Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-07-11 / 14. szám
mm /ff/oi л Az, amit most elmesélek, nem is nagyon régen és nem is nagyon messze történt. Csak éppen itt... patakparton innen és házi kJ' túl, egy fehérhajú nagyanyóka falatnyi kertji. ■ Ebben a kertben őszidőn kukoricacsövek selyemhajót lengette a szél, lilával torkázott fehér babszemek és zöldes borsógolyók száradtak. Egy öregecske körtefán öklömnyi körték értek mézédesre és kerítés helyett piros bogyógyönggyel ékített csipkebokrok álldogáltak. S hogy a gyümölcsben, veteményben nagyétkű varjak, torkos csókák meg verebek kárt ne tehessenek, nagyanyóka maddrijesztőt állított a kertbe. Törzsét, karját két régi, keresztbetett seprűnyélből eszkdbdlta össze, felöltöztette sávos posztókabátba, kócfejébe süvegként fekete vasfazekat nyomott és elnevezte Miskának. — Aztán jól őrizd ám ezt a kiskertet, Miska! Meg ne dézsmálják, meg ne csipdessék a termést a madarak. Nappalonként, amikor itt röpdösnek, ne nézz se jobbra, se balra, el ne kódorogj sehová. Hessentgesd a torkosokat, dolgozz szorgalmasan. Ha pedig elvégezted a dolgod — nem bánom! Napszálltától napkeltéig alhatsz, szórakozhatsz, járhatsz-kelhetsz kedvedre — mondta a madárijesztőnek nagyanyó, és Miska ígéretül nagyot bólintott rá vasfazekas fejével. Ott is állt ezentúl naphosszat a kertecske közepén és őrködött fáradhatatlanul. — Hess, hess, szárnyas hívatlan vendégek! Hess! Ebbe a kertbe pákosztoskodni ne járjatok! Nekem az első szóra engedelmeskedjetek! Mert ha nem, lesz dm agyabugya, haddelhadd. De még milyen hétkertreszóló haddelhadd! — mondogatta napjában pontosan háromszázharminchdromszor és a verebek, csókák, varjak, látva a buzgóságát, engedelmeskedtek neki. Maguk között elnevezték őt Haddelhadd Miskának és nem dézsmálták meg Nagyanyó kertjét egy egész álló hétig. Hanem aztán a nyolcadik napon valami történt. Déltdjban, amikor a nap éppen az ég legtetején görgött, Haddelhadd Miska átpillantott a szomszéd kertbe. Átpillantott és a kerítés mellett meglátott egy csillogó zománcú, virágokkal cifrázott, égszínkék csuprot. — Hijnye, de kacifántos! Ez lenne aztán a nekem való fejfedő! Mindjárt meg is nézegetem közelebbről — morfondírozott Miska s azzal fogta magát, odasettenkedett a másik kertbe. Megállt egy almafa mellett és ott ácsorgott, mustrálgatta a csuprot, le nem vette volna róla a szemét semmiért. — Ehj! Üsse kő! Nagyanyó bement a városba még reggel. Nem tudja meg, hogy itt vagyok-e vagy sem. Három-négy óra nem a világ — forgatta a fejében és nem ment vissza az őrhelyére késő délutánig. Akkor is csak azért szánta rá magát, mert a szomszéd ház előtt megpillantotta nagyanyát, aki éppen hazatérőben volt a városból. S mert az anyóka szigorú meg kardos is tudott dm lenni, ha akart, Haddelhadd bizony félszében összerezzent, mikor meglátta. Inába szállt a bátorsága egy szempillantás alatt és visszalódult a helyére, amilyen gyorsan csak bírt. — Hess. hess, torkos csókák! Hozzá ne merjetek nyúlni ahhoz a körtéhez! Hess, mert ha nem engedelmeskedtek, lesz majd rögvest haddelhadd — kezdte el azután másnap reggel a riogatást újra és nagy zörgéssel megbillentette fején a fazékkalapot. Ám a csókák, melyek eddig szó nélkül engedelmeskedtek, most csípőre tették a szárnyukat és hdnyavetin visszafeleseltek neki: — Csó, csó, csjok! Miért engedelmeskednénk? Azt hiszed, nem láttuk, hogy te se fogadtál szót nagyanyának? Miért hallgatnánk az olyanra, aki maga se szívleli meg a jó szót?! — kiáltották oda neki és belevájták hegyes csőrüket a körte édes húsába. Haddelhadd pedig mit tehetett egyebet, odafordult a csipkebokrokon ücsörgő verebekhez: — Hess! Hess! csiribiri verebek! Hess! Lekvárnak kell az a csipkebogyó, nagyanyó unokáinak. — Csirip, csirip, hihihi! Még hogy mi féljünk tőled? Hiszen nem vagy te bátor legény csöppet se. Tegnap alkonyaikor, mikor megláttad nagyanyát, úgy elfogott a félsz, hogy jobban se kellett. Miért tartanánk mi attól, akinek rossz a lelkiismerete és fél jómaga is — csiripelték a verebek és nekiláttak a bogyóknak derekasan. Mikor pedig nagyanyó másnap reggel kijött a kiskertbe és meglátta az összecsipkedett körtét, verebektől, varjaktól, letarolt