitól nem volt maradásom. — Mindig betemeted a kulcsokat, te hülye — ordított rám az egyik délután, mikor éppen négyöt forrasztásra melegített kulcs mellé óvatosán elhelyeztem az aprószemű kovácsszenet. Pedig milyen szépen, egyenletesen izzattak a kulcsok! Egy pillanatra elmentem, hogy kis vödörbe a hűtéshez vizet hozzak, de akkorra már olyan volt Sandró, mintha kicserélték volna. — Add csak ide pajtás — szólt tőle szokatlan kedvességgel és rámutatott az üllő lapos szélén heverő kulcsokra. Jobb tenyeremmel felmarkoltam a kulcsokat, de eszeveszett sikoltással mindjárt el is dobtam valamennyit. Nyögtem, ordítottam és szaladtam körbe-körbe önkívületi állapotban, mint az dmokfutó. Rohantak felém a segédek, pillanatok alatt összeszaladt az egész műhely, de akkorra én már féktelen ordítással rávatettem magom a nálam két arasszal magasabb Sandró Janira: gyomroztam a fejemmel, martam a kezemmel és rúgtam a lábammal ott, ahol értem. A földön fetrengtünk, percek teltek el, míg szét tudtak választani bennünket. Akkor felfelé tartottam majdnem csontig égett tenyeremet: a közepén leffegett a bőr, a szélén pedig magasra dagadt fehér hólyagok mutatták, hogy az éppen akkor tűzből kivett, kékre színeződött, forró kulcsokat markoltatta fel velem az öreg inas. A segédek leszidták Sandrót, aki megtépázva lihegett mellettem. Odaérkezett az irodából Petris úr is. Nekem akkor már olajjal kenegették a tenyeremet, ami alig enyhítette kibírhatatlan fájdalmamat. — Nem nagy ügy ez — mondta Petris minden izgalom nélkül. — Velem is ezt csinálták, amikor inas voltam. Én is ezt csináltam Sandró Janival, mikor ide került. Edzeni kell a gyereket... Szinte eszemet vette a kibírhatatlan fájdalom, de talán még jobban fájt. hogy Petris az öreg inasnak adott igazat. — Mert maga gonosz ember, Petris úr! Tudja meg Petris úr! Eddze maga így a saját gyerekeit! — kiabáltam feléje és görcsösen rázott a zokogás. Petris felém ugrott, én meg futottam előle, de gyenge voltam már. Hátulról verte a fejem egyszer a jobb, egyszer meg a balkezével, ahogy futás közben elért. Már nem volt erőm, úgy éreztem, ott halok meg csontos öklei alatt. Utolsó erőfeszítéssel átvonszoltam magam a nagy vaskapun és lerogytam az üzem előtt, az utca porába. Oda már nem jött utánam Petris úr... 13
