Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1962-04-04 / 7. szám

1961. június 12. Ma már van időm jobban körülnézni. Fel­mentem Irénhez a toronyba is, de onnan se lehet az építkezést végiglátni. Mindenhol da­ruk, betonvázak, földhányások, autók és em­berek. Szinte beleszédül az ember ebbe a for­gatagba, nagy keveredésbe. A miénken kívül még három ilyen nagy betonkeverő-torony dolgozik. Alig látni, oly messze vannak. Ki tudja, ott ki engedi a betont az autókba? Egyszer majd megnézem és vasárnap bejárok mindent. Nézem az autókat. Látom, hogy hozzánk kanyarodnak, aztán szétfutnak minden irány­ba. Van olyan, amelyik csak egy óra múlva tér vissza, a másik meg ott tülköl rögtön, követelőzve, alig tűnt el a betonnal. Olyanok mint a menázsira váró katonák. Én etetem őket. Néha zajosak, türelmetlenek, mert nagyon „éhesek“, máskor csendesek és fá­radtan álldogálnak. Egyformák és mégis különböznek egymástól. Akárcsak az embe­rek. Élvezet így nézni, szemlélni őket. Olyan mint valami nagy mozi. Egy pillanatra sem pihenő, pergő nagy film. Mind ide jönnek, mert mi adjuk a vért az építkezésnek. Nélkü­lünk nem lenne semmi. Jönnek. Az egyik morcos, haragot szikráz a szeme, de a redők menten letörlődnek a homlokáról, ha rámosolygok, ha meleg szóval hozzáérek. Itt van például Jozsó, a gépész. Egész nap az oszlopot támasztja olajosán, szótlanul. De csak rárebbentem a szemem, mosoly szalad a szája szögletébe és máris fütyürészni kezd. És nekem is kedvem lenne énekelni... Vagy vegyük Petrást, az örökké hivatalos képpel, szőrös arccal, vizsgálódó szemmel járó veze­tőt. Délben megkínáltam egy pohár friss vízzel a tisztára mosott pohárból és máris zavartan tipegett: — Jó lesz az, nem kell annyira mosni.. — Jobban ízlik a tisztából — feleltem. ő hümmögött és egyik lábáról a másikra állt. ■ Aztán a tegnapit ne vegye semmibe. Én voltam a hibás. ... — mondta és zavartan mosolygott. Érzem, hogy lassan a szivükhöz melegszem. De azért bánt a tegnapi dolog. Már azt hittem nem jelentkezik a sofőr és nem kell a szemébe néznem, de délben feltűnt a kocsija. Megjött a kedvenced! — kiáltott le Irén a toronyból és hangosan nevetett. — Kicsoda ? — néztem rá értelmetlenül. — Hát, akit tegnap megfürdettél. Arcomba szökött a vér és elakadt a léleg­zetem. Hiába lestem a várakozó autók felé, nem ismertem meg. Hiszen a nagy felfordulásban tegnap meg sem néztem. Egyszercsak rám szóltak az egyik autóból: — Eljöttem a tartozásért. — Megadom — nevettem és egyetlen lendülettel teleengedtem a kocsiját betonnal. Magam se tudom, mi ütött belém, de semmi feszélyezettséget sem éreztem. — Hohó, ezzel ki nem fizetsz! Mást nem kapsz. Pedig nekem más is kell... — Azt majd megkapod, ha fagy! — vág­tam rá. Zöld szeme mosolygott. Csak most láttam, hogy dús nagy haja, nyugodt arca van. Ne­vetett és fehér fogai megvillantak a fényben. Aztán a délután folyamán még sokszor jött. Mindig mondott valamit. Ugratni pró­bált, de én valahogy sosem jöttem zavarba. Mindig meg tudtam felelni ugratására. Nem lehet rossz epaber. A tegnapi miatt egyáltalában nem haragszik. Sőt, mintha örülne neki, hogy a fejére engedtem a betont. SZŐKE JÓZSEF mím\ RELATÍV Érdekes felfedézést tettem: a női szépség relatív... Úgy látszik az emberek már ré­gebben felfedezték, hogy valami nincs rend­ben a dolog körül, de kételyeiket nem tudták pontosan megfogalmazni, ezért csak a vállu­­kat vonógatták és azt mondták: ,,Kinek a pap, kinek a papné...!” A következőképpen döbbentem rá, hogy igen, a női szépség bizony határozatlan dolog és relatív: a kávéházban ültem, tizenkettes pilzenit ittam és figyeltem az embereket. A kávéház ajtaján egy nő lépett be. Megje­lenésének érdekes és jellemző következ­ményei voltak; a nőknek elszorult a torkuk az Irigységtől, a férfiakban pedig megállt a léleg­zet. Nagyon szép nő, arányos termetű, sza­bályos arcú, kecses... Pillanatnyi csend után a féfiak erőszakkal, hörögve fellélegeztek, a nők nyelőizmai meglazultak, újra morajjal telt meg a kávéház. A szép nő velem szemben ült le. Nem nézett rám... senkire sem nézett.. apró tükröt vett elő a kézitáskájából, abba nézett... magára nézett. Fésülködni kezdett. Esküszöm, nem kellett volna fésülködnie! Valóban... olyan tökéletes frizurát, amilyen az övé volt, ritkán lát az ember, nincs azon semmi igazítani való. Látszott, ezt ő is tudja, nem akar ő beléásni a közepébe, csak úgy játszik vele. Puha kézzel ütögette jobbról, balról, élőiről, hátulról... itt belékapott a fésűvel, ott lesimltott egy tincset, óvatosan belétúrt, megemelte... Élvezte a játékot és közben grimaszokat vágott. De érdekes — ez fogott meg rajta — látszott, hogy nincs megelégedve magával. — Kérem szépen — szólítottam meg habozva —, kérem, ne fésülködjön már! Maga a legtökéletesebb harmónia... Egyenes volt és őszinte. — Egy frászt — mondotta —, ma szörnyen festek. Rossz rámnézni... ronda vagyok. Sírni szeretnék elkeseredésemben... — Salamoni Már mondtam, hogy nyolc­van kilométeres sebességgel vezethetsz . . . (lei Paris) Nagy József rajza Nahát, gondoltam, íme a tökéletes szépség, aki nem hiszi el magáról, hogy szép. Hálát­lanság, akartam felkiáltani, hálátlanság a bőkezű természet iránt... de nem kiáltot­tam. Megdöbbentett a felismerés. íme, mon­dottam magamnak, kevésbé szép nők sokkal kevesebbet fésülködnek, még kevésbé szépek még kevesebbet, csúnya nők éppen csak hogy meggereblyézik a hajukat és nem szívesen néznek tükörbe. Minél szebbek tehát, annál több gondot fordítanak magukra, vagyis annál kevésbé vannak megelégedve magukkal ... önmaguk előtt tehát annál kevésbé szépek. Hol hát a szépség határa? Szépek-e valóban a szép nők, ha önmaguknak nem tetszenek? Elméletemet egy másik felismerés tetőzte be. Utainkon, városaink utcáin piros, halvány­zöld, tengerkék és diszkrét krémszínű személykocsik futnak s mindannyiban ott találod a nőt. A vezető mellett, vagy a volán­nál. Ott ülnek szép gyapjú szvetterekben, bolyhos moherben, szilonkendővel átkötött, büszkén felszegett fejecskével, egyenes haty­­tyúnyakkal, ülnek és mosolyognak. .. Mind­annyian szépek, kecsesek, jönnek és elsu­hannak, a lelked mélyén hagyják álmodó tekintetüket, szép szemük kacér tüzét... Észrevettétek polgártársak? Autóban minden nő szép! Látott már valaki csúnya nőt autóban, van olyan ember a világon? Alig hiszem. De hát hogyan van ez? Azok a nők valóban mind szépek lennének? Furcsa... minél szebb az autó, annál szebb nő ül benne. Talán az autó­­tulajdonosok és sofőrök jó ízléséről tanúskod­na ez a tény?! Vagy... vagypedig... még egy megoldás lehetséges; az autó szépít. Bájt és izgató varázst ad a nőknek... kívánatossá teszi őket. Autóban minden nő szebb, mint gyalogosan... Vagyis... a női szépség rela­tív Felfedezésemért nem várok nyilvános el­ismerést. Tanácstalanság Nincs valami jó kis olvasnivalód?

Next

/
Oldalképek
Tartalom