csipkebokrokat, megcsóválta a fejét: — Ej, haj, nem becsülted meg magad, Miska! Nem végezted el a rádbízott munkát, úgy ahogy kellett volna! Keresek magamnak más madárijesztőt — bosszankodott erősen s azzal bevitte Miskát a házba. Levette fejéről a fazéksüveget és beállította őt a kamra legeldugottabb zugába. A haszontalan madárijesztő máig is ott kucorog a sötét zugolyban. RÉNYI MAGDA NAGY JÓZSEF rajza 18 kai szemben. Egyik gyűlésről a másikra nyargaltam, ahol a gulyások és a nagypásztorok szolgálatában álló szegény pásztorok összegyűltek. Elhatároztuk, hogy megtörjük a nagyok hatalmát és az állatokat igazságosan elosztjuk. Az egyik ilyen gyűlésen találkoztam újra apámmal, akit már régen nem láttam. Akármennyit is megtanultam, mióta nem éltem vele és a nyájjal együtt, most vágytam csak igazán arra, hogy még többet tanuljak. Egy napon elutaztam a Szovjetunióba, arra a főiskolára, mely a keleti népek fiai részére létesült. Most nem beszélek arról, hogy ment ott a dolgom. Ti csak a kezdetről kérdeztetek. Talán az volt a kezdet, amikor Csoibalszant először hallottam ? Vagy már az, mikor a vásárban az öreg szerzetesre bukkantam, aki megtanított az első írásjelre ? Szergej Charkovból Szergej nyugodtan beszélt, mintha egyedül ülne asztal mellett egy jó barátjával: — A forradalommal nőttem fel. Mindenütt ott élt, bennem és körülöttem. Ezért én nem ismerem azt, amit ti „első lépésnek“ neveztek. De még ma is emlékszem a magam első lépésére — a saját bőrcipőmben. Jól emlékszem arra, amikor nekem azt az első pár cipőt vásárolták. Gyermekkoromban, az első világháború alatt, egy városszéli gyártelepen laktunk. Már akkor készült csíráiból kipattanni a forradalom. Egy éjjel a konyhaasztalon szétterülve feküdt a vörös zászló. Még soha nem láttam ilyen közelről a lobogónkat. Valami élőlénynek tartottam. Madárnak, mely a levegőben felettünk röpköd. Arra gondoltam, hogy elcikázhatna az asztalunkról, erős szárnyaival az arcomba csapkodhatna. Hideg futott végig a hátamon és csodálkoztam anyámon, aki mindkét kezével erősen megmarkolta. Hogy Lenin ki volt, azt már tudtam. Képe nélkül szobánkat éppen olyan kevéssé tudtam volna elképzelni, mint ablak nélkül. Apám magas és erős volt. Amit mondott, az mindig igaznak bizonyult. Mindenki hallgatott rá, otthon is és kint is. Velem csak egyetlenegyszer beszélt négyszemközt. A búcsúzásnál 19 történt, a polgárháború alatt, mikor újra fegyvert hordóit. Ráállított egy székre úgy, hogy szemem az ő szemével egy magasságban volt. Szeme sugara vágott, mint az acél. Azt mondta: Jegyezd meg fiam, amit neked mondok. Lehet, hogy nem jövök vissza hozzátok. Lenin hívott minket. Odaadta nekünk a földeket és a gyárakat, most meg kell védenünk. Mert a banditák újra el akarják tőlünk ragadni. A te életed boldog lesz, arról mi gondoskodunk. Te mindig jóllakhatsz majd. Még húst is ehetsz. Cipőben fogsz iskolába járni. Azt tanulhatsz majd, amit akarsz__ Még valamit akart mondani, de a lépcsőn már kiáltottak érte, levett a székről és elment. Többé nem jött haza. Aztán újra lövöldöztek a városunk előtt, és a városunkban. Mintha a lövések hívták volna elő, újra lobogtak a vörös zászlók az utcákon. Anyánk a miénket is szétbontotta. Talán ő is úgy képzelte, mint én, hogy most majd apánk is hazatér. De nem jött vissza. Anyánk keserűen zokogott. Munkába állt. Kemény volt a sorsunk. Éheztünk. Nem volt kenyér. Néha csendben végiggondoltam mindent, amit apám ígért. Arra gondoltam, milyen közel volt szeme az enyémhez. Később könnyebb lett a sorsunk. Vidámabbak lettünk. Csak éppen apa nélkül. Egy napon anyám magával vitt, hogy cipőt vegyen nekem. A kirakatban Lenin képe függött. Kiválasztottunk egy nekem való cipőt. Anyám abból a kis zacskóból fizetett, amelyben a pénzét tartotta. A cipő nehéznek tűnt lábamon, és mégis úgy éreztem magam, mint aki felemelkedett. Ügy képzeltem el, hogy ha belépek a szobánkba, apám ott fog majd rám várni. Meg akartam anyámnak mondani, amit gondoltam. Ekkor ő maga szólt hozzám: „Emlékszel, mit ígért neked apa? — Aztán inkább sajátmagának mondta: Benne meg lehetett bízni, mindig igazat mondott. Monfort Franciaországból Monfort professzor úgy beszélt, mintha a tanteremben 15
